vitéz Somogyváry Gyula: Assisi

Ahol az Isten poétája
halódva is Urát dicsérte,
a bús kolostor-kamarára
templom vigyáz most, hófehér.

Szikrázó dél. A kapu tárva.
S beles a harsogó tavasz.
Hej, mert tavasz jár Umbriában!
A fákra rózsaszínt havaz,
meg fehér, hamvas felleget.
S hogy fütyörészve lépeget
észak felé, sugárpalástban:
egy pillanatra itt reked
s megáll a templom kapujában.
Benéz.
A fénye bevilágít.
Lábujjon járó emberek…
és halk moraj … látcső… Baedeker…
hívők s fanyar hitetlenek.

A cellaboltban: gyertyafény,
pislogva küzd a vak homállyal.
Valaki ott gubbaszt szegény,
a kép előtt s némán beszél
az öt-sebhelyű poétával.

Fiúcska. Apró kisfiú.
Rongyos cipőben. Öt-hat éves.
Vállán tarisznya. Irka, könyv.
De szeme, arca: tiszta, fényes,
mint egy álruhás angyalé.

Körötte zsong az öt-világrész
s ő meg se látja idebent.
Csak ül s ha néha mégis ránéz
hát úgy pillant e nép felé,
hogy látni rajta: maga van
valahol roppant magasan
s nincs véle senki odafent,
csak ő s a rámosolygó Szent.

S hogy tovaárad és kirajzik
New-York, Páris, Sidney, Bécs,
meglobban bent a kép előtt
a gyertyasor s a csöppnyi mécs.
A kisfiú föláll, fejet hajt,
keresztet vet s megy zajtalan,
csak nézem, nézem:
szép szemében
a boldogoknak fénye van.

És lám, ott kint a kapunál
a lépcsőn, kis verébke áll
s csipog, csipog az istenadta,
fürdik tavaszba, fénybe, napba
himnusz bizony e csipogás!

A koldusfiú áll előtte,
már önmagát is elfeledte,
ahogy sugárzón rámered…
Ő érti ezt az éneket!
A Nap; testvére, Hold; a húga
és öccse minden kismadár.
New-York dollárja, Páris kincse
ragyoghat garmadákba bár,
nincs annyi kincse, drágasága
öt-világrészen senkinek,
mint amit ez hord önmagába,
ez a mosolygó kisgyerek!

Már messze van, jár, fütyülve lép,
zengő tavasz jár Umbriában.

… S nem látta senki Szent Ferencet
csak én magam. – Egy kis madárban
s egy kis gyerekben…

1937