Dalmady Győző: Honvédsírok az isaszegi temetőben
Szép zöld erdő veszi körül
A honvád sírokat,
Szép zöld erdő gallyai közt
Vidám napfény mulat.
Nem is napfény, tán az örök
Dicsőség sugara, –
Csak káprázva nézhet a szem
A sír hantjaira.
Vörös sipka, fénylő szurony,
Tüzes szemsugarak
Kápráztatják a szemeket, –
Azok csillámlanak.
Régen, régen volt a csata,
De híre most is él,
És a vándor lelke előtt
Minden életre kél.
Még egyszer és újra rohan
A honvéd, a dicső,
Diadaltól visszhangozik
Szerte a hegytető.
Kitűzi ott a lobogót,
Övé a harci tér,
A kiáltás: éljen a hon!
Világ végéig ér.
Eltűntek a hős daliák,
Álom szép képei,
Diadalok hosszú sora
Útjokat jeleli.
De a kiknek kezeiből
Kiesett a szurony,
Itt alusszák álmaikat
Fénnyel homlokukon.
Nem kérdezték: mi lesz a díj?
És vár-e köszönet?
Csak azt kérdék: mit követel
A honfi-becsület?
Agyúdörgés hangjaira
Szívük visszafelel:
Elveszhetnek mindannyian,
A hon nem veszhet el.
Szabadságért harcoltanak,
Éltüket áldozák,
Legnehezebb napjaiban
Szerették a hazát.
Sírjaikra falusi lány
Koszorút hoz. Minek?
Koszorú az erdő maga,
Zöld, mint a kikelet.
Ültethetne a kegyelet
Tölgyek helyett babért,
Az se volna elég az ő
Feláldozásukért.