Sajó Sándor: A magyar fiú éneke
Amikor én születtem
E csonka ország gyermekének,
Már szomorú volt itt az élet;
Csak nőttem, növekedtem
A nyomorúság kenyerén
S ez nem tejben, csak könnyben ázott, –
Apám ki tudja hol csatázott,
Anyám meg egyre sírt, szegény…
Tavasz jött s Húsvét, tél s Karácsony,
Számunkra gond a gond után:
Karácsonykor nem volt kalácsom,
Húsvétkor nem volt új ruhám…
Amikor én születtem,
Gyermeknek lenni hajh! nem volt öröm;
Úgy nőttem, növekedtem,
Mint árva fűszál porladó kövön…
Most már eszmélek, ó, most már megértem
Én nemzetemnek árvasorsát,
Tudom, mért volt oly bús a gyermekségem:
Azért, mert nincsen Magyarország!
A múltat már nem kérem számon,
Hogy búban nőttem, azt se bánom, –
De a jövendőt nem adom!
A süket lelkek még nem hallják,
Én hallom már az Isten hangját:
Én népem, segíts magadon!
Ős földünkön most úr a gazság,
De él az Isten s van igazság,
És az igazság: hatalom, –
Már jövendőkbe forr a vérem:
Most nincs hazám, de – úgy segéljen! –
Lesz még, mert visszafoglalom!