Féja Géza: Tinódi Lantos Sebestyén

tinodilantossebA históriás éneknek nem Tinódi Lantos Sebestyén a legmagasabbrendű megnyilatkozása: a regösöknek, az igriceknek s a hegedősöknek, a régi s ómagyar énekmondó rétegnek azonban ő az egyetlen kései, de megfogható alakja. Az újkor gyermeke, realista, a történelmi hűséghez ragaszkodik, összegyűjtött krónikáinak előszavában vallja: „Sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat bé ne m írtam, az ami keveset írtam, igazat írtam”. Korának minden kimagasló eseményét s alakját megverselte, de szívesen elkalandozott a múlt tarlóján is. Élete, sorsa, pályája olyan volt, mint a vándorló hegedősöké, ki tudja mióta. Az ómagyarságból a vándorló költő életformáját hozta és a zenét; muzsikájában ősi keleti elemek szunnyadnak, sámánok öröksége, óhazák visszakísértő melódiái. Kissé sámán volt, amikor lantját pengette s énekelt, az ének szövege azonban nyomtatásban elszürkült; realizmusa és kritikai kérlelhetetlensége többnyire tudósítássá süllyesztette.

    Úgy élt, mint a vándor költők minden időben. „Fél kedvében”, nyomorult sorsban szerzette énekeit „egy füstös szobában”, „Aran lábú Debreczen városában búban, egy puszta kamorában”, „Búdosásban”, „hideg télben fútt körmében” írás közben s mint sorstársai: néha „csak borért is elzörgetett szegény”. Pártfogói a mezei utak voltak, akik tőle értesültek az ország sorsáról, a viadalokról és veszedelmekről, a z asztal végére ültették, szállással, borral s gyér pénzdarabokkal segítették. Eleget panaszkodik a földönjáró sátánokra, a kulcsárokra és az udvarbírákra, akik nem adják ki neki a kamrából és a pincéből a mecénás ajándékát. Az írónak eddig „mellékfoglalkozása” volt az írás, Lantos Sebestyén azonban „hivatásos” költő, mihez is foghatott volna, hiszen vagyona nem volt s félkarját otthagyta a harci mezőn. Vállalata a lenézett hegedősök pályáját, de ő is lenézte őket, csácsogásaikról egy volt a véleménye Anonymusszal, s a hegedősök énekeivel szemben tudatos nemzeti irodalmat mívelt.

    A végvári szellemnek ő az első irodalmi képviselője, harcosa és rajongója. Krónikájának előszavában nemcsak az igazmondás írói etikáját fogalmazta meg, hanem a végváriak hitvallását is: „Mert mint illik létök szerént az ördöggel, testtel és a világgal koronként az jó körösztyénnek hadakozni: ugyan ez világ szerént és az pogán ellenséggel illik tusakodni, ellene állani, örök életöt nyeni”. Itt-ott kibújt a krónika szürke köntöséből s egyszerű, mélyzöngésű ódai hangon dicsérte, védte a szegény végvári vitézeket:

„Jámbor vitézök kik végekben lakoztok,
Az rágalmassággal ti ne gondoljatok,
Jó szolgálattokban csak megmaradjatok,
Mert sok jámboroknál dicséretben vagytok.

Istentől es végre megkoronáztattok,
Hogy az szegínségért ily igen fáradtok,
Véröket hullattok és sokan meghaltok,
Számtalan sok rabot ti megszabadítotok.”

    Ez a koplaló és didergő jámbor nemcsak végigvándorolta, hanem énekében össze is békítette a darabjaira hullott országot, nemzeti hivatástudatot hordozott, a magyar egység irodalmi képviselője volt:

„Ti magyarok, jobb ha mind eggyé lésztök,
Mind eddig egymást, ne úgy szeressétök,
Úgy ad az Isten jó szerencsét tinéktök,
És megszabadítja idegen néptől földetök.

No ha ebben nem akartok elővenni,
Ennél inkább kezdötök fogyatkozni,
Két fél között mindenestől elveszni
Mind az két szék között puszta földön maradni.”

    A „két pogány közt” őrlődő sorsot éppenúgy felismerte mint Bornemissza Péter. Nemzeti hivatástudata azonban nem akadályozta meg abban, hogy a megportyázott nép, a „szegin község” védelmezője legyen. A katona nemzeti öntudata volt döntő élménye, de nem állotta meg, hogy a megvetett hegedősök „csácsogásaiból” ne merítsen. Hiteles történelmi munkákból dolgozta fel Zsigmond király s császár krónikáját, de hegedősénekekből illesztette be Tar Lőrinc mondáját. Mennyire elüt ez a hang Tinódi krónikáinak szokott hangjától: profán, lázadó, mezei hang, a laikus vallásosság izgató beszéde, de szatírába és humorba mentve, irodalommá nemesítve. Arról tanúskodik ez a monda, hogy Tinódi korában is viruló volt a „mély irodalom”, a népben bujdosó és lappangó költészet, melynek hangja nem ért fel, nem érhetett fel az udvarig s a kastélyokig „bujdosnia” kellett, mert tagadta, s a szellemi elégtétel maró savával égette a fölötte terpeszkedő rendet és világot. Ez a monda amellett beszél, hogy mennyire más volt a mélyréteg történelmi tudata, mint a vezető rétegeké, az udvari történetíróké.

    A mondában Zsigmond meghal és eltemetik „nagy sok rendbéli papok és kövérnyakú barátok”. De nagyon kétséges, hogy a mennyekbe jutott-e?

„Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt,
Tar Lőrinc hogy pokolba bément volt,
Egy tüzes nyoszolyát ő nem látott volt,
Négy szeginél négy tüzes ember áll volt.

Szózatot ott Tar Lőrincnek adának,
Az nyoszolyát tartják Zsigmond királynak,
Érsek, püspek, két paraszturam voltanak,
Az négy ember hamis urak voltanak.

Érsek az hamis dézsmáért kárhozott,
Kancellárius levélváltságért kárhozott,
A két nemes úr dúlásért kárhozott,
Hamis vámszörzésért egyik kárhozott.

Nagy sok csodát Tar Lőrinc látott volt,
Egy tüzes kádferedőt ott látott volt,
Zsigmond császár, hogy benne feredett volt,
Mária király leányával ott forgolódik volt.

Sok párta nélkül való leányokat,
Szép menyecskéket és szép ruhásokat,
Kiknek Zsigmond megmérte köldekeket,
Hosszaságokat és ő szép tügyeket.

Ezt császárnak Tar Lőrinc megmondá,
Ezt felelé: lészen arról nagy gondja,
Mint ő ágyát pokolból kiiktassa,
És hogy mennyországba igazgathassa.

Koronának egy kis ágát elrontá,
Tizenhárom várost ő elszakatá,
Nyolcvan-ezer forintért zálagosítá,
Budán Szent Zsigmondot avval rakatá.

Belé gazdagságot, papokat szörze.
Jószágot nagy sokat oda engede,
Szent Zsigmondnak ő azt fölnevezteté
Hanemha ágyát avval kivethette.”

    Tinódi kétségbeejtő verselése sem töri szét a régi népmonda üdeségét. Tar Lőrinc mondája ritka színfolt Tinódi adatokat sorakoztató szürkeségében. A monda szelleme Szerémire, s Heltai Gáspárra is emlékeztet, a népiség másik két hű sáfárára. Ahol a népiség benyomul az irodalomba, egyszerre dús epikai színek, s mélyebb, a magyar szellemre jellemzőbb élmények jelentkeznek.

    Tinódi a XVI. század egyetlen humoristája. Nyoma sincsen benne a század indulatainak, a humoros látás volt belső támasza: vigasztalódás, keserű-bölcs mosoly, elégtétel a komor, nyomorult életen. Félig-meddig akasztófahumorral dohogott és zsörtölődött ez a koldusszegény, de belől nagyon kiegyensúlyozott bölcs:

„Kik nem adnak Bohnyán itt két borokat,
Magas part üssön meg udvarbírákat,
Vélök egyetemben az kulcsárokat,
Kik akasztófára méltók azokat.

Az boros víz nádat terömt orromban,
Egészségöt nem ad nekem dolgomban,
Kössebbödik gégém az Krónikában,
Kiért udvarbírák esnek átkomban.”

    A költői látás és hang néha kibuggyan műveiből, mint a búvópatak: különben kötötte a szokványos forma, a történelmi hűség és az igazság fanatikus tisztelete. Az időt szolgálta, a kort, a szeme előtt folyó nemzeti küzdelmet, „hadnagyoknak” szerzett „tanúságot”, verses beszédet, hogy legyen mivel buzdítaniok harc előtt a végvári vitézeket. Nem bírt a kor fölé nőni, a kor egyszerű alázatos szolgája maradt. Látóköre szélesebb, gazdagabb volt, mint költői ereje. Sokfajta költői képesség csillant meg benne, de nem volt önkritikája: a nemzeti hivatásra, a harcosok dicséretére és a magyarok buzdítására fordította egész erejét. Valami megindító, szerény, félig-meddig öntudatlan áldozatosság vonul végig költészetén. A siket, vak és romlott társadalomban valóban fáklya, tisztán égő magyar öntudat volt a csavargó lantos. Magyar Villon nem született, vagy pedig nem hagyhatott nyomot énekéről: a mi csavargó lantosunk a nemzeti hősköltemény határmezsgyéjén járt, az elsüllyedt ó hősi éneknek utolsó csillámai benne pislákoltak, s az újkor nemzeti hőskölteményeinek elsősorban a Zrínyiásznak is Keresztelő Jánosa.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf