Kiss Menyhért: Petőfi feltámad

Csodát hirdetek: feltámad Petőfi…
A tavaszi szél kezd dörömbölni,
Orkánná lesz ő Segesvár alatt,
A föld vajúdik, bomlik, fölszakad,
S glóriás koszorúval homlokán,
Mint egy tündöklő égi látomány,
Mint Krisztus, ama húsvétreggelen:
Petőfi megjelen…

«Sírásotok hontalan székelyek
Fölverte síri éjemet,
Könnyetek lecsurgott a szívemig
S mint pokol lángja éget itt…
Ne búslakodj Atilla, Csaba népe,
Felsüt a nap az égre!
Öreg és ifjú, sánta, véna, vak,
Fölkelnek mind a Hargita alatt,
Hol felhő sír a magyar szív felett,
Harcba száll érted nyugat és kelet,
Kiknek azóta gyász borong egén,
Pórnép és munkás, gazdag és szegény:
Kapa, kasza, dorong, vasvilla mind,
Kenyeretvédő szerszám lesz megint,
Segít az asszony, a lány, kis gyerek,
Ki botütés szégyenén kesereg,
Segít fogatok, mint a tigriseknek,
Két öklöd két buzogány, hát ne vesd meg:
Segítni fog a zúgó rengeteg,
A felhő is győzelmet integet
Szivárványával, folyók patakok
Zúdítanak roppant áradatot,
Halált sziszeg cserje, bozót, bokor,
Szurdukok mélyén sátán bujdokol,
Halált susog a zöld lombos faág,
Farkasverem várja áldozatát.
Halált kongat a templomi harang,
Éles kést forgat rejtekén a hant,
A móc, ki átjött a Kárpátokon
A halállal rokon…
S mi Árpád óta meghalt magyarok
– Van-e légió rettentőbb, nagyobb –
Feltámadunk, feltámadunk,
Mert veszve van honunk:
Gyújtó villámokban lelkünk gyújtogat,
Szelet keverünk, vad viharokat:
Láthatlan erők rengetik a földet,
Titkos sugarak támadnak, marnak, ölnek,
Erdély katalauni harcok hely lesz,
A hunok vére bennünk csörgedez.»
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Honnan e hang? Szomorú éjszakákon.
Mikor szemünket elkerüli az álom
És nincs magyar, kinek ma volna álma,
Petőfi lelke sír az éjszakába…
Mert indulunk, kik fogyva megmaradtunk,
Maros, Küküllő völgy zúg alattunk,
Összesereglünk magyarok mindenünnen,
Az egy élő szent Istennel szívünkben
Duna-Tisza és a Dunántúl
A Királyhágón haraggal átrándul,
Kiknek lelkében Isten és a hon
Él még a régi szent oltárokon…
Felvesszük az eldobott nemzeti színt,
Tisztára mossa csókunk, könnyeink
Misztérjumát az ezeréves múltnak,
Melyért Petőfi, Gyóni halni tudtak
Felvesszük büszkén, bátran, nemesen,
Szentelt határidért, ó nemzetem
S odaadjuk ifjú, drága életünk,
Csakhogy Te megmaradj nekünk…

                   1919. március 15.