Makkai Ádám: Teremtünk egyszer…

Ignácz Rózsa emlékének

Teremtünk egyszer a messzi hegyek közt,
hol negyed nappal korábban virrad a hajnal,
sok pénzzel, erővel és vasakarattal
(bár most a többrétű tarka nyomorban
kedves külföldi utazó, gondolom mit se látsz ott),
egy újszülött keleti, háromnyelvű Svájcot,
hol a rügyszagú szél a fáradt beteget
– mint hahó az erdőt – a gyógyító napfényben
kacagva járja át:
egy független, gazdag Trannsylvániát,
hol fűvekben, fákban, s a mozdulatlan földön
– bűbájjal vert mesék királya – szunnyad az ősi ösztön,
hogy haza születhet ott, hol ősidőknek
eszményei a sírokból kinőnek
s befestik kékre a szász városokat
románnak hagyva a románokat
s magyaroknak a Szépmíves céhet
hol a fiókbafulladt írásokat életre ítéli majd az élet,
országot, melyben a hármas lobogó alatt
– irigylik majd a poros pestiek –
az ész nagy, döntő diadalt arat
gyűlölet s átkos babonák felett...
Újakkal toldva a régi selejtjét,
így tesszünk helyére minden szent követ;
s én lennék ebben a csodás kis országban
az Új-Világ-beli Nagykövet.

Chicago, 1957