Szepessy László: Szent Imre sírja*

Konrád bíborba’, cifra köntösökbe’
Sivár koldusrongy-lelket hordozott;
Belémerülve földi gyönyörökbe’
Nem hallhatá az égi szózatot…
De egyszer egy magányos éjjelen
Föl nem vidítja bor, se szerelem;
Kutatja a vigasztaló utat,
S Rómába küldi vádló bűntudat.

Borzad rémítő vétkein a pápa,
Alig bír adni penitenciát.
Vezeklő vasövet a derekára
S írott pecsétes levelet ad át:
«Zarándokolj a szenthelyekre el,
Hol ajkadon imádság esdekel
S ha az írás tűnik, bilincs lehull,
Az lesz a jel a bűnbocsánatúl!»

Konrád a félvilágot már bebolygta,
De nem mutatkozott az égi jel.
Szentföld porára hull immár a csókja,
Hol minden szent emléket átölel…
A Golgotán sírt egyik éjjelen,
Hol Mária előtte megjelen:
«Keresd fel Mária-országomat.
A bűnbocsánat ott meglátogat!»

Magyar hazánkba térve, a vezeklő
Székesfehérvár templomába megy,
Hol István, Imre sírján, mint az erdő,
Csodák virága nől ezer, nem egy.
…Est pírja reszket ónos ablakon
S halván dicskört a főoltárra fon,
Midőn elszenderül a hűs kövön,
S álmában István tündökölve jön…

«Imád hiába’ gerjedez síromnál,
Bűnöd ormát nem éri érdemem;
De ha fiam sírján is felzokognál,
Léleksebedre gyógyulás terem!»
Konrádnak álma, mint sas, elrepült,
S arcán bízó remény derűje ült;
Erőtlenül a sír elé rogyott,
S fojtott keserve lángra csap legott…

«Te szent király hólelkű fia, Imre,
Ki emberöltő óta alszol itt,
Vezeklésem kínaira tekints le
És zárd be vándorlásom utait!
Kit büszke trónján nemrég dölyf uralt,
Alázkodó térdem kövön kimart;
Kinek parancsa leste szolgahad,
Ma az a koldusoknál koldusabb!

Te magyar ifjúság szűz példaképe,
Első királyunknak végső fia;
Egy árva nemezt elhervadt reménye,
A magyar ég lehullott csillaga:
Vess rám egy bíztató tekintetet,
Milyent tavaszi nap a földre vet;
Sugárra zeng a kikelet dala,
Így zendül ajkam hódolata!

Anyád, Gizella, jó szívére kérlek,
Amely teérted féltve dobogott:
Ha már feléd irányozott a vétek,
Erényem hagyja el e templomot!
Kibe Gellért oltott szilárd hitet,
Nézd azt, kit a bűn meg-megrendített!
Nyugodni int a nap, de nem megyek,
Tisztán vagy halva látnak a kövek!

A bűnök kelyhe téged is kínált,
De meg nem érintette ajakad,
Követve szent apádat, a királyt,
S sírotokon ma szent áldás fakad…
Bűnök emléke üldöz engemet
És hint szememre omló permetet;
Fehérre mossa ez a múltamat,
Szeplőtelen királyfi, csak akard!

Pannonhalmán barátsereg között
Hét csókod üdvözölte tiszta Mórt;
Már lelkem is erénybe öltözött,
Múltamból nem rútítja durva folt:
Tüntessen engem is ki nagy kegyed,
Bocsánatért a lelkem úgy eped,
Mint kergetett őz friss patak után…
Szent Imre herceg, ó, tekints le rám!

Liliomarcú, szűzi nődre kérlek,
Ki hetednapra érted hervadott,
Miként virágszál, mit vihar letépett…
Nézd e síró, felhőző bánatot!
Búcsúszavam viselt övedre kér.
– Szeges övem megöl a vétkemér’! –
Segélj, segélj, legyűrt immár a kín,
S lelkem pokolba száll bűn szárnyain!»

…S bilincscsörgésbe vész a templom csendje.
A nép imát feledve összegyűl,
Hol új csodán tűnődhet ember-elme
Az Imre-sír örök, szent díszeül:
Az övbilincs, hites levélpecsét,
Ím, ott hever… Titok, mi tépte szét!
Nyoma veszett, amit a pápa írt, –
Konrád bűnére Imre küldte írt!

A nép egy percre dermedezve álla,
Szoborrá tette mély csodálata…
Konrádnak ajkán zengve zeng a hála,
Visszhangzik a templom agg fala:
«Te nagyhatalmú szent, kit rejt e sír,
– Örömtüzet rak arcomon a pír, –
Hálám örökzöldje föléd pihen,
S nem tépi le időnek ujja sem!»

A rettenet csendjét örömrivalgás,
Ének, ima zivatarozza el;
A sírt megostromolja rém tolongás,
Hideg kövén ezernyi csók tüzel…
«Légy áldva, Imre, kit e sír takar,
Reád örökre büszke a magyar!
Míg ifjainkra szellemed vigyáz,
Virul, ragyog hazánk, nem éri gyász!»

…Bekandikálva jobban tündökölnek
Menny szemei, a fényes csillagok;
Örülve szűz, szent Imre hercegöknek
Körötte máma mind szebben ragyog.
S a fuvalom tán ég üdvözlete,
Amit leküld a szentek serege,
Vagy a dicső magyarok Asszonya,
Vagy a százszor szent Isten tán maga!

/*/ Melodrámás zenéjét szerzé: Demény Dezső.