Féja Géza: Ószövetség, zsoltárok, tragikus pátosz

Farkas András az Ószövetség kereső, tévelygő, komor folyamában találta meg a XVI. század magyar sorsának mását; az Ószövetségnek, mint sorsnak és kultúrterületnek magyar értelmet adott ezáltal. A század általános nemzeti bűntudata s a vele kapcsolatos történelmi elégedetlenség hangokat, kifejezést keresett s ilyenirányú vágyai a komor ószövetségi zsoltárokban találtak bíztatásra. A zsoltár a protestáns vallásgyakorlat része lett, s már ezért is korán megindultak a zsoltárfordítások. A zsoltár ezenfelül lírai megnyilatkozása lett a magyarságnak; főként a korai zsoltárfordítóknál tapasztalhatjuk, hogy a zsoltár nékik kert, melybe beönthetik a maguk tragikus magyar líráját. A zsoltárok két vonatkozásban hatottak a magyar lírára: mint a méltóságteljes tragikus pátosz igéi s ritmusai és mint feddő, panaszkodó, átkozódó énekek. Mindkét hang a magyar lélek alaphangjává mélyült.
    Az újkor elején a magyar líra szoros kapcsolatban áll a bibliával, a kinyilatkoztatás kútfejével. A biblikus költő szövetséget köt a végokkal, Istennel, s folytatja a próféták kinyilatkoztatását, de megtelik a magyar valóság élményeivel is;a költő és a próféta, a vallásos kinyilatkoztatás és a magyar valóság élményei összeolvadnak zsoltáríróinkban, akiknek belső alkata s hagyománya a XX. század Ady Endréjében nő új énekké s a magyar ősiség diadalává.
    A korai zsoltárfordítók legkülönbje Végkecskeméti Mihály; a XV. zsoltár fordítása maradt meg tőle. Végkecskeméti tanúsítja, hogy az Ószövetség mennyire felszabadította és megtermékenyítette a magyarság érzelmi kultúráját. E zsoltár hatalmas boltozata alatt elfér a helyét és nyugalmát nem lelő XVI. század. A kor romlott izgalmai kísértettek, s vad indulatai kóboroltak, a szellem jobbjai pedig „bujdosásra készültek és vágyakoztak”, mint Végkecskeméti Mihály:

„Hogyha énnékem szárnyam lett volna
Mint az galamb elröpültem volna,
Hogyha az Isten engedte volna,
Innét én rég elfutottam volna.

Akarok inkább pusztában laknom,
Vadon erdőben széllel bujdosnom:
Hogy nem mint azok között lakom,
Kik igazságot nem hagynak szólanom”.

    A süllyedő társadalom örök végzete kísértett ebben a korban: hajtóvadászat a szellemi és az erkölcsi embert ellen:

„Éjjel és nappal azon forgódnak
Engem mi módon megfoghassanak,
Beszédem miatt vádolhassanak,
Hogy fogságomon ők vigadhassanak.

Egész ez város rakva haraggal,
Egymásra való nagy hosszúsággal,
Elhíresedett az gazdagsággal,
Hozzá fogható nincsen álnoksággal.

Gyakorta köztök gyűlések vagynak,
Özvegyek, árvák nagy bosszút vallnak,
Isten szavával ők nem gondolnak,
Mert jószágokban felfuvalkodtanak.”

    Zordon, ószövetségi ítéletet követel, mert ő is zordon, ószövetségi lélek:

Keserű halál szálljon fejére,
Ellenségemnek ítéletére,
Álnokságának büntetésére,
Hitetlenségének kijelentésére.

    A harag, a magyar düh szétveti az íróban a gátlásokat, fölperzseli a szokványos kifejezéseket, egyéni hangok törnek fel belőle. Ha a középkor berendezkedése nem kedvezett az egyéniség szabad előretörésének, – legalábbis nálunk irodalmi síkon aligha kedvezett, – a protestantizmus elősegítette, levegőt és teret teremtett neki. A költemény végén már egészen mély rétegek vetődnek fel Végkecskemétiből „pogány” képek, a kevélyek „aláhajigálását” kéri Istenétől:

„Ezeknek szájok zsírosb a vajnál,
Síkosba jakok az faolajnál,
Élesb az nyelvek az éles kardnál,
Szájokban nincsen egyéb álnokságnál.

Te azért lelkem gondolatodat
Istenben vessed bizodalmodat,
Rólad elvészi minden terhedet,
És meghallgatja te könyörgésedet.

Igaz vagy uram ítéletedben,
Az vérszopókat ő idejekben
Te meg nem áldod szerencséjekben,
Hosszú életek nem lészen ez földön.

Az igazakat te mind megtartod,
Az kegyeseket megoltalmazod,
Az szegényeket felmagasztalod,
Az kevélyeket alá hajigálod.”

    Zsoltáríróink közül költői szabadság dolgában Báthori István, Rudolf országbírója ment legmesszebbre. Prózai zsoltárokba öntötte bánatát és fohászkadásait. A mezei ember közvetlen, meleg beszédét halljuk zsoltárainak áhítatos dobverésén keresztül: „Engemet uram melegítettél szárnyaid alatt: úgy uram, az mint az anya tyúk szokta fiait tollai és szárnyai alá győjteni, szorítani, melegével meleggetni… De te szent és irgalmas vagy ó nagy Jehova Ki sezreted az mi lelkeinket, és legelteted az te szent meződön, örökkül és örökké… Az én üstököm uram, csak az te kezedben vagyon, és az én nyekem az te szentséges talpad alatt legyen.” Így könyörög gyermekért: „Adj az meghűlt fának ágat, és az ágnak zöldellő levelecskéket, az leveleknek virágot, az virágnak temést és jó gyümölcsöt.” Másutt azu kéri, hogy „járjanak tábort, uram, az te angyalaid körülöttem.” A tragikus pátosz nála gyöngéd bájjal elegyedik; ritka hang ez a XVI. században.