Galamb Sándor: Gárdonyi Géza

    A világtól elvonult életű Gárdonyi Géza csak látszólag volt remete: valójában alig kapcsolódott valaki jobban irodalmi életünk szakadatlanságába mint ő. A maga elszigeteltségében is ezer szállal fűződött a magyar elbeszélő próza multjához, s belőle is nem egy sarkaló hatás fog tovább öröklődni későbbi íróinkra. Mult századvégi elbeszélő irodalmunknak ahhoz az ágához tartozott, amely egy bizonyos vonásában Jókai hagyományait sodorta tovább. Nem arra a bizonyos magyaros levegőre célozok itten, amely ezt a csoportot olyan élesen elválasztja a nyugati irányokhoz szorosabban kapcsolódó íróinktól. Elsősorban stílusukban fűződnek Jókaihoz, aki mondatainak megszerkesztésében, felépítésében és egymás mellé helyezésében az élőszó ritmusát, a hallgatóságnak beszélő magyar ember modorát akarja kifejezni. Ez az elbeszélői mód Jókaiból indul ki, de ami a mesternél még csak kezdet, az követőinek gyakorlatában egyre nagyobb jelentőségűvé válik. Már Mikszáth jelszóvá fogalmazza, és egyik főcéljának vallja, hogy mondatain keresztüllüktessen a magyar embernek még a „lélekzetvétele" is. Ez a törekvés Gárdonyiban éri el tetőpontját. Rövid mondatai, merésznek látszó szórendi elhelyezései, elbeszélő modorának a kezdésben bizonyos tempós szélessége, majd rohanóbb drámaisága — mind vidéki öreg urainknak, vagy a kukoricafosztás közben mesélgető parasztjainknak ösztönszerüen művészi mesemondásából fejlődtek tudatosan artisztikussá. Ha Mikszáthnak stílusában ott lehel még a lélekzetvétel is, Gárdonyiéból még a pipapöffentés szünetjei is kihallatszanak. Nehéz volna írót elképzelni, akinek modora távolabb álljon a papirosízű stílustól, mint az övé. Éppen az élőbeszédből való stílus-kündulása teszi annyira tökéletessé a novellában. A novella eredeténél fogva nem olvasó közönség számára készült műfaj volt, hanem egy kisebb, egy bizalmasabb kör számára előszóval elmondott elbeszélés. Az olaszok, az európai irodalom első jeles novellistái, a társaságokban is nagyon szerették a ben parlantét, elbeszéléseikben is ezeket utánozták, s amikor novelláikat ciklusba foglalták és hallgatóközönségből fontak hozzájuk keretet (teszem Boccacio), voltaképen az élőbeszéd fikcióját akarták kelteni. Gárdonyit éppen az a törekvése teszi olyan eleven hatású novellistává, hogy a magyar vidéki társadalomnak még ma sem kiveszőiéiben lévő ben parlanteit állítja maga elé mintaképül. De ha így stílusában Jókaira mutat is vissza, felfogásban, tartalomban és szerkesztő módban a nagy mesemondótól merőben idegen. Jókai fantasztikumával szemben erőben realista szemű, világnézete és emberábrázolása is nagyobb mélységekig bátorkodik, komponálási módjában pedig a magyar elbeszélésnek Jókai után fejlődött újabb formáihoz csatlakozik. Ez az újítás egy rövid meghatározással kifejezve : a régies novellának rajzzá, való szűkülése. A kiegyezés előtti novella a maga főkép- viselőiben, Jókaiban és Gyulaiban az elmondásra szánt történetet epizódoktól mentesen ugyan, de lehetőleg teljes kidolgozásban mutatta be. Az új novella hézagosabb, vázlatosabb, néha befejezetlenebb, néha meg egy hoszszabb történetnek csak végső kifejtését vetíti elénk. Gyakran nem a mese kedvéért készül, pusztán egy emberi jellem vagy érdekes miljő bemutatatása céljából. Néha egész ábrázolása nem egyéb, mint egy életitoknak kipattanása. Máskor meg egy megrendítő törtenetnek. csak egyetlen egy kikapott jelenetét mutatja be, de úgy, hogy abban az egy sorsfordulatban egy egész emberi végzet szövevényes szálai szökkennek egy-két jellemzőbb vonalba. Ez a vázlatosság, majdnem azt mondanám: balladaivá hézagosodott forma, a külföldi irodalmakban Wasnington Irvingen, Turgényev-en és Bret Harte-on át fejlődött művészivé, nálunk meg Balázs Sándorral, Beöthy Zsolttal és Tolnai Lajossal kezdődik. Folytatja Mikszáth és markolóbb hatással Petelei István. Az utánuk fellépők kezében a rajz vázlatossága még öszszébb szűkul, és szinte azt látszik ambicionálni, hogy az elbeszélés beleférjen egyetlen hírlapi tárca keretébe. Ennek a tárcává szorított rajznak modern irodalmunkban Herczeg Ferenc mellett legnagyobb mestere Gárdonyi Géza. (Az én falum, Két katicabogár, Messze van odáig c. gyűjteményei.) Az ő kisebb elbeszélései néha valóságos remekei az új elbeszélő modornak, és a maguk terjedelmi kicsiségében is gyakran nyitnak kilátást végtelen lelki perspektívák felé, mint ahogy a vízcseppben is a mérhetetlen ég tükröződik. Gárdonyinak némely rajza szerkezeti tekintetben keveset enged Maupassant és Csehov legjobb, kis novelláinak. Többször megesik azonban, hogy Gárdonyi mondanivalója nem fér el ilyen szoros korlátok között, és szüksége van rá, hogy egész elbeszélői kényelmét és szélességét elénk terítse. S ha most már e felmerülő művészi szükséghez hozzátekintjük az élőszó visszhangoztatására való törekvését, csak természetesnek tarthatjuk, hogy éppen neki el kellett jutnia az ősi novellaformához, a keretes elbeszéléshez. (Hoszszúhajú veszedelem.) De nemcsak a novellán s a tárcarajzon hagyta rajta művészi kezenyomát, — állandó értékeket köszön neki a magyar regény is. Különös érdeme, hogy a már kihalófélben lévő történeti regénynek ad új életet. (Egri csillapol:, A láthatatlan ember, Isten rabjai.) Kitűnően érti, hogy hogyan kell az elmult korok eseményeit eleven elképzeléssel, s adatismeretét minden fitogtató nagyképűség nélkül közölni a modern olvasóval. Modern tárgyú regényei sok bájos és megkapó részletük mellett is kevésbbé zavartalan benyomást tesznek. Néha érdektelenül alantjárók, néha meg bizonyos zavaros filozofálással terheltek. Gárdonyi írásainak elmélkedő részletein többször feszélyezőn érzik valami autodidaktaság, s megrázó élményein kívül talán ez egyik oka volt annak, hogy világfelfogá sába bizonyos spiritisztikus és lélekvándorlási elemek is szövődhettek. Gárdonyinak a magyar színpad is sokat köszön. Pedig ami a drámai összerobbantást, a jelenetek kihegyezését és a színpad virtuóz ismeretét illeti, nem volt elsőrangú színműírói tehetség. De hangjának frissesége, alakjainak életből metszése, dialógusának üdesége és huhumorának napsugara méltán tették népszerűvé egy-két színpadi munkáját. A bor határkő lesz népies drámáink történetében. Népszínműveink jól megfésült parasztjai itt vetkőznek rikító vasárnapiasságukból a hétköznap embereivé; sujtásos beszéd helyett nála a falusi nyelv egyszerü ritmusa lejt s a kényszeredetten érdekhajhászó és valószínütlen mese helyébe a maga idilli voltában is jellemző, igaz és egyszerű történet lép. Fantasztikus játéka, A karácsonyi álom, látványosságtól zsúfolt gépezetével és inkább epikus jellemével is Csongor és Tünde mellett legbájosabb mesejátékunk, s főötletének eredetiségével, verseinek csengő muzsikájával és a benne lüktető szívvel a Nemzeti Színház új színrehozatalában is bizonyosan meg fogja kapni közönségünket. Igen, a benne lüktető szívvel! Különösen ezzel. Hideg, olykor cinikus, az élethajszába vagy a kínzó töprengésekbe fáradt íróink és költőink köréből a magyar közönség bizonyosan sokszor fog még menekülni Gárdonyi szívéhez, mely a kis emberek sorsával, s az élet igájába alázatosan görnyedő lelkekkel mindenkor együtt dobbant. Nem kínos analízist, nem lázongó dörömbölést, nem keserü lemondást vagy hervadt fanyalgást fog itt találni, hanem megnyugvást, fölemelő biztatást, a humornak olvasztó derüjét és igaz magyarságot, édes honit. Mint amikor a nagyvárosi életből fáradtan vidékre menekülünk valamelyik nagynénénk muskátlis ablakaihoz és ódon bútorai, befőttes üvegjei és pipázó férjeura mellé. Igaz, nem a régi magyar kúriák gondatlan levegője már ez sem, az új viharok itt is megtáncoltatták már a régi port, a mai lélek sóhajai szakadnak fel már itt is, de valahogyan azért mégis — otthon vagyunk. . . . Gárdonyi Géza egyik novellája kezdetén ártatlan gúnnyal emlegeti azokat a régisablonú novellákat, melyek valami fantasztikus történetet ezzel végeznek: Akkor aztán fölébredtem! S neki is, ugyane novellája (Alom és ébredés) felébredéssel végződik, de mi mást ért ő ébredésen, mint előzői! Az ő hőse abból az álomból serken fel, amit életnek neveznek, és arra a reggelre virrad, amit a közönséges halandó halálnak hisz. Most amikor ő maga is életből halálra ébredt, s meglátta azt a tartományt, amelyből nem tér meg utazó, s amelynek titkait olyan sóvár kiváncsisággal fürkészte, — talán jó okkal érzi jobb valóra ébredtnek magát, de a magyar műveltség, a magyar irodalom, a magyar közönség még jó ideig fog korai koporsójának üregébe egy fájdalmasan felszakadó miért-tel meredni.

In: Napkelet1923. I. szám