Sík Sándor: Kiáltás Zrínyihez

Hej, magyar Délföld kőtorony-vitéze,
Hét-ország-nép közt fejjel óriás:
Balfátumú kor termett őr-magyarnak,
S balcsillagoktól vészes éjszakáján
Megtöretett, mártír Magyarországod
Most balzsamul idézi arcodat.

Téged idézünk, keserű nagyúr,
Mer a magyar jaj néked ismerős.
Mint a hegyes tőr, mely most minket öl,
Nagyszíveden is általszaggatott.
Te láttad a földönfutó magyar
Lappangva bújni sápadt asszonyával,
Magyar földről magyarabb táj felé.
Te láttad túlnan a magyar Murán
Az ellenség mohó farkasszemét
És hallottad pogány csizmák zuhogtát
Magyar kéz verte várak kőfalán.

Csáktornya termein dobogva jártál,
És elbolyongott üstökös szemed
Pogányoktól penészlő roncs hazádon.
Ültél a zengő pulpitus előtt
Szigetről írván döngő éneket,
De akkor is nehéz magyar kezed
A kard fején virrasztott szüntelen
És vártad, vártad a magyar napot.

Kiáltás voltál, tettek trombitája,
Az áfiumtúl tántorgó magyarnak
Öngyilkos nyugtát karddal verted el,
Megemelted vezéri homlokod,
S hadakat nemzett a véres magyar föld,
S kínzott melléből várak tornyosodtak.

De jaj, vérméhű fellegek között
Már írva volt az átok iszonyatja.
Parancs lőn, és kitépték a kardodat,
Idegen láb tiporta kétfelé,
És egy rekedt hang azt károgta: Nem!
S míg elzúgtál, kivert magyar bika,
Az őserdőkbe, megcsúfolt erőddel,
Már villogott a pokol-rengetegből
Feléd a fátum agyara.

Téged idézünk támasztó magyar,
Téged hívunk a magyar éjszakán.

Egy Zrínyi volt, ki mártír-húsa koncán
Lakatta jól a sárkány éh fogát
S magyar testtel tornyolta el Szigetnél
Nyugat kamráit és keresztjeit.
Átokkal terhes jaj ma is e föld
És megváltásra, mártír-vérre szomjas:
Hol vagytok Zrínyiek?!

Egy Zrínyi volt, ki felperzselt hazáért
Ármádiák szemébe szót emelt
S nyakat vetett az örök bárd alá.
A régi bárd a négy határ felől
Emelve most is éhes élivel:
De jaj, hol a kemény magyar nyakak?
Hol vagytok Zrínyiek?

És volt egy Zrínyi, tündöklő nagyasszony,
Ki skófiummal hímes asszonyvállán
Egymaga hordta férfiváll híján
A dőlni roppanó magyar tetőt.
A ház fejünkre most is roskadoz,
S a férfiak, szét-százfelé, morogva,
Üres pohárba dohogják a jajt:
De hol vannak az erős asszonyok?
Hol vagytok Zrínyiek?

Hol vagy nagyúr, jaj, hol vagy Zrínyi úr?
Most, most emeld ránk bástya-melledet,
Mert a magyar mell horpadt és beteg.
Ragyogd elénk temérdek homlokod,
Mert a magyar faj föld felé konyult.
Asszú szemünk fölnézni szomjazik:
Jöjj, jöjj hamar, nagyságos férfiú,
Mert férfi, férfi, férfi kell nekünk,
Elasszonyult, megrugdosott magyarnak:
Égnek keménylő férfiú-gerinc,
Krisztus-tűztől tüzellő Zrínyi-szem,
Mozdító hit, mely holtakat kelet,
És tétető országos akarat,
Mely egy legyennel új időt teremt.

Kelj Zrínyi úr, megszületett a perc,
Amelyből kettőt az Isten nem ád.
Háromszáz év az alvásból elég,
Sok volt az alvás neked és nekünk.
Most, most az Isten az égből lenéz
És ezredekre ír ítéletet.
Emeld az égre mártír-ujjaid
És esküdjél helyettünk Zrínyi úr,
Hogy ami most van, ördögök csalása:
Ezen a földön igazság te vagy,
S égszakadáson és földinduláson
És minden-ördög-tagadáson át is
Magyar lesz a magyar.

1920