Hangay Sándor: Magyar imádság

Zengő kútfője minden bölcsességnek,
Te háromarcú egységes Titok,
Sarút megoldva érdemetlen szolgád
Könyörgőn bár. de lázadozni fog.
í% lázadás, átkos miértek? kürtje
Sikolt szavamban riadót Feléd.
Hűsítő kézzel csittítsd el szivemben
A bujtogató Gonosz szellemét!

De nézd, ragyog a csillagos nagy égbolt.
Magukba térő pályák, napkörök . ..
S hogy szép szabályát az Erő betartsa,
Tudom, fölöttünk szemed őrködött.
Minden világnak meg van: mért? mi végre?
Egyik a másért, okozat s az ok.
Egykép fontos, mint pontos gépezetben
A kis gyöngék s a nagy hatalmasok.

Csak én nem látom célját életemnek!
Kerék vagyok? Vagy szög? Vagy por csupán,
Mely gátlónak lehull a szerkezetben
Az örök óta forgódás után?
Vagy tengelyét megkenni kell a vérem.
Hogy súrlódását enyhítsem vele?
— Felelj meg hát Te hármas arcú Egység,
Létnek, nemlétnek zengő kútfeje!

. . . Vihar hozott Keletről hajdanában.
Üköm Védákat olvasott talán
És Firduziról álmodott a lelke . . .
Az ős Túrán volt egykor a hazám!
Túrán, amely Iránnal harcban állott.
Örök gyűlölség: éjjel és a nap.
S örökségül az ős túráni földről
A régi átok én reám maradt.

Hordom azóta, mint a fény az árnyat.
Bármerre járok, az sarkamba mar.
— Minek az élet, mondd, mi célja annak,
Ki csillagokba néz itt és magyar?
Ki rímben él és álmodik mesékről,
Amíg nyomában durva gúny röhög?
— Hol futtok össze boldog ölelésre
Ti szétívelő végtelen körök?

Szivem Keletnek pompás rózsakertje, _
Gyűlölség földjén, mért kell hordanom?
S ha megtépik a szeretet virágát,
A latrok ellen mért nincs oltalom?
Hogy térek vissza majd az indulóba,
Ahol Firdúszi vár talán reám?
— Erre felelj Te hármasarcú Egység
E gyóntató szent téli éjszakán.

Mért nem felelsz, Te bölcsek bölcse nékem?
Ha céltalan, úgy vedd el életem.
Ne lázadozzon többet fel a porból.
Te hozzád vádló, kérő énekem.
Fojtsd el hangját a miértek kürtjének!
Nem faggat többé, hidd el, a halott.
— Magyar sírokra, hogyha néztek éjjel,
Zokogjatok szép boldog csillagok.