Tarisznyás Márton: Gyergyószentmiklósi adatok az erdélyi örménység történeti néprajzához

    Az örmények helyi közigazgatási szervezetei

     

Közigazgatási szempontból az erdélyi örménység betelepülésétől 1848-ig külön közigazgatási egységet alkotott. Már Apafi fejedelem megengedte, hogy az örmények saját bíráik alatt legyenek. Így a gyergyószentmiklósi, csíkszépvízi és ebesfalvi (későbbi erzsébetvárosi) örmény közösségek az utóbbi helyen székelő örmény főbíró joghatósága alá tartoztak, azonban 11793-ban a gyergyószentmiklósi és csíkszépvízi örmény közösségek Csík-, Gyergyó-, Kászonszék joghatósága alá kerültek. Két év múlva pedig megszerezték a Mercantol Forum (kereskedelmi törvényszék) létesítéséhez szükséges engedélyt. Mindegyik közösségnek megvolt a maga külön bírája és elöljárósága. Egy f1799-ben kelt jelentés szerint „A Gyergyó Szent Miklósi Örmény Communitást formálják ti. a Tímár Congregatio és a Kalmárok Congregatiója. A Mercantil Forumon kívül ezek alatt van az idevaló örménység. Fundusunk (birtokjószágunk) nem lévén, kötésünkre gazdaságunk szerint repartitiót teszünk. Repartitiora egyenlő szava van a Tanátsbélinek, mint egy közülünk valónak. A Tanáts hírünk nélkül nem használta a költségeket, a Bírák esztendő végén számoltak” – mondja az említett jelentés, hangsúlyozva azt is, hogy az elöljárók fizetést nem kaptak.

    A Mercantil Forum gyűléseit hetente kétszer tartotta, szerdán peres ügyeket oldott meg, szombaton közigazgatási kérdéseket intézett el. A Forum a bíróból, másodbíróból, tizenkét szenátorból és a nótáriusból állott. Fizetést csak az utóbbi kapott. A bírák és a szenátorok egyetlen honoráriuma az volt, hogy bármely helységben vásárok alkalmával a gyergyószentmiklósi örmények részére kijeölt helyen először ők választottak sátorhelyet és csak azután verhetett sátrat a többi gyergyószentmiklósi kereskedő, az adófizetés szerint, vagyis anyagi helyzetüknek megfelelő besorolási sorrendben, amint a jelentések hangsúlyozzák: „per ordium adófieztés”.

    Így 1799-ben kérdezik a Forumtól, hogy az örmények közül „kik pipáznak Istállókban, Csürökben”. A válasz szerint: „Ily helyeken dohányozni oly közönséges, hogy előszámlálni nem lehet. Az örmények a Piatzon tartózkodás nélkül dohányoznak.” Mánya Mártont dohányzásért 30 pálca nyilvános büntetésre ítélték.

    1809-ben Kövér Kajetán, aki az Alföldön állathízlalással jelentős vagyonra tett szert és nemesi levelet is szerzett, megtagadta az örmény közösség költségeihez való hozzájárulást. Ezért a Forum kéri a helyi Compania Comandanst, hogy nevezettre és ennek költségén hat fegyverest küldjön, míg az adót ki nem fizeti. A parancsnokság a kérést teljesítette, mire a nevezett adóját kifizette.

    1811-ben Fischer kapitány közli a Forummal, hogy „az éjjeli dombolás, visítás tilos”, továbbá hogy „az örmények az Utcán nagyszemű tüzes pipával dohányoznak, a rendes mulató biliárd házba pipával mennek-jönnek”. Ezért a házi mulatságokat a századparancsnokságnak előre tudtul kell adniok. A Forum később is figyelemmel kísérte a mulatozásokat, szórakozásokat. 1835-ben közli a plébánossal, hogy a kártyások, kicsapongók, éjjeli vizitások ellen szoros vigyázókat rendelt s azokat szigorúan megbünteti.

    A széki igazgatás szervei éppúgy, mint a katonai parancsnokságok, az örményekkel kapcsolatos ügyekben csak a Forum révén intézkedtek. A főkirálybíró 1823-ban utasítja a Forumot, hogy az engedelmeskedni nem akaró örmény alattvalókat büntessem meg. A Forum hatásköre kiterjedt tagjainak gazdasági és társadalmi életére. Kártérítési pert a gyergyószentmiklósi örmény kereskedők ellen bárki csak a Forum előtt indíthatott (pl. a prágai Szobolka Izsák 1826-ban 411 forintért indít kártérítési pert a szentmiklósi Zakariás Lukács ellen).

    Kisebb vétségekért tagjait a Forum saját kebelében fenyítette meg. A fenyítés állhatott pénzbírságból, a Forum tömlöcében töltendő fogságból és kikötésből.

    Bocsánczy Jeremiást a vásár alkalmával kapott pénz el nem váltásáért tartották a Forum fogságában. De 1836-ban már a szék főkirálybírója is jóváhagyta a Forum gyűléseire rendszeresen nem járó Kritsa Péter 12 forinttal való megbüntetését.

    A Forum tevékenysége kiterjedt a társadalmi gondoskodás egyes kérdéseire is. 1798-ban „Lévén a Communitasnak öreg, eltehetetlenedett notáriusa, semmi élete Módja nem lévén, élelmére adatott 60 forint”.

    Az örmény közösség keretében szervezett különféle társulatok tevékenységének ellenőrzése szintén a Forum feladata volt (Tímárok Céhe, Kalmárok Congregatiója, Legények Céhe, Szent István Társulat, Szent Háromság Társulat).

    A Mercantil Forum és a keretében működő társulatok eredeti formájukban az 1850-es évekig állottak fenn. A Bach-korszakban az osztrák hatóságok működésüket egy időre felfüggesztették, majd pedig egyszerű végrehajtó szervvé fokozták le.

    1860 után a Forum Örmény tízes néven él tovább. 1863-ban, midőn az örménység kérte egyházi személyzete javadalmazásának a község vagyonából való fizetését, az Örmény tízes a székely tízesekkel való tárgyalásokra azokkal egyenrangú, négy tagból álló küldöttséget küldött ki. Az Örmény tízes, mivel tagjai a helység különböző pontjain laktak, nem alkotott területi egységet, 1873-ban meg is szűnt.

     

    A kereskedők

     

A helyi örmény lakosság egyik fő foglalkozása a kereskedelem volt, melynek gyakorlóit vagyoni állásuk szerint három osztályba vagy classisba sorolták. Az első osztályba tartoztak az 500 forintnál nagyobb tőkével bírók, akik úgynevezett bécsi portékákkal kereskedtek. Általában ide sorolták a tutajos és az állatkereskedőket. A második osztályt az 500 forintnál kevesebb tőkével bírók, az úgynevezett brassói portékákkal kereskedők alkották. Ezek nagyrészt az országban előállított ipari cikkeket, élelmiszereket árusították. Az 50 forintnál kisebb tőkével bíróknak nem volt állandó üzletük, hanem a többi kereskedőtől vásárolt árukat vitték a környező falvakba. Így 1818-ban a határőrezred parancsnoksága megtiltja a kevés tőkével bíró örmény kereskedőknek a Bélborba, Tölgyesbe, Hollóba, Békásba való járást, mivel az említett helyekre a dészűszíj, dohány és más ipari cikkek mellett puskaport is vittek, s azt a helyi lakosságnak adták el vadbőrökért. 1820-ban Szárhegyről említik, hogy bolt (üzlet) a faluban nincs, de egy szegény örmény árul fonalat, szalonnát, dohányt, pipát és egyéb apróságokat.

    Az örmény közösség egyik fő jellemzője volt, hogy iparos tagjai mellékfoglalkozásként gyakorolták a kereskedés valamely ágát, a kereskedők pedig mind értettek valamely mesterség űzéséhez (tímár, csizmadia, mészáros stb.). Így a gazdasági életben időnként előálló válságokat könnyebben vészelték át.

     

    A céhekről; a társadalmi élet emlékei

     

A céhélet emlékei Gyergyószentmiklóson az 1700-as évekre nyúlnak vissza. 1709-ben említik a Tímárok Céhét vagy Társaságát. Ennek első szabályzata a lengyelországi örmény közösségek szabályainak mintájára 1710-ben készült és püspökük hagyta jóvá.

    A szabályzat értelmében a Mária tiszteletére szentelt társulat fellebbvalója a plébános és az egyház vezetősége. Tagjai és a jelöltek egyaránt kötelesek az egyházi előírásokat a legszigorúbban betartani. Az újonnan belépni szándékozó személy más tagokat kér fel ajánlásra, akik az elöljárókkal tanácskoznak viselkedéséről. A jelölt vagyoni helyzete szerint 1 – 3 forintot fizet, majd a társaság jegyzője beírja nevét a névsorba (örmény és latin nyelvű céhszabályzat, 1756).

    A társulat elöljáróit, a prefektust, a segédprefektust és az elöljáróság többi tagjait egy héttel Nagyboldogasszony (augusztus 15.) előtt választották a tagok, egy alkalmi templomi prédikációt követően, miután a leköszönő prefektus elszámolt és számadását a plébános is helybenhagyta. A prefektuson (első mester) és segédprefektuson (második mester) kívül az elöljáróság még két tanácsosból és tizenöt testvérből állott. Ugyanakkor kijelöltek négy testvért és tizenöt becsületes embert, akiknek feladata volt a társulat által szervezett jótékonysági akciók levezetése.

    1760-ban a „gyergyószentmiklósi örmények” majd mind tímárok, és céhbe vannak tömörülve, habár nincs a fejedelemtől kapott levelük, mégis úgy járnak el, mint a céhbe tömörült mesterek. Ha gyűlésük vagy halottuk van, táblát hordoznak a dékányok által.

    A céhnek fontos beleszólása volt tagjai gazdasági és társadalmi tevékenységébe. A céh csak megszabott számú bőrt engedélyezett a sokadalomra vinni, de otthon a házaknál szabadon árulták a bőrt. Az erdélyi sokadalmakra a céh belátása szerint engedélyezte a bőrök kivitelét. Debrecenbe az I. osztályba tartozó tímárok ötven, ha sokan mentek, harminc kötést, a II. osztályba tartozók harminc, ha sokan mentek, húsz, a III. osztálybeliek húsz, illetve tíz kötés bőrt vihettek. Sokadalmakon kívül nem volt szabad a bőrt eladni, csak otthon a házaknál. A szamosújvári örményekkel egyezség szabályozta a bőrök készítését, értékesítését. 1756-ban Debrecenbe minden 1600 köteg bőrből a szamosújváriak 600, a gyergyószentmiklósiak 1000 köteget vihettek. Egy kötegben hat darab kordovánnak kikészített bőr volt.

    A mesterség gyakorlásához szükséges anyagok beszerzésébe a céh rendszeresen beleszólt. Így a bőrök festéséhez szükséges és Havasalföldről hozott szkumpiát a tímárok maguk a céh engedélye nélkül nem vehették meg, mert elsősorban a céh tartott ár igényt és osztotta el tagjai közt. A tilalmat a tímárok nem merték áthágni, mert a céh büntetése 24 forint lett volna.

    A céh beleegyezése nélkül a tímárok nem fogadhattak inast. 1753-ban Dávid Márton tímár kénytelen volt a nála nyolc hónapig inaskodó unokaöccsét a céh szigorú fenyegetése miatt elküldeni. A céh vezetősége úgy vélekedett, hogy a fiú apja kereskedő lévén, van miből megélnie, s a tímárság elsajátítását hagyja meg a szegényebbek számára.

    Ha a falukból vagy bárhonnan árut hoznak be, „amint az első az árut kéri, feljebb a másik nem kérheti, mígnem az első le nem mond róla”.

    „Aki nem edgyezik a céhben, a Céhből is kivágjuk” – mondják a fentebb már idézett vallomásukban a céh elöljárói, akik 1760-ban letiltották Heránosz Kristóf hammasban levő bőreit, mert a megengedettnél többet vitt Debrecenbe. Csak a kiszabott három arany lefizetése után szabadították fel a bőröket. Egy másik alkalommal az említett Heránosz Kristófot a céhszabályok megsértése miatt idézték maguk elé a céh elöljárói. Ez alkalommal egy katonarenden levő székely barátja is elkísérte. Ekkor a székelyt az elöljárók „kiigazítják a házból”, Heránosz Kristófot pedig megbilincselték, mondván, hogy „Céhen belül még a Gubernátor sem parancsol nekünk”.

    Ugyanezen vallomásból kitűnik: „ha valamely örmény valamely gazda ember házát kereskedésre vagy műhelynek ki akarja venni, más örmény, ha többet ígér, a bíró letiltja”. Esztendeig más nem fogadhatja ki, vagy többet sem ígérhet.

    A másik társulat a Kereskedő Céh vagy Kereskedők Kongregátiója volt, amely azonban korántsem annyira szervezett és fegyelmezett, mint a Tímárok Céhe. A harmadik a Legények Céhe, a későbbi Legényegylet elődje volt. Ez nem mesterembereket, hanem ifjakat tömörített magába, azonban a céheknek megfelelő szabályokkal élt. Elöljáróit saját soraiból választotta. Vezetői a főváta és az alváta voltak, akik jelvényként a vátabotot használták. A Céhnek 1715 előtt a szamosújvári mintára készült szabályzata szerint „a legény ha nincs tizenkét esztendős, már beállhat, ha elmúlt, köteles beállni”.

    A Legények Céhe feladata volt az ifjak erkölcsre felügyelni, az ifjakat a közérdekű akciókba bevonni. Így a céh adta a nagy ünnepeken a templomi díszőrséget (vörös köpönyegesek), 1721-től kezdve az 1890-es évekig a legénycéh tagjai ásták meg minden halottnak a sírt, testületileg részt vettek a temetéseken, sokszor rúdon vitték a koporsót a halottas háztól a temetőig. 1730-ban az örmény templom építésének megkezdésekor a céh tagjai testületileg ásták meg az alapok egy részét.

    A céh eredeti formájában a múlt század végéig maradt fenn. A váták felügyeletet gyakoroltak az ifjak felett, ezek pedig kötelesek voltak az összejöveteleken rendszeresen részt venni. Az elöljáróknak fenyítési joguk is volt. A fenyítések közt szerepelt a kikötés és a társulatok közös székházában, céhházában való fogva tartás. A megfenyített személy köteles volt csendben végignézni társai szórakozását és mulatását, de azokban nem vehetett részt.

    A vőlegény esküvőjekor díjat kellett fizessen a társaságnak.

    A társulat pedig minden évben különleges ajándékkal ellátta a templomot. Ha egy tagtárs megbetegedett, a tagok meglátogatták. A szegény betegnek a társulat pénzén hívtak orvost és vettek orvosságot. „Ha vagyonos ember hal meg, örökösei valamit adjanak a társulatnak. Ha szegény a halott, a társulat temettesse el.”

    A Szent István Társulat a férfiakat tömörítette. Szervezeti felépítése hasonló volt a céhekéhez. A céhláda felnyitásakor rendszeresen felolvasták az elhunyt tagok névsorát, és imával emlékeztek meg róluk. A társulatnak jelentős pénzvagyona volt, pénzüket kamat ellenében kikölcsönözték.

    A Szent Háromság Társulat vagy XIX. századi néven Kántorok Egylete már az 1730-as években fennállt. 1730-ban a társulat jelentős pénzösszeggel járult hozzá az örmény templom építéséhez. Nevéből ítélve az énekkar szerepét tölthette be. A társulat az 1880-as évekig működött.

    A fenti társulatok közül a legtovább a Legények Céhe állott fenn. Legényegylet n éven 1948-ig működött, azonban régi funkcióiból nagyon sokat veszített, illetve tevékenysége a nagyünnepek alkalmával a templomi díszőrségek biztosítására és egyes kulturális rendezvényekre szorítkozott.

    A társadalmi élet formáinak átalakulása a múlt század 30-as éveiben bontakozott ki és a század végén érte el csúcspontját. Első nagy állomásának a gyergyószentmiklósi Iparosok Társaságának megalakítását tekinthetjük, amely 1833-ban nemre (nemzetiségre) és felekezetre való tekintet nélkül tömörítette a mesterembereket. Később az Ipartársulat Ipartestületté alakult át, és ebbe 1872-ben formálisan is beleolvadt az örmény Tímár-társulat.

    Az örménységnek már a XVIII. században volt iskolája, sőt, egy időben külön a fiúknak és külön a leányoknak. 1794-től kezdve néhány évtizeden át kisgimnázium működött, melynek örmény, magyar és román származású tanulói voltak. Az oktatás a tantárgyaknak megfelelően örmény, magyar, latin, német és román nyelven folyt. Egy 1812-ben kelt jelentés szerint az itteni örménység örményül, magyarul és románul beszél. Az örmény iskolát 1849-ben az osztrák hatóságok betiltották. 1860 után újra megnyílt olyan formában, hogy a gyerekek két évet végeztek itt, megtanulták az örmény és magyar nyelvű írás-olvasás, számolás, hittan alapelemeit, majd a magyar iskola második osztályába léptek. 1881-ben az örmény iskola teljesen beleolvadt az előbbibe. Már előzőleg is számos örmény származású gyermek tanult a helybeli, a csíksomlyói és más helyeken levő iskolákban.

    Az örménység életében végbement változásokban döntő a kereskedelem, amely közvetlen kapcsolatba hozta a kereskedőket más vidékek lakosságával és lehetővé tette az irodalmi termékekhez való könnyebb hozzájutást. Az évszázados együttélés során pedig a magyar és örmény lakosság életében fokozottan érvényesült az a kölcsönhatás, amely többek közt egymás szokásainak átvételében jut kifejezésre. A gyergyószentmiklósi örmény eredetű lakosság már a XVIII. századtól jól beszélte a magyar nyelvet, amelyet anyanyelvének is vallott, és amely nyelven a templomi prédikációk is folytak.

    A XIX. század közepétől kezdve az iskola, a közös ipartársulat és a kereskedelem mellett a különféle kulturális egyesületek és rendezvények, sőt, egyes egyházi megnyilvánulások is elmélyítették az örménység végleges magyarrá válását. Elég itt arra utalnunk, 1862-től bizonyíthatólag közösen adtak elő színdarabokat örmény és székely szereplők, és énekkaruk is közös volt.           

     

    Családnevek

     

Az örmény származású gyergyói családok nevének alakulása a történelmi fejlődés hű tükörképe (Szongott genealógiája és a szerző gyűjtése.) Még meg találhatók köztük az eredeti örmény nevek,  mint például Avéd (üdvözlet), Azbej ( lovas), Buslig (rövidlátó), Botsig (kis ember), Gorove (bátor), Márdirosz (szenvedő), Mélik (uralkodó), Mánya vagy Mánug (az Emánuel megfelelője), Novák vagy Avák, Susán (fehér virág), ebből lett a későbbi Sáska, Szárkisz (Miklós), Bogosz (Pál), Czenkovics (láda), Ulián (kecskés), Várterész (piros rózsa), Vrtus (a Vertán keresztnévből alakult), Zárug vagy Dzárug (öreg). Egyes örmény nevek pedig már itt képződtek, mint Dsurdovczki (mai ejtéssel: Zsurdovszki = gyergyói), Gorgovácz (Gyergyóból elszármazott), Petelácz (petelei).

    Egyes családneveket a szakemberek perzsa eredetűnek tartanak, mint pl. Dbribán vagy Tobribán (erszény), Merza (főnök vagy vezető), Szarokány (bormérő).

    Görög eredetűek az Ákoncz (lándzsa- vagy dárdavető), Heránosz vagy Eránosz (főnök, herceg), Dragomány (tolmács).

    Héber eredet sejthető a Bochor vagy Bokor család nevében (amely a Kos csillagzat héber neve).

    Francia származék a Frenkucz vagy Frunkucz (a Ferenc megfelelője), a Drágon (a dragonyos jelzője).

    A lengyelországi telepekkel való kapcsolat emlékét idézi a Botosánszky és ennek magyar megfelelője, a Bocsánczy (botosáni), Simonovits (Simonfi), valamint a magyar vidéken keletkezett Lengyel név is. Szláv eredetű a Dávidovits (Dávidfi).

    Az évszázados tartózkodás emlékét őrzi az Anisor (évecske), Czárán (vidéki földműves), Dájbukát (a román „dai bucate”: adsz-e gabonát), Kapdebó vagy Kápdebó (ökörfej), Korbuly (hollós), Moldován (moldvai, e család egyik itteni ágát Csorsza melléknévvel illették), Urszuly (medvék), Vákár (marhakereskedő, tehenész), Verzár (káposztás).

    Latin eredetű a Deák (kántor), Szákula vagy Szekula (erszény) és a Fitzus fagy Ficus (füge).

    De a környező lakossággal való szoros kapcsolat és együttélés eredményeként a Gyergyószentmiklóson és környékén megtelepedett örmény származású családok többségének neve magyar. A családok szaporodása során az ifjabb nemzedékek, illetve a családok egyes ágai új, rendszerint magyar nevet vettek fel. Ezek egy része valamely testi tulajdonságot fejez ki. Ilyenek: Cziffra, Kiss, Kopatz, Kövér. Mások foglalkozást jelentettek, mint Polgár (küldönc), Szőcs, Tarisznyás (tarisznyakészítő vagy takács). Előfordul még a Bodó (a boldog megfelelője), továbbá a Drótos, Fejér, Császár név is.

    Egyes családnevek az örményből való szó szerinti fordítás eredményei, mint Másvilági (az anden örmény szó fordítása). Ugyanígy a Sonrkjan fordítása a Karátson vagy Karácsony. A családoknak a gyergyószentmiklósinál korábbi lakóhelyére utalnak, a Csíky, vagy Csiki, a Mánási vagy Málnásy, a Szentpéteri (uzdiszentpéteri) nevek. Több családnév formálódott keresztnévből, így Ábrahám, Ágoston, Jakab vagy Jakabfi és Jakabi, Keresztes (a Kristóf magyar fordítása), Lukács és Lukácsfi vagy Lukácsy, Lázár, Miklós és Miklósy, Vertán, Zakariás.

    A levéltári kutatások, családi hagyományok és a jelenlegi helyzet összevetése alapján megfigyelhető egyes családokon belül a keresztneveknek több nemzedéken át öröklődő használata. Például a Tarisznyás családban hagyományosan használt név volt a Gergely, az Antal, a Márton és a János. Ezeken kívül nagyon gyakori volt a Péter, Kristóf, István, Bogdán, Vertán, Lukács, Lajos, Zakariás, József, Jeromos, Tódor, György előfordulása. A női nevek közül a leggyakoribbak voltak az Anna, Katalin, Teréz, Lujza, Erzsébet, Mária, Rozália, Irén, Margit.

    Általában a gyermeknek több keresztnevet adtak, ezeket még tetézte az a szokás, hogy az örmény szertartás szerint a bérmálás közvetlen a keresztelés után történt, s a bérmanévvel együtt egy gyermek legalább három nevet viselt. A bérmanevet ugyan az anyakönyvbe nem vezették be, de a családban sokszor, mint becenevet használták.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf