Reményik Sándor /Végvári/: Ember az ekeszarvánál, 1920-ban

Ha láttok magányos szántó-vetőt,
El-eltöprengőt, lassút, komorat:
Mint a katonát, úgy nézzétek őt!...

Az én kezemben nem volt soha kard,
S a kezem most is ekeszarvat tart...
Mit tépelődöm, habozom? - Elég!
Örök szántó: a lelkek földje vár.
Kezembe adta Isten az ekét.

Ez is vas; van oly kemény, mint a kard.
Kezembe adta Isten az ekét,
S a kezem most is ekeszarvat tart.

Ekevas nyomán fut a mély barázda,
S a gyűlölet szent magva hull belé:
Hadd reszkessen az ellen, a garázda!

Én szertehintem itt a szent magot:
Lesz még e földön dús aranykalász,
De előbb tűzkoronás pipacsok!

Ugye szörnyű, hogy szent a gyűlölet?
De Isten látja: máskép nem lehet!
Mit habozom, gyötrődöm hát? - Elég!
Örök szántó: a lelkek földje vár.
Kezembe adta Isten az ekét!

                   1920. január 20.