Cságoly Péterfia Béla: Huszárversek, katonanóták, verbunkok [II. rész]

A falvak lakossága a vásárokon rajzos kis füzeteket vehettek. A Magyar néprajzi lexikon szerint a ponyva általában a szélesebb társadalmi rétegek számára művészi igénytelenséggel írt kalendáriumok, vőfélykönyvek és versek, történetek, innen a szorosabb értelemben vett ponyvafüzetek elnevezése. Magyarországon a könyvnyomtatás elterjedésével párhuzamosan lesz egyre népszerűbb. Vásárokon, földre kiterített lenvásznakon, a ponyvákon vagy ponyvasátor alatt árulták, erről kapta nevét. A ponyvafüzetekben vallásos és világi tárgyú versek, történetek és dalszövegek, ritkán verses levelek olvashatók. A nyomdatechnika a XVIII. század végén kezdetleges, de nem minden művészi ízlés nélküli. Előállítói kezdetben a jelentős nyomdák, majd a XIX. század közepén a kisebb, helyi nyomdák. A század második felében már néhány országos vállalat foglalkozik a ponyva előállításával. A ponyva csak a XIX. századtól az aljirodalom neve. Eredeti művelődéstörténeti szerepe a XVI. századtól jóval kedvezőbb. Egész Európában a nyomdászdinasztiák anyagi érdekeltségétől ösztönözve ez teremtette meg a polgári, majd paraszti rétegek olvasmányvilágát, vásárokon földre terített ponyván árusították e néhány lapnyi, garasért, krajcárért kapható, zsebbe férő füzetecskéket, amit gyakran fametszet is díszített. Vándorárusok házaltak is velük. Természetszerűleg a betyárvilág mellet a legnépszerűbb témák eggyike a magyar huszár ikonikus alakja.

Avar:

Huszár vagyok

Huszár vagyok, huszár lettem. –
De okosan cselekedtem!
Úr vagyok, nem gyalog járok,
Lovam hátán csak úgy szállok.

Cifra bundám otthon hagytam,
Érte nyalka ruhát kaptam,
Vígan élek, nincs semmi búm,
Nótára peng a sarkantyú,.

Közmunkára nem kergetnek,
Fejemre adót se vetnek,
Van lénungom, nincs szükségem,
Éles kard a feleségem.

Apám, anyám sírba zárva,
De nem vagyok azért árva;
Zászló alá felesküdtem,
A királynak fia lettem.

Masírozok, tapasztalok,
S én mindenütt otthon vagyok;
A hol kovártélyba szállok,
Szép menyecskét is találok.

A trombita jelszavára
Bátran indulok csatára,
Ott vagy győzök, vagy meghalok,
Mert én magyar huszár vagyok!

Lisznyai Kálmán:

Huszár-lénung

A gyöngyösi utca hosszán
Megy egy huszár vígan, nyalkán;
Lénungot kapolt magának,
Szénát abrakot lovának.

Szalma pántlikán kezében,
Három csomó szénát viszen;
S amint pipázgatva haladt,
Megállott egy ablak alatt.

Furcsa ötlete jött neki,
A szénát halomra veti
Éppen a nyílt ablak alá,
Maga pedig felállt reá.

Bekönyökölt az ablakba,
Pislantgatott erre, arra,
Sarkantyúját megpengette,
De senki észre sem vette.

Nagyot pödrött a bajuszán,
Fütyülni kezdett azután,
De a fütyülés sem használt,
S mégis remélt, még se hátrált.

Egy mátkahívót köhintett,
S hogy ily katonás jelt intett,
Piros galamb röppent oda,
Piros leány, mint a rózsa.

Nyílt rózsa, ő a tövise,
Jaj de még e mind semmi se!
De az a tűz, az ölelés,
Az a jó ízű kedvtelés:

Mi köztük hirtelen történt,
Egy fél mennyországgal fölért;
Hát még az a csattanós csók,
Mint a színméz, oly édes vót!

S e hamis huszár mindennap,
Ilyen édes lénungot kap:
S néha olyan tűzbe hozza,
Hogy a lány megszázszorozza.

S a huszár, e harci csillag,
Vígan haza billeg-ballag.

Zalár:

Néző Vendel a török világban

Innét tova százesztendős,
Volt katona, kerülő, csősz,
Fehér galamb a szakálla,
De szeme sas, mindig szállna.

Nappal alszik egy keveset,
Akkor is csak úgy szendereg,
Este kiül küszöbére,
S elmerül a fényes éjbe.

Nem is másképp, csak úgy mulat,
Bámulja a csillagokat,
Úgy bámulja, úgy csondálja,
Megsem mozdul szempillája.

Hány csillagból áll a tej-út?
Azt is tudja, ő mindent tud;
Amit beszél, – egy szóig szent,
Csillagokból olvas mindent.

Úgy hívják, hogy – Néző vEndel!
Kérdezik is minden reggel:
„Vendel bácsi! hát mit látott:
Érünk-e még jobb világot?”

Soká felelet e kérdésre,
Hanem egyszer így szólt végre:
„Szép csillagom, arany pára!
Fölleltelek valahára.

Az a csillag csak a csillag,
Az a csillag csata csillag,
Most még kicsiny, hanem nagy lesz,
Most még csillag, hanem nap lesz.

Felhők között messze jár még,
De lelkem már sugarán ég,
Ha majd fejem fölött ragyog –
Boldog leszek… és meghalok.

Látogatják éjjel nappal:
Néző Vendel él-e, vagy hal.
„Vendel bácsi hogy van kelmed?”
„Szép csillagom már közelget!…”

Ezekben a füzetekben egyre többször lehetett olvasni az osztrák császári hadakba besorozott magyar huszárok hőstetteiről, amit természetszerűleg csataleírások is kísértek.

A huszárok masíroznak

– A francia hadjárat korából –

A huszárok masíroznak;
Fényes fegyverek ragyognak,
Véres zászlók szakadoznak,
Apró fegyverek ropognak.

A nagy ágyúk könnyen szólnak,
Látom a népek hogy hullnak;
Fejem felett kard megfordul,
Piros vérem földre csordul.

Nincs itt nekem apám, anyám,
Aki gondot viselne rám;
Az úr Isten az én dajkám,
Ez visel gondot én reám.

Magyarország! kedves hazám!
De idegen lettél hozzám!
Sem ebédem, sem vacsorám,
Bánat nélkül nincs egy órám.

Esik eső, fúj a szellő,
Kedves pajtás, fogy az erő.
Jobb mi nekünk masírozni,
Mint a lógerben kínlódni.

Lóger-karó árnyékában
Fekszem a szomorú ágyban,
Köpönyegem a sátorom,
Magam árnyékában nyugszom.

„Magyar népdalok”. Összegyűjtötte Erdélyi János
Újabb kiadás, 1857.

Virághalmi:

Rostás Pál

Golyó süvölt, kard villámlik
S hozzá ágyú mennydörög;
Zöld pázsiton piros vérben
Ezer haldokló hörög –
A gyalogság négyszögökben
Dupla lépést retirál,
A lovasság is húzódik –
az ütközet rosszul áll.

Örvénylő porfellegek közt
Vágtat száz lovas csapat,
Háttal néz az ellenségre
és előle lekapat;
Elkapat, mert úgy kívánja,
ma a hadi taktika,
Aztán állja ki a sarat, –
hogyha bírja, – a fika.

Szűk völgynek mély torkolatán
Halad számos társzekér,
Sérült huszárokkal rakva
Friss sebekből foly a vér.
Hadra termett marcona nép
Halvány ajkanem sóhajt,
Rég megszokták egytől egyig
Az ilyen katona-bajt.

Négy bajtárs léptet utánok,
Rostás Pál és társai,
Az ötödik huszárezred
Harcban edzett fiai.
S a sebesültek soráról
A megmaradt négy vitéz,
Az üldöző franciákra
Gyilkos szemmel visszanéz.

„Itt megálljunk, e kápolna
„Oltalomfal lesz nekünk,
„Félórát az ellenségnek
„Itt szemébe nézhetünk;
„S míg a kard kezembe villog
„És alattam a nyereg;
„Addig – úgy segéljen – innét
„Egy tapodtat sem megyek.”

Így szól Rostás – és megáll – bár
Az egész ármádia
Hátra felé avandzsiroz,
Mert nyomja a francia;
„Dehogy megyünk,” – mond a többi –
„Történjék akármi bár,
„Amíg mentve nem lesz egyig
„A sok plezuros huszár.”

A négy huszár kísérője
Egy derék magyar leány;
Hogy mi légyen? megmutatja
kis hordója oldalán.
S bár üvöltő szárnyon repked
Körülötte a veszély,
Nem rejtőzik, nem marad el,
A haláltól ő se fél.

„Szép Ilonka, nyújtsd ide csak
„Azt a piros törökvért,
„Hadd iszom – tán utoljára –
„A hazáért s magamért!…
„No most adj reája csókot,
„Így ni – hej be tüzes volt!…
„Fölébredne reá, aki
„Harmadnapja már megholt.

„Még egy csókot, még egy kortyot
„Mindnyájunknak szép húgom,
„Jöjj közelebb csók és bor közt,
„Hogy szeretlek megsúgom…
„Csillag leszek – ha meghalok,
„Fenn az ég boltozatán,
„S egész éjjel rád mosolgok
„Rád mosolygok jó leány.”

Sorban ittak mind a négyen,
Sorba csókolák a lány
Naptól-égett könnyes arcát
S azt a sebet homlokán,
Melyet egy tüzes csatában
Egy darab gránát ejte,
Midőn Rostás Pali mellett
Csatát, halált felejte.

* * *

Itt az ellen!… sűrű bokrok
S fák árnyából tűn elé,
Hét saször és hatvan gyalog
Tart a négy huszár felé…
S karabély szól, pisztoly durrog,
Míg a töltésekben tart,
S az utolsó lövés után
Oldja a csomót a kard!

Összecsapnak… leng a lófark
A taréjos sisakról,
Még egy csapás… még egy villám
S három saszőr földre hull,
És most ember ember ellen,
Újra összecseng a vas:
Négy elfut a vérmezőről,
Halva fekszik négy lovas.

Porgomoly füstfellegek közt
Áll a négy magyar vitéz,
Véres arccal kihívólag
Újabb támadásra kész.
Hah! de izzó ólom szárnyon
Száll feléjök a halál,
Hatvan golyó biztos kézből
Négy vitéz szívet talál.

Mentve mind a sebesültek,
Elhullott a négy huszár,
Dicső tettök az ellen közt
S itthon szájról szájra jár.
S midőn hosszú harcok után
Ismét szent lőn a béke,
A tett helyén márványszobor
Lett a hősök emléke.

A szobornak közelében
Ócska kis kunyhócska áll,
S benne üdítő itallal
Agg anyóka megkínál
Minden fáradt magyar vitézt,
Akit sorsa erre von,
S elmondja kié a szobor,
És ki volt a szép Ilon?…

*
Rostás Pál ötödik huszárezredbeli tizedes 1813-ban Görc és Prévald között negyed magával csakugyan végrehajtotta a fent leírt vitéz tettet, s az ezred, – melynek dicsőségébe ő is font egy jeles borostyán-levelet, 33 évvel eleste után 1846-ban azon helyen, hol elesett s eltemettetett, carrarai márványból épített szobrot emlékére, melyen az aranyos magyar felírást – minden magyarnak jól esik olvasni az idegen nyelvű országban.

Kajcs István:

A Leipzigi csata leírása

Bonjourral köszöntött a francia király
A muszka császárnak haupt városánál,
Pétersburgba küldi be a parlamentért,
Adják fel nékie mindgyárt pétersburgot
A muszka császár is, ki küld két kozákot,
Üzeni: fel adja ő már pétersburgot,
Egész Magyarország mind elszomorodik
Midőn a császárjok tőlök elbúcsúzik.
Pétersburg városát gyászba béborítják
Szép fekete gyászra a franciát várják;
De a császárjokat mindég óhajtották,
Vitéz magyarokat segítségre várták.
Reterál a muszka bé Sibériának
Kozsukot osztogat ő katonájának
Kiveszi hideggel szívét franciának.
Most kezd a Francia vissza reterálni,
Utána a kozák kezdi korrigálni,
Akit megkaphatott úgy megkorrigálta
Soha sem ment vissza Franciaországba.

Francia reterál bé Burkusországnak
Hogy ott majd eleit veszi a muszkának,
Spandau városánál ugyan frontot vetett
Onnan is a muszka minbgyárt kipergette
Nincsen már nékie maradandó helye
Mert nincs is nékie ahhoz jó ereje,
Mert minden potentát el állott mellőle,
Csak a Síx és polyák tart még platzot vele.
Spandautól Drézdenig sebesen réterál.
Hogy ő a népének jobb platzot hol talál?
Platz az ütközetre mindenütt jó vagyon,
Csak hogy a nép kevés rajta igen nagyon.
Drezden városát is már körül sáncolták,
Ezt is a kozákok gyakran körül futják.
De azért a várost nékik fel nem adják
Mert Sax oda húzta egész ármádáját.
A város határán nagy lógerok vannak,
Melybe a franciák gyakran vigadoznak,
Vigadozhatik az, akit nem bántanak,
Erről a magyarok még semmit sem tudnak.

Felkerekedik itt a francia tábor,
Rajta mén a muszkán júliusba nyáron,
Szétveri a muszkát a drésdeni platzon,
Jaj hová lészel most szegény Alexander?
Sebes vágtatva jön minékünk a posta,
Csak mentül hamarább ülly magyar a lóra,
Mert lehet hogy ma is lesz még patália
Oly nagy erővel jön rajtunk a francia.

Akkor int a császár, át a franciának,
Mondja meg szándékát fiú az Attyának,
Ha ellenséggel jön egés Európának
Úgy nem lész lakosa Páris városának.
Schwarzenberg is siet a drésdeni platzra
Vizsgálja, hogy hogy áll a francia trupja;
Hét regement huszárt stelléroz egy frontba
Ez Drésden városát be ataquérozza.
Schwarzenberg kapta meg elébb a crensét,
Vissza irat néki, mingyárt mennyen odébb,
Napóleon ezen megszégyenlé magát,
Kapta földhöz vágta királyi kalapját.
Sax király mellette elnevette magát
A ponyatovszky is nézte a landkártyát.
Schwarzengerg Leipzignál csinált avángárdát
Előre húzta ott a magar ármádát,
A németből formált ott csupán reservát
S így a többi sereg, viselte a súlyát.
Harmad napig tartják magyarok a platzot,
Sem egyik sem másik meg nem reterált ott,
Negyedik éjszaka haubic és gárnát,
Kezdi felégetni francia lagerját,
Mindenfelől hull rá a tüzes korszorú,
Akire rá esik az tudom szomorú,
Egész Leipzig alá be húzta ő magát,
Itt látsz össze jönni sok szép ármádiát,
Be is festék vérrel a Leipzigi határt,
Mert nem látsz egyebet sehol csak katonát.

Tizenhetedik october fel jött ránk,
Jaj ki eszi meg közöttünk a vacsorát?
Sok szép ifiú nép, aki nem is beteg,
A Leipzigi platzon mégis halált szenved.
Ti keserves Anyák gyermekeiteket,
Hogy nem sajnáljátok kedves fiatokat,
Ágyúk mint szaggatják széjjel tagjaikat,
Még sincs aki szánná magzatjaitokat.

Ily rettentő véres szörnyű patália
Világ kezdetétől nem volt soha
Itt esett most is egy Császári korona
Még a gyöngy koszorú is lehullott róla.
Az ágyúzörgéstől a hegyek reszketnek,
A füst erejétől az égi is szomorú
A nap is felettünk homályba béborul.
Be szomorú napnak gyászol minutája
Melyben Ponyatovszki jutsz végső órűra,
Ez volt híres király, nagy Polyák országba,
Még is halált szenved Leipzigi posványba.
A Saxok király igen bús szomorú,
Mert lehullott róla koronás koszorú,
Azért lett jobbágya ő Ferenc császárnak,
Hogy ne legyen rabja Leipzigi fogságnak.
Vége van Leipzigi nagy patáliának
Itt aludt fáklyája el sok franciának –
A truppjait húzza a Rajna partjának
Mainz, Erfurt, és Strassburg híres festungjának,
Erfurtot bézárták a muszka tatárok,
Mainzot és Strassburgt a magyar huszárok,
Ezek oltalmazzák szép Magyarországot
Egy hitre akarják hozni e világot.
Francia Párisig sebesen reterál;
Jól tudja a muszka, és a Ferenc császár,
Ez a haupt commendáns a római háznál
Néha látjuk is őt az Ármádiánál.

Páris alatt végződött el a háború,
Franciaország lett ezen bús szomorú,
Mert elfogattatott a híres császárja,
Ezt Franciaország mindég is sajnálja,
Napóleon maga fennszóval kiáltja
Jaj nékem, most jutok én végső órára,
Kedves Mari Luisom csak téged sajnállak,
Szép kis gyermekeddel Istennek ajánlak!
Világ tömlöcébe már bé vagyok zárva,
Mint mérges oroszlán erős kalitkába.

*
Kajcs István, a 7-ik sz. huszár ezrednek a csatában részt vette írástudatlan közvitéze 1827-ben. Az azonban nem említik ezek a füzetecskék, hogy rettenetes emberveszteség kísérte az egyre fejlődő lőfegyverek elterjedése miatt ezeket a huszárrohamokat. Bár egyszer-egyszer, leginkább a fonókban, felemlítik hősi halálukat.

Megöltek egy huszárt…

– A vértesalji nép ajkáról –

Megöltek egy huszárt
Hatvan forintjáért,
Bevetették a Dunába
Pirospej lováért.

Duna be nem vette,
Partjára vetette,
Arra ment egy hajóslegény
Hajójába tette.

Oda megy az anyja,
Költi de nem hallja:
Kelj föl, kelj föl édes fiam,
Borulj a nyakamba!

– Nem kelhetek én föl,
Mert meg vagyok halva,
Szép fekete gondor hajam
Vállamra van hajtva!

Oda megy az apja,
Költi, de nem hallja:
Kelj föl, kelj föl édes fiam,
Borulj a nyakamba!

– Nem kelhetek én föl,
Mert meg vagyok halva,
Szép sarkantyús sárga csizmám
Lábamra van fagyva.

Oda megy galambja,
Költi azt meghallja:
Kelj föl, kelj föl édes rózsám
Borulj a nyakamba!

– Fölkelek én rózsám,
Nem vagyok meghalva, –
A szerelem hű szerelem
Szívemet elfogta!

A dal balladai tömörséggel mondja el egy katona sorsát, hogyan viszik el őt, hogyan sebesül meg és esik rabságba.

Megütik a rézdobot…

Megütik a rézdobot,
Állják a verbunkot.
Lovam nyereg alatt,
Magam fegyver alatt.

Kard az oldalamon,
A lovamon nyereg.
Menni kell, galambom,
Az Isten áldjon meg!

Felettem kard fordul,
Piros vérem csordul.
Sirass édesanyám,
Sirass kedves rózsám…

Megbotlott pej lovam
Szép hazám határán.
Lovam a vásáron,
Magam a rabságon.

Fujdogál a szellő,
Magyar hazám felől;
Sokat gondolkodom
Régi babám felől…

*
Dalolta idősebb énekes, 1930.

Gyűjtötte Volly István

A magas veszteségarány miatt fokozottan keresték a jól lovagoló parasztgyerekeket, akiket itallal vagy sokszor erőszakkal rávettek a bevonulásra.

Áll a verbung…

Áll a verbung táncoljunk,
Nosza kinn legények!
Tele csordultig borral
Állnak az edények.
Pántlikát kalapunkra
Majd osztogatnak,
Mentét, dolmányt és nadrágot
Hozzánk szabatnak.

Itt állnak a lovak is,
Készen abrakolva,
Melyek a magyar legényt
Hordozzák táncolva;
Ha ellenséget vagdal
Az én jobb karom,
Akkor mondja a királyom
Édes magyarom!

Elmennék én katonának…

Elmennék én katonának,
Csak kötéllel ne fognának,
Ugyan kinek volna kedve,
Gyöngyéletre erőltetve.

Szenvedés a hadfi dolga,
Sok az ura, szegény szolga,
Egyik lába a békóba.
Másik van a koporsóba.

Komisz kenyerében nincs só,
Húslevese csak néha jó,
Az jár mindennap számára,
Csillagot néz vacsorára.

Gyűjtötte Endrődi Sándor

Masíroznak…

Magyar népköltés

Masíroznak a kék inges huszárok,
Megsiratják az abonyi leányok.
Édes anyám, varrasson kend kék inget,
Mert én bizony kék inges huszár leszek!

Kék az ingem, rojtos gatya van rajtam,
Szilaj csikó rúgja a port alattam, –
Édes szülém, ne búsuljon érettem,
Örüljön, hogy magyar huszár lehettem.

Gyűjtötte Endrődi Sándor

Kiskunságban verbuválnak…

Kiskunságban verbuválnak,
Most szedik a katonákat.
Csuha, haha-ha!
Állj be pajtás katonának,
Jobb sorod lesz, mint apádnak,
Csuha, haha-ha!
Sem nem kapálsz, sem nem kaszálsz,
Csak a kaszárnyában sétálsz.
Csuha, haha-ha!

Édesanyám, ne sírjék kend,
Katonának nevelt fel kend,
Csuha, haha-ha!
Én is elbírok egy kardot,
Mint sok szegény legényt látok,
Csuha, haha-ha!
Esik eső, bugyborékol,
Szól a kakas, kukorékol,
Csuha, haha-ha!

Most fújják a víg marsokat,
Itt kell hagyni galambomat,
Csuha, haha-ha!
Ha csakugyan el kell menni,
Kiskunságot itt kell hagyni,
Csuha, haha-ha!
Hagyok olyan rózsát benne,
Hogy holtig fáj szívem érte,
Csuha, haha-ha!

*
Dalolta Szappanos Lukács, 60 éves bokrétavezető, táncolta a kunszentmiklósi bokréta, 1940. A tánc és a dal a XIX. század „nagy verbunkos”-ainak egyik legszebbike.

Gyűjtötte Volly István

Nem túl gyakran, de vallásos képekkel is mutatják a huszárokat.

Tóth Endre:

A huszár imádsága

Délibábos utcák nagy mindenhatója,
Magyarok Istene: világ alkotója!
Hallgasd meg ez egyszer szívem szép kérését,
A te huszárfiad igaz könyörgését!!

Ha jön az a tatár, török, vagy akármi
Aki a búbját is szokta borotválni
S jóságos népedet pusztítja, rabolja,
A te szent nevedet mibennünk gázolja:

Ne segíts, én uram! se rajtam se rajta…
Hiszen mindenható voltad akaratja;
Ne segíts! hanem csak saját vitézsége
Legyen minden legény méltó dicsősége!

Húnyd be két szemednek ezüst szempolláját
A midőn megkezdi te néped csatáját…
A többit én-uram teremtő Istenem,
Te dicsőségedre! magam bevégezem.

– folytatjuk –