Szabó Kálmán: A jószág jegye és billege Kecskeméten

Bármennyire meg tudta is különböztetni a pásztor a kezére bízott jószágot neméről, koráról, színéről, szarvállásáról és egyéb testi tulajdonságairól, s ha volt is olyan számadó öregbojtár, aki a számadása alatt lévő ezer magyarfajta marha közül is ki tudta választani bármelyik gazda jószágait, s ha a jó juhász egyenként kampóval kifogta is a nyájból a kívánt juhokat, a gazdák mégis ősidők óta jegyezték, billegezték jószágaikat. Ha a jószág elveszett, elkóborolt, elszakasztották, elkötötték vagy elhajtották, e jegy és billeg alapján keresték, ismerték fel s bizonyították tulajdonukat. Ha a pásztor dögöt jelentett, bőrrel volt köteles számolni, s a jegyről, billegről bizonyosodott meg a gazda, hogy az ő jószágának bőrét szolgáltatták be.

    A szószág jegyzése, billegzése emberemlékezet óta nagypéntek napján történt. Az idő is ekkor volt a legalkalmasabb, mert a jegyzés, billegzés okozta seb még békén begyógyulhatott a kiverés idejéig, másfelől a nagypéntek olyan félünnepféle lévén, cseléd, béres, pásztor összejöhetett annak elvégzésére, munkamulasztás nélkül. A nagypénteki jószágjelzés, billegzés s az ezzel együttjáró herélés és csikónyírás, ha nem is ment különösebb ünnepségszámba, de mivel e napon egyéb gazdasági munkát nem végeztek, s mivel ilyen alkalommal a gazda gondoskodott ételről, italról, a szegényember előtt ért ez a nap annyit, mint egy közönséges vasárnap, ha nem többet.

    Ma is nagypéntek a jószágbillegzés napja. Ezen a napon az egyik tanyára verik a fiatal, egy év körüli marhát, ide vezetik az éves csikókat, idejön a juhász is a bárányokkal. Összegyűl a cselédség, a pásztor. A gazda pedig ládafiából, kamrából előkeresi jegyverő szerszámait, billegzővasait, ételt és bort készít, s jókor reggel fiatalabb gyermekeivel, kiknek igazán mulatság a billegzés körüli segédkezés, mint tüzelés, vasak melegítése, bárányfogdosás stb. – kocsira ül és kimegy a tanyára. A tavaszi párás föld szagát hordozza már a szellő. Itt van a gólya, a fecske. A bíbic fészket kapar, a jószág kibőg az új mezőre.

    Megérkezve, kezdődik a munka. Az akolbavert egyéves marhákat egyenként fogják ki. Ügyesebb pásztor elkapván a szarvát, kötéllel elrántja, eldönti, s a gazdea a tüzes vassal combjára, farára, ritkábban nyakára vagy pofájára, esetleg szarvára rányomja billegét. Néha egy-egy másféléves szilaj bika lerázza ugyan magáról az embereket, de azért megy a munka, a pásztorok értik a mesterségüket.

    A lovak billegzése már egyszerűbb. A csikókat akol oldalához, istálló fala mellé vezetik, a félősebbeknek szemét befogják, s úgy nyomják rá a billeget. A csikó finom szőrét hirtelen leégeti a tüzes vas, de a marha nagy szőrének leégetéséhez idő szükséges, azért kell azt lefogni. A billegzés helye a csikóknál szintén a combja, fara vagy lapockája, esetleg a nyereg alatti része, kivételesen nyaka vagy pofája.

    A sütött sebhelyet avas szalonnával vagy mécs-zsiradékkal kenik be, hogy nagyon ki ne cserepesedjen, ki ne varasodjon. Ha a pusztára kivert marha hegedő billegsebét a szarka hátára repülve kikezdi, a pásztor lágy marhatrágyával keni és gyógyítja.

     

    *

     

    A tüzes vassal sütött bélyegeknél még ősibbeknek kell tartanunk a jószág fülén ejtett jegyeket. Bár bizonyítani nem tudjuk, ezek a jószágtenyésztő magyarság őskoráig is visszanyúlhatnak. A füljegyek egyszerűbbek, apró szerszámmal, bicskával, ollóval készülnek. Maradandóbbak, nem növi be őket esetleg a nagy szőr, készítésükhöz nem kell kovácscsinálta sütővas. Használatuk általános minden jószágon: marhán, lovon, juhon, szamáron, disznón egyaránt. E füljegyek családokhoz, nemzetségekhez voltak kötve, így a Deákok jószágainak a bal füle volt nyilas, a Szappanosok jószágainak a jobb füle volt fecskefarokra kivéve stb. A jegyzés után a fülön ejtett sebeket hamuval szórták be.

    Bitang-jegyzőkönyveinkben fönnmaradt bejegyzések alapján nyolc alapjegyre vezethetők vissza ezek a füljegyek: 1. A fülből egy darab ki van v éve. 2. A fül fel van csapva. 3. Csonka, vagyis a fül hegye le van vágva. 4. Csipkésre van kivéve. 5. Lyukas. 6. Hasított. 7. Fecskefarokra van kivágva. 8. Nyilas. Az iderajzolt fülek balfülek, de természetesen ezek a jegyek a jobb fülön éppen úgy lehetnek. Ezenkívül az 1. kivésés, 2. felcsapott, 4. csipkésre kivett jegyek stb. aszerint, hogy a fül mely részén voltak, adtak különböző jegyeket. Minden jószágtartó gazdának megvolt a maga jegye s ezt használta még az unokája is.

    A szájhagyomány még egy füljegyet őrzött meg, 9. t. i. a fül fakilincsformára van kivágva. A Kiskunság egy tekintélyes gazdacsaládjának jószágai úgy voltak jegyezve, hogy a jobb fül fakilincsformára volt kivágva, a bal pedig olyanra, mint amibe a fakilincs bejár. A jegyeket a fül különböző helyén alkalmazva, vagy különböző jegyeket együtt használva, számtalan jegy jött létre. Néhányat itt rajzban is bemutatok, így: 10. A bal füle alól és fölül ki van véve. 11. A bal füle likas, alul csipkésre van kivéve. 12. A bal fül nyilas, fölül ki van véve. A felsorolást még soká folytathatnánk, tekintve, hogy a jószágnak két füle van, nyolcféle a jegy s ezenkívül mindkét fülnek van felső és alsó része, töve és hegye.

    Lássuk, bitang-jegyzőkönyveinkben miként jegyezték fel ezeket a füljegyeket. Pl. Marhánál és lónál: „Barna tarcia (tarka) vaklith homály tinó az egyik fül hasított, a másik csonka.” 1597. „Kékes szőrű tehén bal füle csonka, a jobb fel van csapva.” 1822. „Egy buga szarvú kék szőrű meddő tehén, a bal füle hasított, a jobb alól ki van véve.” 1826. „Egérszőrű harmadfű kanca ló, mint két füléből csipkésen kivéve, a bal csonka.” 1821. „Sárga pej paripa, a bal füle likas és csonka, a jobb nyilas és alól ki van véve.” 1824. De felesleges e példákat tovább folytatni, mert a jegyek variációja kimeríthetetlen. Ugyanily füljegyeket használtak a szamárnál, juhnál, sertésnél. A juhoknál és sertéseknél, ahol bőrre sütött billeget nem is használhattak, még általánosabban el volt terjedve e füljegy. Bitang-jegyzőkönyveinkben nem is találni füljegy nélkül juhot. Lássunk egyetlen példát: „12 juh közül 4-nek mind a két füle hátul csapott, a jobb elől két helyen kivéve, 2-nek a bal füle fecskefarokra van kivéve, a jobb hátul felcsapott és elől két helyen van kivéve, végre 2-nek a bal füle nyilas, a jobb csonka.” 1823. A juhoknál a füljegyeken kívül ritkán a pofájukra sütöttek bélyeget, s használtak szurokkal vagy festékkel készült, szőrre nyomott bélyeget is.

    A juhászok, mikor sokféle csalárdságok meggátlására a saját huhaikat is bizonyos jegybe kellett tenniök, úgy segítettek magukon, hogy huhaik egyik fülét behasították. Ha aztán a gazda juhaiból egyet-kettőt elcseréltek, annak jegyeit utánozták a sajátjukon, s a számolásnál könnyen feleltek így: „Az ám, ennek meg a fül behasadt.” Vagy: „Ez meg a puli munkája” stb. Pár évtizeddel ezelőtt a gazdák különböző forma (szív, herelevél stb.) éles lyukasztóvasakat, jegyverőket csináltattak, sőt még betűket és számokat ábrázoló füllyukasztó szerszámokat is használtak, de bizony a valamirevaló juhászon így sem tudtak kifogni.

    A legnagyobb hibája tehát a füljegyeknek, hogy könnyen utánozhatók, s így a juhászok, pásztorok csalárdságára adnak alkalmat. Már régen, évszázadokkal ezelőtt a füljegyek mellett minden gazda különböző alakú, nehezen utánozható billegzővasakat készíttetett, s ezeket a jószág bőrére rásütötte. Ha a község, város, mint pl. Kecskemét, tartott gazdaságot, billegzővasakat is készíttetett magának. Valószínű, hogy a szegénység, a nép, ilyen községi, városi vassal billegezte meg kevés jószágát. A régóta használatban lévő, nem is betűket, hanem bizonyos jeleket mutató billegzővasak apáról fiúra szálltak és századokon át használatban voltak.

    Kecskeméten és a Kiskunságban a XVI. század végétől kezdve (előbbről adataink nincsenek) a jószág billegzése általános szokás volt. Gyakoriak az ilyen bejegyzések: „monda a legin… az eökrök kettei Boros Sebesténé, mert az billegh is raita vagion.” 1598. Azt, hogy milyen billeg vagyon rajta, nem mindig rajzolták bele. Így azután a XVI. századból csak nyolc billegző jegyet tudok bemutatni. Az első hét lóbilleg, az utolsó marháról való. Az első kettő 1597-ből, a harmadik, amely minden valószínűség szerint 8-as számjegy, e szavakkal van bejegyezve: „Az farán bal felől bellege illien vagion az cipön alul hátul.” 1598. A negyedik egy fordított C betű, így: „Vörös dercs kabla, bal belöl az farán illien bellege vagyion.” 1598. A következő, szintén 1598, az ezt követő kettő 1599. évi. Az utolsó marhabilleg, s legnagyobb valószínűséggel a gazda neve kezdőbeűinek tartható. Ezt bizonyítja a bejegyzés is, így: „Vörös tacsa negyedfü üsző, Tószegi Istváné.” Tehát a billeg T I akar lenni.

    A török hódoltság első felében, az 1600-as évek előtt elpusztult kun községek lakóházaiból eddig három billegzővas került elő, amelyek ugyan töredékesek, de szintén inkább jeleknek, mint betűknek tarthatók. Formára, nagyságra a mai billegzővasakkal megegyezők. Együttvéve elég bizonyíték ez, hogy már a XVI. század végén az Alföldön a jószág billegzése elterjedt.

    Kecskemét városa is tartott juhokat, s azokat „die oktobris Szent Dömötör napkor megszámlálván, meg billegözvén az öregje volt 293. A bárányok mellyeket billeg alá vetöttünk 52.” 1663. E feljegyzés ellentmondásban látszik lenni azon fentebbi állítással, hogy a jószág jegyzése, billegzése a pusztára való kiverés előtt, tavaszkor s leginkább nagypéntek napján volt. Tudnunk kell azonban, hogy a városnak ekkor már hatalmas területű pusztáiról a juhászok Demeter napján jöttek be a kertek, telelők közé a nyájjal, ez volt a számolás ideje, s az ilyenkor a város körül felszaporodott nyájak, falkák egymástól való megkülönböztetésére volt használatos és szükséges a juhok szőrén szurokkal vagy festékkel készített billeg. Ezt a billeget szőrbillegnek nevezték. Tavaszig, a nyírásig eltartott és a falkák könnyebb felismerésére, szétválogatására szolgált.

    Évszázadok alatt a lókötésnek, marhaszakasztásnak, a birka lekötözésének minden csínját-bínját, furfangját kitanulták a tolvajok, a pásztor pedig sokszor jelentett dögöt és élt hamis billeggel a gazda kárára, míg rajta nem veszített, mint Tóth Mihály gulyása, ki „mivel csalárd mesterséggel az maga által hamissan csinált billyeggel (bőrrel) egy negyedfü tinóról számolt, azért tartozik a kárt bonifikálni, azon kívül csalárdságáért szenvedjen 30 korbácsokat”. 1755.

    Különösen a juhászok voltak „döggel esett, döggel hullott” jelentéstételek gyarlói. A gazdák már lassanként bele is törődtek, hogy a juhász kezére bízott falkáikból egynéhány hamisan döggel hullik el, azt tartván, hogy abrakos lónak nem szokták bekötni a száját, de a magisztrátus szigorú rendeletet hoz: „A nyájjuhászok sokféle ravaszsága fülibe jövén az btes Tanácsnak elvégeztetett, hogy senki közülük a falkán semmiféle juhait jegy nélkül tartani, confiscationak büntetése alatt ne merészelme. Ennek felette senki a gazdák közül szőre-szálán elveszett juhainak, vagy bárányainak elengedésével ennek utána a juhászoknak kedveskedni s a lopásra nekik okot adni büntetés alatt ne próbálja” 1773. Hogy miként segítettek magukon a juhászok, azt már a fülhegyeknél láttuk.

    A vármegye a pásztorok családságának egyik okát abban látta, hogy azok saját jószágaikat jegy és billeg nélkül  tartják. Így könnyű nekik szükség esetén ezekre a gazdák jószágainak jegyeit és billegeit hamisítani s ezzel vagy ennek bőrével számolni. Emellett az elterjedt lopások és rablások, lókötések és marhaszakasztások megakadályozására elrendeli, „hogy a pásztor nyájban, falkában, ménesben, vagy gulyában idegen lopott marhát ne lappangtathasson, köteleztetnek a gazdák, hogy saját marhájuk, lovaik, juhaik számát,, nemét, jegyét, billegét feljegyezzék s ezekről a községi elöljáróságok könyvet vezessenek”. Továbbá „amely gazdának tulajdon esmeretes billege nincsen, az tartozik mind heverő mind igás marháját a helység közönséges billegével megbillegezni. A pásztorok kötelesek saját jószágaikat bejelenteni, azoknak számát, nemét, jegyét és billegét is fel kell jegyezni. Szigorú büntetés terhe alatt a pásztor jegy és billeg nélküli jószágot nem tarthat”.

    Kecskemét város a XIX. század elején rendeletben kimondja, hogy jószágaikat a pásztorok bizonyos „jegybe és billegbe verni tartoznak”, különben ezen jószágaik, melyek jegy és billeg nélkül találtatnak, mint bitang marhák konfiskáltatnak és eladattatnak. A juhászokon ugyan semmiféle rendelettel sem lehetett kifogni. Gyakori az olyan panasz, mint a Demeter József úré, hogy raboskodó Molnár, másképp Nagy Jakab volt juhásza juhaiból az úgynevezett szőrbilleg által igen sokakat felcserélt és elsikkasztott, továbbá 52 darab dögöt számlálván, de csak hétnek küldvén haza húsát, szőrbilleggel élvén, 45 juhait elsikkasztott. 1827. A juhászok némelyike nemcsak a szőrbilleget, a füljegyet, hanem a billegzővassal sütött billeget is utánozta, drótból formálván ahhoz hasonlót. Néha ez is megvilágosodott: „Az jön világosságra, hogy az ürü orrán lévő bélyeg meg nem egyez Hajagos József úr bélyegéve, minthogy az ürü orrán lévő kisebb a bélyegvasnál.” A büntetés után megtanulhatta a juhász, hogy máskor jobban vigyázzon a billegzővas készítésénél.

    A pásztorok csalárdsága a gazdák kára, a szigorú rendeletek magukkal hozták, hogy minden gazda, a pásztor, a cseléd is, jószágait megbillegezte. A kovácsok nem győztek különböző alakú, cifraságú billegzővasakat készíteni. A különböző alakú billegzőjelek mellett már a XVIII. században általános a tulajdonos neve kezdőbetűjének használata. Az 1821. évtől 1850-ig meglévő bitangjegyzőkönyvek és az 1783-tól 1860-ig terjedő pásztorösszeírások adataiból mutatok itt be egynéhány sorozatot (4-5-6-7. ábra). I. csoport nem betűk, hanem jelek, mert azokból néhánynak kivételével betűket kiolvasni nem lehet. Három sorban olyanok vannak, amelyek egyesével használtattak. A második sorban, mint látjuk, két-háromféle jel használtatott együtt. A II. csoportban lévők részben jeleknek, részben betűknek is tarthatók. III. csoport, kevés kivétellel, nevek kezdőbetűinek összetételei, de igen gyakran valami keretbe vannak foglalva, vagy keresztalakú vagy más díszt nyertek. A IV. csoport számok vagy számjegyekkel összekapcsolt betűk vagy jelek. A billegző jegyek esetleg fordítva használva más alakot mutatnak s azokból esetleg más kezdőbetűk is olvashatók ki. A XIX. század első felében túlnyomó már a tulajdonos kezdőbetűinek használata, mivel ezekből a II. és III. csoportban úgyis van elég, külön sorozatot nem állítottam össze, hiszen azokból egyebet, mint a kovácsmesterek leleményességét úgysem olvashatunk ki.

    Néprajzi gyűjteményünkből néhány, a tulajdonos kezdőbetűit mutató billegzővasat bemutatok. Egyszerű kovácsmunkák. (8. ábra) Némelyinak szárát megcsavarta, körűjét pedig félhold- vagy csillagalakú beverésekkel díszítette a cigány vagy kovács (9. ábra). Ezek a billegzővasak nem sütésre, hanem szurok vagy festékkel szőrbillegek készítésére szolgáltak, az első kettőt kovács készítette, a következő három pedig drótból készült. Mint látjuk, mindannyia számjegy.

    Az eddig elsorolt jegyes-billegeken kívül úgy írott emlékeink, mint a szájhagyomány, egy különleges marhabilleget is megőrzött. Erre vonatkozólag adataink csak a XIX. századból vannak s hihető, hogy előtt nem is volt elterjedve, sőt használata még ekkor is inkább csak nagyobb gazdaságokra szorítkozott. Ez a billeg az ú. n. bajuszbilleg. Készült pedig úgy, hogy a bajszoló, másként a bajuszsütő vassal (10. ábra) a marha orra fölött, ahol már szőrözet van, felfelé álló két görbe vonalat sütöttek. Bitangjegyzőkönyveink adatai így szólnak: „A jobb füle csipkésen ki van véve, az orrán keresztül sütés.’ 1824. Másik: „Negyedfü kékesszőrű tinó, az orrán bajuszbilleg.” A bajuszbilleget ma is használják még némelyik nagyobb gazdánál. Lehetséges, hogy a Kada Elek által leírt, festékkel készült bajuszbilleg is használatos volt, azonban a gyűjteményünkben lévő, s itt bemutatott bajszolóvas ilyennek készítésére nem alkalmas.         

     

    Ethnographia – Népélet, A Magyar Néprajzi Társaság Folyóirata XLIII. évf. 3–4.. száma, 1932.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf