Tusnády László: Bujdosóének

Alsóregmecnek ajánlom

1.
Hallom, mint zúgnak a szörnyű csapások,
a fejsze villan, erdőnk megvonaglik;
rajtunk tipornak gyilkosok, patások,
bitor pribékek ülik itt a lagzit.

Kihűlőfélben élet-áradások:
a verejték s a könnyözön patakzik,
nem szűnnek mégsem átkos sorvadások.
Reménytelenség-tenger öble habzik.

Rákóczink, lelked hajnalt hozzon újra,
tekintsd az átkunk, sújts lidércre, gúzsra!
Szabad legyen, mindig szabad szívünk!

Te, bujdosók vezére, merre mentél?
A nagy világban nélkülünk kerengtél.
Mégis szabadság vagy, te fény-ívünk.

2.
Mohács, Nagymajtény félelem-lidérce,
circumdederunt-fájdalmak öveznek,
rozsdásodik már múltunk büszke érce.
Ha magyar vagy, ripőkök megköveznek.

Gyászfátylat öltött Kárpát drága bérce.
„Tűnjünk el innen!” – mindent e lapra tesznek.
De szívedet ez a zaj mégse sértse,
ne érje védőjét jónak, nemesnek!

Tengerbe nézel, tiszta végtelenbe;
hitet lövellsz a béna értelembe,
szakadékunk fölé vonsz szép szivárványt.

Sugaras élet áramlása jött el;
te megküzdöttél minden szürke köddel.
Örökre zengsz minekünk hős kiáltványt:

 3.
- Felszakadnak a magyar nép sebei,
hogy tisztuljunk meg végre a jövőben.
Ha bajunkat a sok ocsmány neveti,
ne féljünk, mert hitünk megtart erőben.

Fejszecsapás, hogyha erdőnk sebezi,
ág-ostorok ágaskodnak előttem.
Küzdj, népem, mert nagyok a baj jelei!
Rontást ronts el, s tölgyként állsz zord időben. –

Három századnak furcsa vonulása:
fosztott remények éjbe fordulása;
de születésre derül már az óra.

Rákóczi, hozz gyógyírt szívünkre végre!
Élet hitét lobbantsd e bús vidékre!
Belőled árad létünk indulója.