Jókai Mór: Az első diadala a „libertas”-nak

Kezdte a fejedelem a szabadságharcot a magyar oroszokkal, parasztokkal, rongyosokkal, aztán csatlakozott hozzá a köznemesség, elkövetkezett az idő, hogy a főnemesek is pártjára álljanak. – Megnyitá azoknak a sorát Károlyi Sándor. – Nagy bosszúsággal telve el a Bécsben nyert kigúnyoltatás miatt, útközben érté meg, hogy a megyéjébe már vissza nem mehet, mert ott Rákóczy parancsol. Tehát Kassára akart betérni: de a császári parancsnok, Nigrelli, azt üzené neki, hogy nem adhat szállást. „No, ha te nem adsz, keresek ott, ahol adnak!”, mondá a büszkeségében sértett főúr, s egyenesen átment Rákóczy táborába.

    A fejedelem tábornokává tette a kitűnő hadvezéri tehetségű főurat, s rábízta a jászkun sereget. Károlyit nyomban követte a sógora, Andrássy György báró, ezt meg a két testvére, István és Pál. Az utóbbi éppen fehér barát volt, csuhástól együtt jött át a kurucokhoz, azt nem is vetette le; abban vezényelt, úgy hívták, hogy a „dervis generális”. Kegyetlen kemény katona volt: még a nevét is rettegték.

    Eközben Eger város is meghódolt önként: csak a vár tartotta magát.

    Ekkor kezdték el a bécsi kormányurak észrevenni, hogy ez mégsem olyan nevetni való komédia, s kezdtek felőle komolyan gondolkozni.

    Összegyűjték hirtelen a hű labanc dandárokat Forgách Simon, Kohári István és Bottyán János ezredesek alatt.

    Ekkor kezdett ez a két név egymással szemben állni.

    „Kuruc” – „labanc”.

    Hogy a kuruc név e szóból jön: „crux”, az bizonyos. Dózsa György keresztes hadai marasztották meg nyelvünkben ezt a szót.

    A labanc szó származhatik ettől a szótól: „landsknecht”. Az egy korú krónikásoknál gyakran találjuk e szót „lac” helyette, hasonlít a „lafanc” szóhoz, ami a ruháról lecsüngő, szakadni készülő rongyot jelent. Ezt viselték azok a magyarok, akik császári szolgálatban álltak. Egyenruhájuk, fegyverzetük hasonlított a kurucokéhoz, ugyanolyan farkasbőr kacagánnyal, mely a bal vállat fedte, s a jobb kar alatt volt átkötve a mellen, elöl széles nagy csattal, a vezéreknél drágakövekkel kirakott medállal, süvegjükből hosszan alácsüggő piros csákó; hosszúra eresztett hajuk a vállat verte. Az egyenlő viselet meg a nemzeti összetartozás is lehetővé tette, hogy a labanc számtalanszor áttért a kurucokhoz, és megfordítva, ahogy a forgandó sors hozta.

    A bécsi kormány nem is egészen bízott hozzá, hogy a hű labanc magyarjai igazán jól fognak-e verekedni a lázadó kurucokkal, azért Schlick és Ritschán tábornokokat melléjük rendelte Németországból sebtén visszahítt császári lovasezredekkel.

    Ezekkel egyesülten sikerült a három labanc ezredesnek Ocskay Lászlót visszaverni, s Zólyomig előnyomulni.

    Itt azonban szembetalálták Bercsényit és Károlyit, akik a szorongatott Ocskay segélyére siettek.

    Ez volt az első valódi ütközet két rendes hadsereg között a Rákóczy-szabadságharcban.

    Még a régi hős csaták mintájára kezdődött.

    Párviadal a csatatéren.

    A labanc táborból kiugratott lóháton a sereg legvitézebb hőse, a félszemű Bottyán, s fennen hívta ki a kurucok közül azt, akinek erős szíve van vele összemérkőzni.

    Aki kihívására szembeszállt vele, volt az Ocskay László.

    A két sereg szeme láttára megvívott párharcban mind a két vezér sebet kapott, Ocskay könnyűt, de Bottyán olyat, amit megfeküdt.

    E kedvező előjel után nem is történhetett más, mint hogy a kuruc sereg megverte a labancot, Forgáchot, Koháryt, Bottyánt Bercsényiék beszorították Zólyomba, Schlicket felkergették Bajmócig, Ritschán tábornokot a német kuruc kapitány, Winkler verte vissza.

    A császári hadak és a labancok egész Pozsonyig és Lipótvárig húzódtak e vereség után vissza.

    A győzelem eredménye lett, hogy Zólyom is meghódolt. A császári magyar vezérek legkitűnőbbje, Bottyán átesküdött Rákóczy zászlója alá: átjött Ebeczky István is, a maga labanc ezredével, s azokból a legjobb kurucok lettek, s az egész felvidéki tótság lelkesülten kelt föl, fegyvert ragadva Magyarország szabadságáért. S az egy kifogyhatatlan tábor volt. Felső-Magyarország egész a határszélig meghódolt Rákóczy előtt; csak a várakban maradt meg a császári helyőrség, azok pedig mind ostrom alá lettek véve. Sok megadta magát, urával és őrségével együtt áttérve a fejedelem hűségére. Lőcsén a hazafias érzelmű német polgárság maga fegyverzé le a császári csapatot, Szepes várát Csáky Mihály labanc főúr védelmezte Görgey János kuruc vezér ellen; ezt meg egy vitéz hímző szolga keríté kézre, halálra sebesítve a német várkapitányt; a nógrádi nemességet Gács várával együtt Ráday Pál vitte át Rákóczyhoz, a többi várakat a Balassák: a két táborból nagyon hamar egy lett.

    Károlyi Sándornak és Ocskay Lászlónak még az sem volt elég, hogy a határig mindent meghódítottak, még azon is túlcsaptak, átkeltek a Morván, s Marchecket, Schloszhofot elfoglalva, nagy zsákmánnyal tértek vissza.

    Magában Bécsben is nagy volt az ijedelem.

    „Jönnek a kurucok!”

     

     In: A magyar nemzet története. Pest, 1854

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf