Szemere Miklós: Rákóczi szelleméhez

Midőn bölcsőd koszorúzza
Rabigába dőlt hazád,
Nagy halott! a haldoklónak
Megtört lelke száll hozzád.

A te szíved rég elvérzett,
Az enyém most vérzik el…
Végsőt dobban tán az ősznek
Lágy meleg szellőivel.

Szinte hallom a közelben
Híveidnek víg zaját, -
Szinte látom csillogni a
Hála s öröm poharát.

Bölcsőd és sírhalmod között
Dicsőnk! mily távol a tér…
De forró marad sóhajunk,
Amíg sírkövedhez ér.

Ott eped, ott lengi körül
Bemohosúlt sírköved
A Hellespont csendes partján
A zúgó tenger felett.

Mondd: mi vár lelkünkre ott fenn,
Feledés, béke, nyugalom?
Vagy örök emésztő lánggal
Ég a honfi fájdalom?

Óh! ha így van, akkor lelkünk
Örök létig haldokol –
Csak mese az igaz üdve…
S a mennyország is pokol.

                    1881