Angyal Emil: Mi nem sírunk

Mi nem sírunk. Szemünk parázsba égett.
Könnyünk patakja régen elapadt.
Hazánk bukása, mint a Tátra orma
Nehéz súlyával zúgva ránk szakadt.
Nem látunk többé napsugáros álmot,
A hármas bérc alján virágokat,
De annál többet: felhők szürkeségét
És asszonyarcot, hervadót… sokat.

Mi nem sírunk, bár pusztaságba járunk,
Hol millió bús fejfa integet…
S aggódva kérdjük reszkető szívünktől
Vajh! vár-e még Hazánkra kikelet?
Nem lesz-e sorsa, mint a rab madáré
- Megcsonkult szárnnyal – bús, komor Halál?
Ki annyi gyász és annyi fájdalom közt
Szilárd kiútra többé nem talál?

Mi nem sírunk, bár lelkünket megölték
Keményszavú, sötét Heródesek,
Mikor kimondták zsarnoki erővel,
Hogy Adria s a Kárpát elveszett.
Azóta bolygunk búsan, csüggedten
S úgy fáj itt bent ez árva húsdarab…
Nincs több ily árva Nemzet e világon
És nincsen nála boldogtalanabb…

Azért mi büszkén valljuk Nemzetünknek,
Habár szívünknek fájó gyásza van
S csak annál jobban s forróbban szeretjük,
Amért ily árva s ily boldogtalan.
Gyengéd kezekkel sebjeit kötözzük
S halk suttogással csendbe’ lépkedünk,
Mint nagybeteg körül az ősi házban,
Kiért – ha kell – odaadnánk életünk!

1920