Cságoly Péterfia Béla: Huszárversek, katonanóták, verbunkok [I. rész]

A honfoglalástól a II. világégés befejezéséig, bár egyre csökkenő számban, a lovas katona, az ikonikus magyar huszár meghatározó figurája volt a honvédelemnek. Fájdalom, nemhogy a honfoglalás idejéből, hanem még az azután következő századokból sem maradt ránk semmiféle magyar nyelvű költői munka, mely a magyar katonára vagy a katonaéletre vonatkoznék. Külön kell választani a magyar lovas vitézekről, katonáról és a huszárokról szóló megemlékezéseket, megnevezéseket is. A kalandozó magyarok által kifosztott Szent-Galleni kolostor történetével kezdődő [a bencés Heribald testvér] latin nyelvű visszaemlékezések és Mátyás krónikásának, Galeottó Marziónak megemlékezései sem használta, de még más, külföldi iratok sem sokáig a huszár kifejezést a magyar lovasságra. Ezzel a ténnyel, a huszárságnak, mint önálló fegyvernem voltával az utóbbi kétszáz esztendőben is sok zavar volt a magyar katonákat szerető, dicsőítő hazai költök fejében is.

Sal Ferenc:

A huszárok eredete

Török, német és a cseh had
Magyarhonnak sírját ássa –
Azaz ásná, ha a honnak
Nem Mátyás volna királya.

Nagy tanács áll Budavárban,
Pártos urak gőggel állnak.
Trónján ül a délceg király,
Szól s szavai vesét ráznak.

„Országnagyok! vészben a hon;
Mint a fűszál, sok az ellen.
A ki tehát magyar nemes
Ősi jogkint síkra keljen.”

Pártos urak, mintha villám
Csapott volna közöttök le,
Zavarodva összenéznek –
S nincsen, a ki szólni merne.

„Mérges kígyót nem tanácsos
Üterünkhöz közel hagyni.
Időt nyerten a sok ellen
Vészesebben fogna marni.”

Egyik pártos jobbra suttog,
Verejtékét törli másik.
Mindannyian kerülik a
Deli király pillantásit.

„Harcra tehát minden nemes
S kinek hányszor húsz jobbágya;
Hadnagysága alatt annyi
Lovast hozzon a csatába!

És a király lelkes szava
Fölszítá a honfi lángot;
Minden nemes huszárival
A hazáért víni lángolt.

Meghalt Mátyás, de a huszár
Ma is vitéz, mint volt régen,
Híre, neve örök, miként
A lángoló nap az égen.

A törökökkel harcoló várkapitányok felismeréséből alakultak ki az akkortájt nehéz páncélt viselőkből azok a könnyűlovasok, mint Nádasdy Ferenc híres „fekete huszárai”, akik portyázásaik, csatáik nyomán rettegett nevet szerzetek a törökök körében. Hozzáteszem, az akkor huszárnak hívott lovas katona fegyverzetet és öltözete jelentősen más volt, mint az 1848-as „klasszikusnak” tartott magyar honvédhuszáré. Nádasdy, a „fekete bég” 12 esztendősen került I. Miksa bécsi udvarába, ahol apródként többek között Bocskai István későbbi erdélyi fejedelemmel és a katonaköltő Balassi Bálinttal is ismeretséget kötött. Bár a „fekete bég” pusztán vitézsége miatt is megérdemelné, hogy a viharos török kor legnagyobb alakjai, a Zrínyik, Török Bálint, Dobó István mellett tartsuk számon, a háborún és a politikán kívül még számos más területen is nemzete javára tevékenykedett. Így például fontos megemlítenünk mecénási tevékenységét, hangsúlyos volt neki, hogy nyomdát alapítson és könyvtárat gyűjtsön, de bőkezűen támogatta a hazai művészeket is, akik gyakran vendégeskedtek a sárvári Nádasdy kastélyban.

„Az ezerötszázban és az negyvennyolczhan
Énekli Túri György vérszomjuzásáhan”

– a törökök ellen vitézkedő végbeli magyaroknak erejét és elszántságát. Ez a harci ének már némileg katonás, ügyes, temperamentumos, így kezdődik:

„Zöldítsétek egek hamar az erdőket.
Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket
Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk,
Török pogányokkal vígan megütközzünk.”

A magyar baka, a magyar honvéd, a magyar huszár fontos alakja nemzetünk népi valamint a műköltészetnek, ezért lett végtelenül kedves, sokat emlegetett figurája. Költészetünk oly sokszor, oly becéző szeretettel, oly nemzeti büszkeséggel formálja meg s annyi tetszetős díszt rak reá, mintha szinte csak benne találná meg a legeredetibb, legigazabb magyar embert. Az első igazán szép magyar katonaverset, amelyet egyben utolsó magyar vitézi versnek is nevezhetnénk, mert Balassi Bálint a harcosokat, a kikről énekel, még vitézeknek nevezi és nem katonáknak.

„Vitézek, mi lehet
E széles föld felett
Szebb dolog a végeknél?
Holott kikeletkor
A sok szép madár szól,
Kivel ember ugyan él.”

A Rákóczi-féle kuruc harcok idejében virágzott fel igazán a magyar katonaköltészet. Ezek a XVIII. század egyéb fegyvercsörgései előtt keletkeztek, hogy sok egyebet ne említsünk, az ilyen pompás vérbeli magyar rigmusok:

„Te vagy a legény Tyúkody pajtás,
Nem olyan mint más, — mint Kuczug Balázs!
Teremjen hát országunkban jó bor, áldomás.
Nem egy fillér, de két tallér kell ide, pajtás.”

Viszont ekkor már a magyar katonák közül annyian s oly nevezetes módon vesznek részt a magyar költészet s általában a nemzeti irodalom művelésében, hogy amikor a katonákról akarunk beszélni a magyar költészetben, akkor voltaképpen kettős a feladatunk. Egyik az, miként dicsőítik a magyar költészetben a katonát; a másik, miként válnak katonáink a magyar költészet dicsőségére.

B Amade László:

A szép fényes katonának

A szép fényes katonának
Arany, gyöngy élete,
Csillog, villog mindenfelől
Jó vitéz fegyvere;
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

A zöld mezőn megpuskázik,
Nyer az ellenségtől;
A kvártélyban mulatozik,
Nyér a menyecskétől;
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Szikrát üt a paripája,
Nagy városon nézik,
Hogy jó lovas és vitéz is
Mindenütt dicsérik,
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Mind az ország mind hazája
Félnek és szeretik,
A szép dámák és leányok
Sokszor ágyát vetik;
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Kótyavetye a vásárja,
Nincsen ottan kalmár;
Fele árán mindent megvesz
Valahol maga jár;
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Közemberből káplár, hadnagy,
Kapitány is lészen,
Obesterség, generálság
Várja ottan készen;
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Kockáz, kártyáz sátor alatt,
Pipa a szájában,
Markotányos háta megett
Nem szolgál hijában;
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Ha jön ordre, frissen nyergel,
Elmegy az portára,
Fölbíztatja maga társát,
Jól megjön az ára;
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Mint tűz meggyúlt pipájában
úgy ég a szerelme,
Ellenségen és szíveken
Vagyon győzedelme;
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Megjön pályafutásábul
Itt le telepedik,
Jószágot vesz, kölcsön pénzt ád,
Avagy kereskedik;
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Nem parancsol ott vicispán,
Sem a szolgabíró,
Robotára senkit sem hajt
Ispán vagy tiszttartó;
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Prókátór függ az oldalán,
Szerencse bírája,
Böcsület a törvényszéke:
Nincs appellátája:
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Kényén kedvén házasodik.
Nem fizet a papnak,
Nem hí senkit bizonyságnak,
Mert fia ő Marsnak;
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Menjünk azért seregesen,
Tartsuk meg hazánkat,
Vérrel, karddal oltalmazzuk
Szent szent koronánkat;
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Ne gondoljunk a sírással
Sem az pityergéssel,
Üljünk lóra masírozzunk
Az több vitézekkel;
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Isten hozzád, apám, anyám,
Én édes szerelmem,
Húgom, bátyám, sógor, komám,
Avagy jertek velem:
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet,
Hopp hát jőjön katonának
Ilyent ki szeret!

Nem szabad megfeledkeznünk azonban semmiképpen sem a magyar népi katonamondókákról és dalainkról sem. Hogy a magyar népdaloknak mily rengeteg része vonatkozik a katonára s a katonaéletre, azt mindenki tudja, aki legalább tíz-húsz népdalt ismer. Azt ellenben, hogy melyik népdal mely időből való, általánosságban nehéz volna meghatározni. Az örök emberi érzések kifejezései a népdal, a népköltés századokon át is elélt, vélhetőleg bizonyos változásokkal. Ugyanakkor a katonadalok kora valamelyest mégis ellenőrizhető a katonai szervezetben időnként beálló lényeges változások révén. Így például mindazok a katonadalok, melyekben keserű antimilitarizmus íz van, csak olyan időben keletkezhettek, mikor a besorozástól való félelem nyilatkozik meg, vagy a katonafogdosás régibb idejében vagy az általános hadkötelezettség behozatala óta. A katonaköltők első időben vagy maguk, vagy olyan énekmondók által, mint anno Tinódi Lantos Sebestyén, adták át műveiket a köznek. Népi vonatkozásban pedig vélhetőleg a fonóban vagy toll és kukoricafosztás és egyéb közösségi munkák alatt, esetleg toborzás után regélték obsitos katonák, vagy/és énekelték lányok, asszonyok.

Édesanyám, be szépen felneveltél,
Mikor engem karjaiddal rengettél.
Akkó mondtad, bévesznek katonának,
Felesketnek egy szép magyar huszárnak
Huszár vagyok, nem bakancsos katona,
Mert a bakancs nem illett a lábomra.
Huszár vagyok, szeretem a lányokat
Megölelem, megcsókolom azokat.

[Édesanyám, be szépen felneveltél,… Székelyvaja, Maros-Torda vm.]

E fenti dalocska gyűjtője ismeretlen. Későbbi szülemény a verbunk[verbung], a német Werbung „toborzás” -szó nyomán. Ez a zenés-énekes táncstílus szólóban és csoportosan járt férfitánc típusa. Névadója a század közepétől szokásos táncos verbuválás, bár történetének e korai periódusában még nem beszélhetünk a mai értelemben vett verbunk stílusról. Előtörténetét és kialakulását tükrözik a XVII. század végének tánczenei emlékei, mint a hajdútánc, a múlt hagyományát őrző, ungareszka típusú dallamok és a verbunkot ígérő, korai stílusjegyek. A XIX. századi története elválaszthatatlan a tánckultúránk megújhodásában és nemzeti táncstílusunk kialakulásában jelentős szerepet játszó reformkori törekvésektől és attól a néptáncot is átalakító változástól, amely parasztságunk korszerű formanyelveként teremtette meg a verbunkot. A régi verbuválás képét és a verbuvált vitéz búcsúzását vetíti elénk a dal.

Megütik a dobot…

Megütik a dobot
Város közepibe,
Felteszik a zászlót
Torony tetejre.

Sok szegényembernek
Most kell elindulni,
Sok magyar menyecskét
Özvegyen kell hagyni.

Hervad az a rózsa,
Kinek töve nincsen,
Bágyad az a madár,
Kinek párja nincsen.

Dalolta idősebb énekes, 1930.

Gyűjtötte Volly István

A fentebb már megjelenített Amade László után egyre-másra következnek a XVIII. század derék magyar katonái, akik egyúttal kitűnő magyar költök is. Három olyan köztük, akinek költői munkái ma is élvezhetők. Ezek: Báró Orczy Lőrinc generális, gróf Gvadányi József lovas generális,

Lisznyai Kálmán:

Gvadányi magyar huszárgenerális

Kit az egész vitéz tábor
Úgy hitt „dupla generális” –
Az oly háborúvezető
Hősnek élet a halál is.

S halál bácsi kaszájával
Szépen meghátrált előtte,
Itt e földön e világ oly
Hosszú, szép napokat tölte.

– Meghal maga a halál is,
Ha nem lesz már mit elvinni.
A tengernek rohan s magát
Vízből fogja agyon-inni.

De kedves generálisom,
A te vitéz dicsőséged
Élni fog a pokolban is,
Mert az is rettegett téged.

Hát a mennyben hogyne élne,
Az Úristen színe előtt:
Kinek fegyverhordozója
Leszesz s karddal szolgálod őt.

Te lovas arkangyalokkal,
Én pediglen majd csak gyalog
Sétálok az üdvösségbe, –
S szent Péterre kacsintgatok.

,Üres a kulacs!’ azt adom
Tudtára pillantatommal,
Melyet a nyeregkápámból
Ide fölhoztam magammal.

…No de félre a tréfával,
Hadd mondom el mit míveltél,
Hogy harcoltál, nemzetünknek
Büszkesége miképp lettél.

Egyik kezében csengő kard,
A másikban zengő koboz:
Nemzetünknek mindkettővel
Koszorús áldozatot hoz.

A kardról vér, a lantról dal
Folyt a haza szerelmeért:
Mindkettővel fölszentelte
Bátor homlokán a babért.

A sok csatára gyújtó dal
Úgy folyt, mint a tüzes eső:
Csodálatos zengő zápor,
Lelket mosó, szívbe-eső.

Emlékezett régiekről,
Ősök viselt dolgairól;
Világrázó Attiláról,
Honalapító Árpádról.

Oh Istenem! szent Istenem,
Oh bárcsak még most is szólna:
A tábor úgy volt rá, mintha
Szépeket álmodott volna.

Nem szerette soha senki
Jobban mint ő a hazáját:
E szent szó nélkül sohasem
Mondta el az imádságát.

– A harci vágyba fúlt tábor
Zúgott mintegy nagy rengeteg,
A melyben a vihar ébred,
S a vészt ő eresztette meg.

S megáradt az véromlással,
Úgy, amint ő parancsolta, –
A legnagyobb hadoszlopot
Hátra verte, hátra tolta.

S volt egy oly faköpönyege,
Melyen nem fogott semmise:
Borostyánfának héjából, –
Az vala róla a mese.

S ha e varázsköpönyegbe
Jól becsavargatta magát,
S kivont karddal rohanóra
Vezérelte hős táborát:

Nyomult mint a vad förgeteg,
Szintúgy kidülledt kebele;
S az ellenség fővezérét
Ő maga aprította le.

A sok csapást, a sok vágást
Oly vakmerően kibírta,
Hogy az ellenség ő kelmét
Csodás kőmagyarnak hívta.

A feje kő, a szíve kő,
A melle kő, a kardja kő,
Pillantása apró tűzkő,
Maga egy eleven mennykő.

No de mégis vagy ötvenszer
Lelőtték a paripáját;
S egynehány goromba góbis
Összetörte a bordáját.

– Így élt ő mint dicső huszár,
Küzdve annyi förgeteggel;
S így vívott diadalmakat
A vitéz magyar sereggel.

S véres győzedelmek után
Házi tűzhely mellé vonult, –
Csendes vidám otthonosság
Szent örömeibe borult.

Koszorú volt a vánkosa,
Takarója a köpönyeg,
Mely mindenki szemeiben
Rajta oly mesésen lebeg.

Csak egyet ránt rajta, s csakúgy
Dűl a sok szép kadencia:
Hogy hullott mint a zabpelyva
A burkus, vagy a francia.

Csakúgy játszott élccel, gúnnyal,
Lantja kedvét ebben lelte,
Peleskei nótáriust,
S Rontó Pált megénekelte.

Megrohant mindent a mi rossz,
És a nemzetnek ártalmas;
Így hatott a közéletben:
Lantja remek és hatalmas.

És így volt ő mindig vezér:
Szíve volt az erős fegyver, –
A becsületnek vezére:
Derék magyar úri ember.

A barátság tábornoka:
Mert kedve gyakran úgy hozta,
Hogy a sok jó barátokat
Szépen összetáborozta.

Legyőzte a legnagyobb bút,
Bor-ontó csatákat vívott:
Átázott a faköpönyeg,
Ez új vérből annyit szívott.

S ha ha! most nem az ellenség
De saját tábora hullt el:
S ilyen kedves háborúban
Élt ő mindig és így – hunyt el!!

Mesés faköpönyeg helyett
Emlékezet borul rája;
S friss zöld lombot hullat rá a
Dicsőség borostyánfája.

és Fazekas Mihály huszárfőhadnagy. Egyikük sem írt azonban katonaverseket. Viszont Döbrentey Gábor huszárdalai,

Döbrentey Gábor:

Sírtál anyám…

Sírtál anyám egykor értem,
Hogy huszárnak felütöttem,
Ne sírj anyám! fiad jól van,
Vitézek közt a táborban.

Fájva váltam szép babámtól,
Szíve repedt bánatától,
Ne sírj babám, híved jól van,
Vitézek közt a táborban

De ha nem él anyám immár,
Ha rózsámhoz eddig más jár;
Lelkem akkor a táborban
Vitézek közt sincsen vígan.

Könnyet ejtek nagyot erre,
Csak egy vigasz jő keblemre,
Körülnézek a táborban,
A hány pajtás majd mind így van.

Nyugodj anyám, édes dajkám,
Élj boldogul barna babám,
Kedvesetek a táborban
A királyért s honáért van

Vitéz vagyok, felmegyek én,
Paszománt lesz csákóm szélén,
S majd az mondják a táborban,
„Magyar tűz volt a fiúban.”

s gróf Teleki Ferenc csatadala és huszárdala szintén ebből az időszakból valók. A Teleki-féle huszárdal igen vonzóan festi a magyar katonát.

„Békés embertársát
Soha nem bántja.
Ha ellenséget lát
Kardját kirántja,
S ezt is ha meggyőzi,
Sebét bekötözi —
S üget tovább új vitéz tettre.”

A hazai nyomtatásban kezdenek egyre gyakrabban feltűnni a huszárokat idéző, dicsőítő versek.

Nagyérháti:

Miért teremté Isten a huszárt?

Mert a tétlenség bűnébe
Istenünk nem eshetik:
A világnak alkotása
Bölcsen elrendeztetik!
S mint művész, ki megteremté
Halhatatlan remekét,
Rajta hosszan és örömmel
Jártatát tekintetét.

S míg a múltnak tengerébe
Az idő sietve folyt,
Észrevette a nagy úr, hogy
Munkájának híja volt;
Mert a legnagyobb tökéllyel
Alakítsa bár művét,
Néha gyenge szín is éri
A művésznek ecsetét.

Már a tárgyak összessége
Megvolt, mint ma létezik,
A legdicsőbb rendeltetését
Hűn követte mindenik;
De az ember még nem érté,
A dicsőség mi lehet?
S e ragyogó napsugárra
Szert minő úton tehet?

Az úr Isten gondolkodott,
S azt gondolá magában:
Legjobb, ha a dicsőséget
Úgy nyerjük a csatában;
S mert fenséges gondolatja
Akkor éppen erre járt:
Jó kedvében megteremté
A dicső magyar huszárt!

Ezt az időszakot örökíti meg később Thaly Kálmán versében.

Thaly Kálmán:

Rajnai harc

Mária Terézia idejében

„Hej huszárok, eszem a szentetek –
De bátran is a tűzbe mentetek!
S ott a kardot be jól forgattátok…
Tekintsen a három isten rátok!

Szemeteknek lesújtó nézése:
Volt az ellen szörnyű félemlése.
Kardotoknak lesújtó villáma:
Volt az ellen iszonyú romlása.

Dicsőségtek bámulattal nézik –
Csehországtól a Rajna vizéig…
Csehországtól a Rajna vizéig:
Győzelemmel jártatok mondvégig.

Hej huszárok, hej de most, huszárok!
Rajna vize átléphetlen árok…
Hídja sincsen, örvényes a habja,
Túlfele meg ágyúkkal megrakva.

Hős huszárok, hős magyar huszárok,
Nádasdy szól: a vezér hozzátok!
Rajna vize ne rettentsen vissza:
Csónak és ló a Rajnát megússza.”

S beleszöktet a Rajna vizébe,
Ősi karja ott ragyog kezébe; –
Ragyogtatja diadal reménye:
Bajoroknak, rettegés a fénye.

S kél a huszár a vezér nyomába,
Mint a villám ugrat a Rajnába,
Ki meg sebes csónakon röpülve
Száll a zúgó habokon körüle…

Dörg az ágyú túlpartján a víznek,
Tekéi a huszárokra visznek, –
S Rajna vize de igen zavaros,
Magyar vértől a habja de piros.

Villog a part az ágyúk tüzében,
Küzd a huszár a folyam vizében, –
S partra ugrat átázott mezében,
Véres a kard gyilkoló kezében.

Partot ér a csónak is, megállott,
Gyalogosan vínak a huszárok…
A Nádasdy jó karja, jó kardja
Bajorokat öldösi, zavarja.

Elhallgatott az ágyú, nem szólhat, –
Csak a szablyák, szuronyok harcolnak…
Vágjad huszár! meg ne rettegj tőle!
Nádasdy szól a vezér: előre!

S fut az ellen a Rajna hosszában, –
Öldökölve a huszár nyomában.
Rajna vize de igen zavaros,
Bajor vértől a habja de piros.

S küzd a huszár, küzdve még sokáig:
Fényes déltől barna éjszakáig.
Éjre-kelten vezér parancsából
Megpihenni összegyűl a tábor.

S ottan álltak a tiprott síkságon,
Ki lovastul, ki gyalog sorjában;
Arcaikon szilaj harcörömmel,
Kardjaikon piros vérözönnel.

S hős Nádasdy, daliás vezérök
Végig nyargalt a síkon elöttök,
S örömében szörnyű nagy voltában
Zokogott és kacagott javában…

Végtére meg rajtuk széttekintett,
És kezével néma csöndre intett:
„Nem megmondtam – jó vitéz huszárok
Rajna vize nem igen nagy árok!”

A megjelent költeményekben egyre inkább megfogalmazódik, hogy miért álltak szívesen sokan huszárnak.

Czuczor Gergely:

A huszár magát hol vette?…

A huszár magát hol vette?
Hát az isten teremtette,
És csak azért teremtette,
Hogy legyen itt regementje.

Szép vitézek a huszárok,
Szeretik is a leányok,
De csak egy kard csapás tőlök,
Az ördög is fut előlök.

És versben éneklik meg a huszár féltett kincsét, a lovát is.

Tóth Kálmán:

A huszárló

A huszár ló nem olyan ló,
Mint a többi közönséges,
Megérzi, hogy ki az ura,
S aztán ő is büszke, kényes.
Ha még tegnap hámban volt is,
Csak egy kis sarkantyú neki,
S ma már lábát mondhatatlan
Gyönyörűségesen szedi.

Úgy ismeri a gazdáját
Mintha csak pajtása vóna –
Ha már kardcsörgésit hallja,
Fölnyerít az istállóba.
S mikor beér a gazdája,
Úgy megvihog, úgy megkapál –
Csak egy kissé nagyobb öröm
Meg is szólamlanék talán.

Keze között huszárjának
Engedelmes mint a bárány,
Hanem aztán a mikor kell,
Valóságos tüzes sárkány.
Legveszettebb pedig akkor,
Ha megülni más akarja,
Természete, hogy hátára
Csak a gazda huszárt hagyja.

Akárminő jó dolga van,
Lehet zabja, vize elég –
Ha gazdája búslakodik
Ő is lesüti a fejét.
De mikor a huszár vigad,
Bár mindene csak zabszalma,
Majd kibújik a bőréből,
Úgy ugrál az istenadta.

Háborúban egy félhuszár!…
Ha gazdája levág hatot,
A mennyi a hatnak fele,
Hármat mindig össze tapod.
S ha a huszár hetet talál,
Adós még akkor sem marad,
Ő akkor egy negyedikből,
Legalább is jót kiharap.

Vénségére kimustrálják
S olyan ló lesz, mint a többi…
Szépen eke elé fogja
Holmi szántóvető földi.
Napról napra levertebb itt,
Semmi sem kell többé neki…
Új gazdája búslakodik:
Hogy a lovát mi lelheti.

Egyszer így a szántás közben,
Hogy huszárok mennek arra:
Nagyot nyerít a vén állat,
Mikor a trombitát hallja.
S földhöz vágja öreg testét
A halálhoz így lel módot…
Új gazdája azt mondja rá:
Aligha nem huszár ló volt!

– folytatjuk –