Dalmady Győző: Honvédsírok az isaszegi temetőben

Szép zöld erdő veszi körül
A honvád sírokat,
Szép zöld erdő gallyai közt
Vidám napfény mulat.

Nem is napfény, tán az örök
Dicsőség sugara, –
Csak káprázva nézhet a szem
A sír hantjaira.

Vörös sipka, fénylő szurony,
Tüzes szemsugarak
Kápráztatják a szemeket, –
Azok csillámlanak.

Régen, régen volt a csata,
De híre most is él,
És a vándor lelke előtt
Minden életre kél.

Még egyszer és újra rohan
A honvéd, a dicső,
Diadaltól visszhangozik
Szerte a hegytető.

Kitűzi ott a lobogót,
Övé a harci tér,
A kiáltás: éljen a hon!
Világ végéig ér.

Eltűntek a hős daliák,
Álom szép képei,
Diadalok hosszú sora
Útjokat jeleli.

De a kiknek kezeiből
Kiesett a szurony,
Itt alusszák álmaikat
Fénnyel homlokukon.

Nem kérdezték: mi lesz a díj?
És vár-e köszönet?
Csak azt kérdék: mit követel
A honfi-becsület?

Agyúdörgés hangjaira
Szívük visszafelel:
Elveszhetnek mindannyian,
A hon nem veszhet el.

Szabadságért harcoltanak,
Éltüket áldozák,
Legnehezebb napjaiban
Szerették a hazát.

Sírjaikra falusi lány
Koszorút hoz. Minek?
Koszorú az erdő maga,
Zöld, mint a kikelet.

Ültethetne a kegyelet
Tölgyek helyett babért,
Az se volna elég az ő
Feláldozásukért.