Tinódi Sebestyén diák: Az udvarbírákról és kulcsárokról

Szeretetből ajánlom szolgálatomat,
Kiért én is várom az én hasznomat,
Könyörögve kéröm uraságodat:
Énneköm megbocsád megbántásomat.

Oly igen nagy gondban magam foglaltam,
Kiből minden jómat én es takartam,
Isten malasztjának ezt ajánlottam,
Kiért mindenkoron én hálát adtam.

Lefüggesztött fővel leszegik nyakam,
Két szömöm világa vagyon homályban,
Az én író kezem reszket az pennán,
Fejem szédülögve nagy gondokodván.

Gondot adok én az oly embereknek,
Kik szegik fejemön nem keserülnek,
Mert versszörzésemben átkomban lésznek,
Jelös udvarbírák, kulcsárok lésznek.

Az mely úrhoz megyök, sokszor meghagyják,
Magam, lovam abrakát bévön adják,
De bal fölök felöl gyakran bocsátják,
Gyakorta az urat vélöm bántatják.

Légyön isten nékik, hogy elhallgatják,
Azért regyistromba ők mind béírják,
Mert azt az úréból magoknak lopják,
Sok szegin leginyök azt meg óhitják.

Oh mely nagy kárt tesznek az udvarbírák,
Mert titkon magoknak sokat takarnak,
Igön hízelködnek, sokat csélcsapnak,
Ki miatt az urak sok kárt vallanak.

Kárát néha az úr eszébe veszi,
Hamar csal bírádat csiklébe ejti,
Az mint ő akarja, nem úgy vendégli,
Mert szöme szőrében szoktak szaggatni.

Bolondok ezféle csal udvarbírák,
Tisztösség adassékaz jámborának,
Kik szolgát szöröznek az uroknak,
Úr híre nélkül es sok jóval vannak.

Oh mely dicséretös oly udvarbíró,
Ki mindönből úrnak hívön takaró,
Az jámbor szolgáknak nem búcsúadó,
Sőt minden javával őket tápláló.

Rest udvarbírákon átok nem használ,
Az ki őt átkozja, kopaszt borotvál,
Ők atyafiasok az cigánokval,
Orcájok temérdök nagy álnokságval.

Noha volna néköm csak mast jó borom,
Fejem bátorkodnék, hangos lenne szóm,
Köz bortul megszorul, rozsdás én torkom,
Kiből utálatos én horutásom.

Az úr és az asszon bír ő házával,
Kinek ő akarja, lehet jó borval.
Az kit lát hogy éngödelmös dolgával,
Az ürest nem marad ü poharával.

Kik nem adnak Bohnyán itt jó borokat,
Magas part üssön meg udvarbírákat,
Vélök egyetömben az kulcsárokat,
Kik akasztófára méltók, azokat.

Az boros víz nádat terömt orromban,
Egészségöt nem ád néköm dolgomban,
Kössebbödik gégém az Krónikában,
Kiért udvarbírák esnek átkomban.

Szómat jobban rikkantatom jó bortul,
Ha jó hírt hallhatok uraságodtul,
Kevés betegségöm feledem attul,
Nagy sok jó adassék mennyei úrtúl.

Talán gonoszt monnak az udvarbírák:
azzal sem gondolok, csak jó bort adjanak,
Ha büdös bort adnak Sebők deáknak,
Azzal ő uroktól elbúcsúztatnak.

Esznek szegin ifjak fagyos étkeket,
Rejá innyok adnak büdös lőréket,
Szolgáló leányoknak sován étkeket,
Rejá innyok adnak boros vizeket.

Vígan bosszankodnak lejányok iffjak,
Az udvarbíráknak és kulcsároknak.
Lelkökért ők sápi zsoltárt olvasnak,
Dolhai dekrétomot fejökre monnak.

Le es vonszják néha kulcsárt körméről,
Iffjak meg büntetik ez ily bűnéről,
Az ő abrakjokat elvesztéséről,
Mert az palást alatt hordják pincéből.

Csuda mint csélcsapnak az ő uroknak,
Hogy az ő hasznára sáfárkodnának,
Azt elő sem mondják mennyet kóbornak,
Palást alatt jó bort mennyet hurcolnak.

Kis Kököllő mellett Bethlen Farkasnak,
Bohnyai házánál megiratának,
Mert versszörzésében Sebők deáknak,
Nem úr hírével büdös bort adának.

Nagy-idai kulcsár az bohnyaival
Lám atyafias volt álnokságával,
Nem barátkozik vélem az jó borokval,
Ha fijamat küldöm, illet szitokval.

Adjon isten nékik oly jó malasztot,
Táplálják jó borral Sebők deákot,
Véle egyetömbe jó szolgálókat,
Fejökre ne várják az rút átkokat.