Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században [III. rész]

    b. Szűrposztó ruhák és guba

    A vastag szűrposztó, amelyet ősi magyar háziállatnak, a rackajuhnak gyapjából Debrecenben is hosszú ideig szőttek, a bőr melletti általánosan használt anyaga volt a magyar nép felső ruhaneműinek, – olvassuk Győrffyék kútfő könyvében. Metéltek belőle ujjas köpönyeget, dolmányt, nadrágot és salavárdit. Szűrnek kezdetben a racka szőréből szőtt, ványolt, kallózott posztót nevezték. Később a belőle készült köpönyeget is szűrnek hívták. A szűr a magyar köznép legkedvesebb, népdalokban is gyakran emlegetett ruhadarabja. De a dúsan kivirágosított, a cifra szűr használata csak a múlt század eleje óta terjedt el. A szűrről és a szűrművességről, a debreceni gyapjúműves céhek, csapók, szabók és gubások történetét is beleszőve, külön tanulmányt írt Győrffy István dr58.

    A szűrposztó és a belőle varrott ruhafélék Debrecenben is, ahol pedig legteljesebb kivirágzását érte el a szűrszabóság és a szűrposztóval való kereskedést 200 évig majdnem egyedáruságszerűleg űzték magok a szűrszabók59, mindig a pusztázó, mezei népség körében maradtak meg. Béreseken, kocsisokon, pásztorokon kívül még a szekerező, fuvarozó, őrlős és szántóvető polgárok ragaszkodtak hozzájok. Diák koromban körül galléros, bő kétszerszűrt viseltek a perselyező ispotályi szegények és a város vízhordó béresei, mezei csőszei. A mesteremberek, kalmárok már nem vették magokra, csak apródjaiknak, legényeiknek engedték meg a szűr viselését.

    A mesterinas szűr-, másként abaposztóból való ruhaféléi voltak a céhtö9rvények szerint:

    egy szűr és egy daróc az asztalos céhben (1620.)

    egy-egy szűr, a gomb, csutora és fésűcsinálóknál (1713.), késcsinálóknál (1674.), kovácsok, lakatosok, csiszároknál (1619.), kötélverőknél (1672.), szíjártóknál (1599.) és vásári szabóknál (1735.)

    Egy-egy szűrcsuha a csapócéhben (1598.), csizmadiáknál (1604.), szappanosoknál (1598.), szűrműves szabóknál pedig három szűrcsuha járt, kettéje alsó, egyike felső öltőnek.

    A csapómesterek a szűrcsuha mellé dolmányszűrt is rendeltek. Egy aba dolmány illette az inast a gomb-, csutora fésűcsináló meg a szíjjártó mestertől.

    Aba nadrágot kapott a bodnároknál és késeseknél, szűrnadrágot a csizmadiáknál. A gombkötőmester pedig (1712.) kész ruha helyett egy vég abaposztóval tartozott az inasának.

    A szabóinasok ha legénysorba léptek, társaságuk 1759. évi rendtartása értelmében kötelesek voltak öltözködésben, viselkedésben megkülönböztetni magukat a parasztlegényektől, de csak oly módon, hogy kerülniök kellett vasárnaponként és ünnepnapokon az ivókutaknál60 szokott gyülekezéseket, helytelen játékokat és táncokat, a korcsmákban a parasztlegényekkel való korhelkedést, kockázást, kártyázást, hanem az által is, hogy „szürke gubában, csákós süvegben, kigombolt és panyóka mentében vagy dolmányban ne járjanak és harang módjára csengő nagy sarkantyúkat ne viseljenek. E tilalom ellen vétőt pénzbüntetés vagy a társaság korbácsa sújtotta.

    A szűr és a szűrcsuha a XVII. sz. elején a török urak által kedvelt debreceni ajándékok közt is többször előfordul. A csuha különben is ozman török eredetű szó: a köpönyeg pedig bolgár-török. A Csuha miben különbözött az egyszerűen szűrnek nevezett ruhától? – nehéz meghatározni. Szamota, Zolnai és Szinnyei a Magyar Oklevéltárban és a Magyar Tájszótárban e kérdésre ingadozó választ adnak. Legvalószínűbb, hogy a dolmány alakját utánozta.

    Szűrposztóból készült felöltőféle volt a kankó is. Ilyen értelemben nyomtatott könyv 1603-ban említi először. Ujjas felső ruha. Győrffy I. a szűrdolmánnyal azonosnak mondja. Ha így van, akkor a szűrcsuha sem egyéb, mint kankó. Cucorék Nagy Magyar Szótára pedig a rövid szűrrel tartja egynek. Csak alsóbb társadalmi rétegek vették fel. Debreceni kéziratok ritkán említik. Szőke János tőzsér naplójában találkoztam vele. Cselédeinek vette.

    A Nagykunságon, bizonyosan másutt is a környéken a kisembereknek kedvelt felöltője. Következtetem ezt Bihar megye 1793. évi árszabásából61. A szűrkankónak tizennyolcféle ára volt. Csak debreceni szűrkankó négyféle szerepel egy és két frt. közt váltakozó áron. Az ostorosnak való a legolcsóbb. Elősorol az árszabály debreceni, matolcsi, felsővármegyebeli szűröket és szűrnadrágokat is. Legdrágább volt: 5 frt. az öreg debreceni szűr.

    Most pedig forduljunk a guba felé. Legalaposabb elméleti hozzáértője Győrffy István ezt így határozta meg: A legvastagabb gyapjúszövetből a csergéből vagy gubapokrócból készült. Igen durvaszövésű kelme, melybe kilógó hosszú gyapjúfürtöket szőnek. Ezért a szövet gyapjas juhbőrnek látszik. Szövés után kallózzák, ez sűrűbbé teszi. Rendesen feketeszínű, de gyakori a kevertszínű gyapjúból szőtt daruszínű guba is. Legegyszerűbb és legősibb szabású felső ruha. Egyetlen négyszegletes guba pokrócból vagy csergéből három bevágással alakítják kabátalakra. Férfiak, nők egyformán viselik62.

    A Guba Debrecenben és környékén minden egyszerűsége mellett korántsem olyan régi viselet, mint a szűr. Körülbelül most van 200 esztendeje, hogy divatba kezdett jönni, annak pedig még 200 esztendeje sincs, hogy gubát szőnek Debrecenben.

    Nem tudok szabadulni attól a vágytól, hogy el ne mondjam, miképpen honosodott meg Debrecenben a gubásmesterség? Forrásom hozzá részint Győrffy István jeles tanulmánya a Cifraszűrről, részint a debreceni szabó céh vaskos jegyzőkönyve63, amely a szűrszabók és gubások nagy pörének lefolyását tartalmazza.

    „Úgy látszik – olvassuk a peres iratok gyűjteményében – hogy a szűrcsapók mind a háborúsidők, mind pedig a viseletnek változása miatt már azelőtt elszegényedtek, amint ezt Bethlen Gábornak a szűrszabók részére kiadott privilégiuma is bizonyítja. Mert a váradi és debreceni szűrcsapók elszegényedését hozván fel okul, megengedi a szűrszabóknak, hogy a szűrvégeket az alatta lévő tartományokban (Erdélyben is) mindenütt szabadon megvehessék és hazahozhassák64. De azért megmaradtak tovább is Debrecenben a szűrcsapók és ezek maradékinak tartják magokat a gubacsapók.” Ugyanis:

    „1738 táján változván a föld népének viselete. Ungvár környékén gubákat kezdtek szőni és azok viselését felvette ezen vidék is. A kereskedők (főként a görögök)65 kezdték árusítani a gubát. A szabók tiltakoztak. De csak a pestis (1739) után döntött a tanács, a csinált gubákat a kereskedőknek, a csinálatlant a szűrszabóknak ítélvén. 1744-ben pedig már a szabók kérésére eltiltotta a kereskedőket a guba árusításától; kimondotta, hogy a gubakészítők magok vagy azok, akik egyedül azzal kereskednek a szegénység érdekében, akár sokadalmakon, akár heti vásárokon behozhatják és árusíthatják a gubát. Ami el nem kél, a szabók nyereségre megvehetik, csak rendkívül drágán ne adják tovább66.

    „1745 táján Szombati András, a szűrszabó céh főmestere két gubaszövő ruszka asszonyt, Annókot és Erzsókot – hozott ide és ezekkel szövette a gubát. Tőlök tanulták el a szűrcsapók is a guba szövését. Így lett a szűrcsapóból gubacsapó.” A kenyérharc most már a szűrcsapók és gubacsapók közt folyt tovább. A tanács ugyan a pert már 1761-ben eldöntötte; mégis az újra meg újra kiújult: csak a század fordulóján ért teljesen véget. A tanács ítélete úgy szólt, hogy „a gyapjúból való munka és a gubacsinálás is a szűrcsapó céhet illeti; azért a gubacsinálás sem szűrszabónak, sem más kontárnak, meg nem engedtetik. A gubások, a céhekre felügyelő tanácsnoknak 1801. olyan gubát mutattak be, amelyben egy csepp varrás nem volt, hanem egészen szőve volt, még az ujja is. Ezért nem lehetett semmi közük a szűrszabóknak a gubacsináláshoz.

    A guba veszedelmes versenytársa lett a szűrnek. A jobbágyság a Tiszántúlnak különösen a felső részén nagyon felkapta. Meglepő a gyors elterjedése. Hiszen az ismeretes árszabályok nem mutatják olcsóbbnak a szűrnél. A debreceni füstös vásári legnagyobb guba, cselédnek való, csakúgy 5 rh frt. Az ordináré gubák és szűrök ára is igen egyforma. Lehet, hogy a felső ruhákhoz támasztott köznépi követeléseknek a guba mégis jobban megfelelt, mint a szűr.

    Szűrszabóink a XVIII. század végén úgy nyilatkoztak, hogy akik közülök gubát árulnak, szűrt nem tartanak, mert a szűrnek rossz keleti és becsi vagyon ; ha mindnyájan azt árulnának, még gyöngébben menne. A hivatalos kimutatások szerint

  1752. 1762. 1771. 1781. 1790. 1800. 1807. 1853.
a szűrszabók   száma

93

53

40

66

52

60

57

16

a gubásoké

   –

11

17

84

144

170

209

228

    Pedig itthon a polgárság zöme, a jobbmódú osztály éppen úgy idegenkedett a gubaviseléstől, mint a szűrtől. A XVIII. századi leltárakból csaknem teljesen hiányzik. A mesterinasokon is alig volt látható. Ennek oka, hogy a többnyire régibb keletű céhszabályok készítői a gubát még nem ismerték. Egyedül a fazekas céh 1800-ban kiadott kései törvénye rendeli, hogy a gazda inasának adjon 3 esztendőre egy gubát, egy nadrágot, minden esztendőre két pár fejérruhát, egy pár csizmát és egy kalapot.

    A gubacsinálók gubán kívül takarónak való bolyhos pokrócot, lazsnakot is tömegesen csináltak. Utóbbi szegény háznál a paplant pótolta. Vízaknai Mihályné árva unokahúgát Vas Annát „mikor Isten néki szerencsét adott szépen kiházasította és menyasszonynak paplanra lévén vágyása, vett néki azt is 6.80 frtért, holott lazsnakkal is beérhette volna”66.

    c. Posztóruhák: dolmány, mente, köpeny, nadrág stb.

    A debreceni polgári viselet mindig, mindenben hűségesen követte – igaz csak módjával – a vagyonos kis- és középnemesség viseletét. A fejedelmek korában főképpen az erdélyi magyarság öltözködése befolyásolta. A XVIII. században pedig lassanként a nyugat felől beáramló divat hatott reá. Ez a megállapítás a ruhaneműek nevére, anyagára, díszítésére támaszkodik, amennyiben ezek az írott forrásokban feljegyezve maradtak. E tanúságtételekből vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a debreceni polgárság ruházata szabásban, alakban is utánozta a nemesség által felkapott divatot. Nálunk is megkedvelték tehát a zsinóros, sújtásos, paszományos öltönyt, a lehajtott nagy prémgalléros hosszú ujjú öreg mente helyett a könyökig érő bőujjú, vágott derekú rövid mentét, a csákós szárnyú dolmányt, a vitézkötéses nadrágot. Később német-francia hatásra magokra öltötték a palást és köpönyeg után a rokolort, japonikát, decembert, zubbonyt és a leiblit is.

    Elmondhatjuk, hogy Debrecenben a vizsgálat alá vett három századon keresztül az emberek télen-nyáron dolmányban és mentében jártak. Mindenkinek volt téli és nyári dolmánya-mentéje. Amazt nehezebb kelméből és bélelve készítették, emezt könnyebb szövetből, bélés nélkül.

    A dolmányt egyenesen az ingre vették fel. Mert a mellény, amellyel kezdetben mindig leibli néven találkozunk, csak Mária Terézia idejében jött divatba. A dolmány szabása testhez álló, derékban vágott. Alakja ujjainak és alsó részének hosszabb vagy rövidebb volta szerint változott.

    A mentét pedig a dolmányra öltötték. Bő és ujjas öltöny ez. Hosszú meg rövid, rendesen galléros. Kelmefélékből, t. i. bársonyból, selyemből, posztóból varrták ezt is, mint a dolmányt. Prémezték, zsinórozták. Másik kelmével vagy szőrmével bélelték. Arany-ezüst fonálból, selyemből kötött, ezüstből vagy rézből, gyakran aranyozva vert vagy öntött gombokkal rakták végig az elejét; az ujjait is sokszor. Alakja és ennek megfelelően a neve is többféle. Helyi forrásaink öreg, hosszú, kurta, kétszer (azaz bélelt), félszer (azaz béleletlen), téli, nyári, remek béllű dolmányt és mentét, csonkaujjú, sípujjú, szikszai (1598), német (1750) és fanatos67 nevű mentét említenek. Ellenben az időnként szintén elterjedt foszlány, horvát, jancsár, török dolmány, a csauz, kocsis, cserkesz, lengyel mente elnevezéssel nem találkoztam.

    A férfi szövetruha leggyakoribb anyaga nálunk az angliai posztó. A belőle készült öltönyt Debrecenben sokszor angliá-nak nevezték. Ez a posztó tulajdonképpen a karasia posztónak egyik középárú fajtája. Volt: velencei, angliai és sziléziai karasia. Utána a rása látszik legkeresettebbnek. A durva szövésű, igen olcsó aba posztóról már a szűrvégposztóval kapcsolatban szólottunk. Kevesebben használták a fajlondisból készült ruhát. A fajlondist fajlongisnak, sőt közlongisnak is nevezték. Elferdített neve a német eredetű fein Londisch-nak vagyis finom londoni szövetnek. Használták a bársonnyal vetélkedő gránát, meg a barazlai, hilnicer, másként kisnicer, továbbá a lazur, páduai, pokovai nevű posztót. Legritkább volt férfiöltönynél a skárlát. Nem csoda. Ez volt a legdrágább posztóféle. A XVII. sz. elején nagy népszerűségnek örvendett a sztamét, magyarosítva isztamét nevű kelme. A török urak is nagyon szerették. A XVIII. században teljesen eltűnt a debreceni piacról.

    Ami a ruha színét illeti, a debreceni polgárok különösebben a sötét- és világoskék ruhát kedvelték. Nemvirító más színek is népszerűek voltak. Egy próba számhasonlítással a következő apadó sorrendet állíthattam össze: a sötét és világoskék árnyalatait követik a vas-, fekete-, zöld-, vadgalamb-, hamu-, olaj-, test-, módi-, tenger-, seprű- és szik (talán szek) fű színek. A veres színű ruha ritka. Majdnem egyedül álló eset a fiatal Csatári Jánosé (Hatvani professzor sógoráé). Nősülésekor az apjától veres kalpagot kapott rókatorkos zöld mentéjéhez. Egész öltözete 100 m. frtba került.

    A dolmány-mente béleléséhez szöveten kívül szőrmét is használtak, még pedig báránybőrt, rókahátat, rókatorkot, rókanyakat, görényt, hörcsögöt, farkast, janótot, nyestet.

    A dományt eleinte galanddal, a XVII. sz. közepétől fogva zsinórral, sújtással szegték körül. Radvánszky szerint csattal, horoggal, gombokkal kapcsolták össze. Debreceni levéltárakban dolmánycsatról, horogról említést nem találtam. A mente-kötő lánc ezüstből itt sem hiányzik. Igen sűrűn, szinte tömegesen fordulnak elő a különféle kötött és fém gombok meg a fém kapcsok. Ezeket a felparcellázott temető sírjaiban is bőven találtam. A gombok némelyik csoportja egy-egy kis ötvösremek. Sima és drótmívesek, tekervényesek. Ifjabb Dobozi István sírjából szilva alakú és nagyságú virágos, aranyozott öntött ezüst gombok kerültek elő. Leltáraink az ezüst gombokat rendesen ugyanannyira „pikkellyel” sorolják fel. Máskor a számszerint megnevezett gombhoz ezt teszik hozzá: „pikkelyestűl”68. A szegénysorsú cívis réz, ón és szalamia gombbal is megelégedett. Ezeket a kis kalmárok árulták69.

    A dolmányra, mentére való gombnak számos mestere dolgozott Debrecenben az ötvösökön kívül. Két céhben tömörültek. A gombkötők céhe 1672. szervezkedett. Rendszabályuk 11. pontja így határozta meg a mesterremeket: „egy mentére való arany skófiumból (fonalból) kötött habos gomb, tizenhat, hozzá való makkos gombházakkal együtt; továbbá egy jardra való három sing és egy fertály hosszúságú szövés, arany-ezüst virággal.”70. Az 1712-ben megújított törvény XIV. pontja pedig a remeklő mestertől arany-ezüst fonallal elegyesleg kötött nagy gombot és középszerű huszonnégy száras gombot követelt tiszta selyem szárakkal71, úgy mindazonáltal, hogy mind a nagyobb, mind az apróbb gomboknak teteje aranyfonálból legyen.

    A gombkötő céhnek a XVIII. század végén még 39, 1853-ban már csak 8 tagja volt.

    A gombcsinálók csontból dolgoztak. Ezért a fésűsökkel, csutorásokkal alkottak egy céhet. 1713-ban újonnan készült törvényök mesterremekül előírott tizenkét szép tiszta fekete gombot, hat-hat szép tiszta gyöngyházzal kirakottat, minden két szem gyöngyház közt 4–4 hegyes réz csillagnak kellett lenni. Megint 12 sima rózsástetejű csillagos apró fekete gombot.

    A dolmány tartozékának tekinthetjük az övet. Férfi-nő egyformán viselte. A férfinak való övet a szőr és selyem közé elegyített ezüst-arany skófiummal tették díszesebbé a gombkötők. Gazdag magyar nemes urak már a XVI. században viselték. Én az 1678-ban meghalt Komáromi Csipkés György prédikátor sírjában leltem selyem öv foszlányait, ugyanolyan gombokkal együtt. Írott adataim róla debreceni polgári viselettel kapcsolatban a XVIII. századból valók. Iparos, kereskedő, tanácsbeli polgárok csak úgy körülkötötték vele a derekukat, mint jóval elébb Bethlen István, a fejedelem testvére, vagy Apaffy és Thököly. Míg felsőruhájokban nem szerették eleink a vörös színt, selyem övük legalább is annyiszor volt vörös és karmazsin színű, mint kék, tengerszín és zöld együttvéve. Némelyik polgártársunk hagyatékában az övek és a dolmányok száma egyforma volt. Szerették az arany-ezüst skófiummal fonottat. Néhol egy övön 20 skófium gombot is megolvastak. Szűcs Pap JÁnois ezüstös szőr övét tíz, Csáthy Sámuel vaskereskedő aranyskófiumos karmazsin selyem övét ötven frtra becsülték.

*

    A már odaelébb tárgyalt bundán, szűrön, gubán kívül kelméből készült olyan felsőruháik is voltak a régi debreceni polgároknak, amelyeket a dolmány felett viseltek. Kemény hidegben, esőben, utazásnál a bekecsnek, mentének is föléje kanyarítottak. Ilyen az olasz eredetű, de hozzánk vagy Pozsonyon, vagy a felföldi német városokon keresztül többé-kevésbé már magyarosítva érkezett köpönyeg. Németes formájában is viselték. Tikos István szenátor († 1765) és paplanos Baranyi Miklós († 1789) magyar köpönyegben járt. Nagy nehéz felsőruha a déczbunda is, amelynek külső szere posztóból, belső szere szőrméből volt. A téli hónapok elsejéről December-nek is nevezték. Olvasztó Vári László dohánykupec vasszínű posztóból és báránybőrből csináltatott ilyen felsőruhát. Halálakor árverésen 6 frt. 12 dron kelt el. Domokos Lajos országos hírű főbírónknak zöld Decembere volt. Ezt a Verzár Péter örmény kereskedő ellen tiszteletlen nyelveskedése miatt indított per irataiból tudjuk. Egy boldogfalvai helyszíni tárgyaláson Verzár az őt csendre figyelmeztető főbírónak ezt kiáltotta vissza: „Ebnek parancsol itt Domokos, nem nékem. Bodóházán meg Kólyon parancsoljon! Ha néki van zöld Decembere, nékem is van!”72 Úgy tetszik: a Decembert nemes emberhez, úrhoz illő köntösnek tartották.

    A köntös szóval gyakran találkozunk régi jegyzőkönyvekben. Nálunk sem jelentett valami külön szabású, külön alakú felsőruhát. Hanem – mint Radvánszky írja – a dolmány felett viselt különböző felsőruhák gyűjtőneve73. A palást nevű felöltő sem volt ismeretlen. Már a XVI. századbeli protokollumainkban gyakran előjön ez a felül szűk, alul redősen kibővülő felsőruha féle. Csakhogy a XVII–XVIII. században már csak a női ruházkodásban szerepel, meg mint prédikátoraink hivatásának jelképe.

    Ellenben néhány jómódú és előkelő polgár ruhatárában Mária Terézia németesítő kormányzásának hatásaként rokolor és japonika nevű, annakelőtte ismeretlen felsőruha jelenik meg74. Ns. Tikos János szenátornak két rokolorja, vagyis ujjas köpönyegje és két japonikája volt. Utóbbi egyike kék tarka színű. Azt hiszem, afféle pongyola házi kabátra gondolhatunk. Senátor Oláh István († 1749), patikárius Botos István(† 1750) és Csáti János (†1761) után is maradt egy-egy rokolor.

    A zubbony nevű felöltő egyetlenegyszer akadt elibem. Radvánszky is keveset ír róla. XVII. századbeli két példával igazolja. Prémezve, prémezetlenül és töltve is viselték. Debreceni leltárak egyedül a jómódú Böszörményi István gombcsinálómester hagyatékából említenek egy tengerkék török bagazia (vékony vászon) zubbonyt. Valószínűleg munkaközben viselte.

    A török hódoltság idején megismerkedtek eleink a keleti kaftánnal is. Bírák és tanácsbeli uraimék a város követségében többször megfordultak a fényes portán Konstantinápolyban, a basák és beglerbégek zsarolásai ellen oltalomért esedezvén, máskor a Magyarországra jött szultán előtt kellett hódolatukat bemutatniok. Ilyenkor a követség tagjait a kapudsi basa török udvari szokásnak megfelelően értékes selyem kaftánba öltöztetve bocsátotta a szultán felséges színe elé. A drága szép kaftánt ajándékul kapták. Tehát haza is hozhatták. A debreceniek utoljára 1683 tavaszán udvaroltak a Bécs ostromára indult IV. Mohamednek Nándorfehérvárnál. Komáromi István főbírónk ekkor is mentéjét letevén – császári köntösbe öltöztetve járulhatott a császár zsámolyához75. Ily módon számos török kaftán jutott el Debrecenbe is.: Írásos bizonyítékom is van reá. Tolnai Imre deák szenátor, többízben főbíránk hagyatékán Mike Pál főbíró és esküdt társai megosztoztatván 1632. az örökösöket, az özvegynek Illiési Juditnak és Tolnai János árváinak pénzen és egyéb fejér és ezüst marhán kívül jutott egy tarka szőnyeg, egy török kárpit és egy zöld török kaftán; Szatmáron lakó Tolnai Erzsébet Gyarmathi Mihályné gyermekeinek pedig egy szederjes török kaftán76. De a mi embereink se viselték, hanem mint az erdélyi urak, magoknak és feleségöknek vagy paplant csináltattak belőle, vagy dolmányukat, mentéjöket béleltették ki finom selyem kelméjéből.

    A mellényt a XVII. században se az erdélyi, se a debreceni magyarság nem ismerte. Nálunk csak a XVIII. század közepe táján kezdett divatos lenni mind a férfiak, mind a nők között. A neve is, amellyel elterjedt, mutatja német eredetét. Sokáig nem is hívták másként. Leibl, lajbli-nak írják mindig a leltározók és az íródeákok az új jövevényt. Elvétve a pruszlik név is előfordul, legelőször 1744-ben inkább női ruhák felsorolásában.

    A mellény ma általában ujjatlan, testhez álló, begombolhatóm csípőig érő könnyű mez. Ilyen volt a régi Debrecenben is: de kivételesen ujjas leibliról is esik szó. Apró ezüst, réz, ón, szalamia vagy kötött gombbal szorították a testhez.

    Az ünneplő lajblit selyemből, bársonyból, plüssből varrták. A mindennapi viselőt flanelből, kamelotból, kanavácból. Szerették az élénkszínű, tarka mellényt, a kék, fehér, vörös, zöld, karmazsin, viola, szegfű színűeket. Gyors elterjedésökben részesek a kalmárok is, aki főképpen fejér flanel lajblikat kezdtek árusítani a szabó céh érthető zúgolódása mellett. A tanács által panaszra elrendelt vizsgálat 1753. tizenegy kalmár boltjában 216 flanel mellényt talált. Közte volt Szeremley Sámuel főbíró boltja is.

    Csáthy Sámuel vasárus mellényei közül kettőről is ezt írták: arany plasttal. Mi volt ez? Plastron vagy más?

    A nadrág viselet általános. Mesterember és kereskedő mindig ebben járt. Ünnepen és télen a szántó-vető polgár is. Láttuk már, hogy az iparos nadrággal is tartozott ellátni az inasát. Szőke János tőzsér (1740 körül) kocsisának, béresének, sőréseinek is csináltatott nadrágot karasiából vagy abából. Legkedveltebb a magyar szabású nadrág, sem bő, sem szűk. Az ellenzős magyar nadrág, két hasítás által alakult lebbentyűvel, csak a XVII. sz. vége felé tűnik elő a képes ábrázolásokon. A nadrág egyszerű régi alakját a székelyek és tótok őrizték meg77. A nadrág zsinórozása, vitézkötéssel díszítése is csak a XVII. sz. első felében kezdődött. A téli nadrágot bélelték. Térdét, ülepét sokan, kivált a lovon járók, irhával borították. A török időkben elterjedt a bugyogós török nadrág. Ezt Debrecen környékén elvétve még a XVIII. sz. végén is viselték az alsóbb rendűek. Rác János nevű szoboszlai ember (1746–1774) ujjas szőr darócban, ujjanélküli abadolmányban és török abanadrágban volt, amikor a hatóság körözte78.

    A nadrág anyaga, színe általában olyan volt, mint a dolmányé. Csáti János vagyonos polgártársunknak „mellirtes”, béllett anglia nadrágján (1761) mit értsünk, nehéz rá megfelelnem79.

    A nadrággal együtt szólunk a salaváriról, vagy salavárdiról. Mert nem a lábfejet és az alsó lábszárat védte, mint a csizma, hanem a felsőt, akár a nadrág. Mondhatjuk róla, hogy a nadrág pótléka, kiegészítője. A nadrág fölé húzták; combig ért, ott zsinórral fűzték a nadrághoz. Radvánszky zavarban volt: a ruhaneműek melyik csoportjába sorozza? A szótárszerzők mondották sarunak, szekernyének, lovagló nadrágnak, lábpáncélnak, melegtartó lábszárkötőnek, botosnak. Anyagát, amelyből csinálták, irhának, bőrnek, posztónak. Nagy Géza combig érő kamásniféle vendégcsizmaszárnak nevezi. Debrecenben sem volt ismeretlen. Forrásaim néhányszor említik, még a XVIII. sz. első felében is. Pikó András nevű tímárlegénynek (1721) a nadrágja mellé salavárija is volt80. A sőrések konvencióban később is (1747) kaptak salavárit Szőke Jánostól.                   

   

/57/ Győrffy I.: Nagykunsági viselet. Ethnographia 1937: 129 l.

/58/ Magyar népi hímzések. l. Győrffy István: A cifra szűr. Bpest 1930. III. 138. l.

/59/ Győrffy I. id. m. u. o.

/60/ Debrecenben a jóvizű kutak a város kerítésén kívül voltak. Így a várad- és csapó-utcai kapun-, a cegléd-utcai kis ajtón kívül, meg a Nagyerdőn.

/61/ Győrffy: A nagykunsági viselet a XVIII. században.

/62/ A Magyarság Néprajza. I. 409. l. L. még Debr. Képes Kalendárium 1924. évf. 47–51 l. Ecsedi I.: A debr. becsületes gubacsapók céhe.

/63/ A szabócéh iratai a debr. kollégium könyvtárában B. 751 : 12. sz.

/64/ Győrffy kimutatja, milyen roppant mennyiségű szűrposztót hoztak be a debr. szűrszabók Erdélyből még a múlt század elején is. Egyetlen évben többet százezer végnél.

/65/ A debr. tanács a helybeli kalmárok, gombkötők, szabók, szűrszabók érdekében hosszú, kemény harcot volt kénytelen vívni a kormányszékek által pártolt élelmes tokaji, görög kompániával. Zoltai: Debrecen százados küzdelme a görög kereskedőkkel. Különösen 41–47. l.

/66/ Vár. Ltr. Relatio 1776 : 214 sz. a.

/67/ Ezt a szót: fanatos, szótáraink nem ismerik. Cucor G. Nagyszótárában is csak az ellenkezője van meg: fanatlan (fan-atlan) – akinek fana (szőre) nincsen, vagy még nem nő. A fanatos vagy fanos tehát csakis szőröst, bolyhost jelenthet.

/68/ Radvánszky nem szól az ezüst gombok pikkelyeiről. Ellenben a skofiumból, selyemből kötött gombokkal kapcsolatban megjegyzi, hogy ezekhez pikkelyek is tartoznak. Megmagyarázza, hogy e pikkelyeket aligha tekinthetjük a gomb szükséges kiegészítőjének. Valószínűleg a mai hurokzsinórt pótolták és így minden gomb mellett vízszintesen a dolmány mellére varratták. Igazán nem tudom, mit értsünk az ezüst gombok annyiszor emlegetett pikkelyei alatt. Én a sírokban ezüst gomb társaságában nem találtam olyan tárgyat, amely a pikkely szó fogalmának megfelelne.

/69/ Deb. Ltr. Polgári perek 1736 : 5. sz. a. Ceglédi Szabó Sámuel boltjában egy levél apró szalamia gomb 12 dr. öreg szalamia gomb 21 dr. U. o. Relatio 1758 : 2. sz. a. Kiss Gáspár boltjában egy levél apró óngomb 14 dr. egy levél metszett gomb 21 dr.  

/70/ Szűcs I. id. m. II. 645 l.

/71/ A száras gombokra nézve l. Radvánszky id. I. 115 l.

/72/ Népünk-Nyelvünk 1935. évf. 31–33 l. Zoltai cikke a dézbudáról.

/73/ Radvánszky id. m. I. k. 137 l.

/74/ Borbély Csokonai József, a költő, édesapja naplójába a 1778. okt. kelettel a következő eseményt jegyezte fel: „Kőmívesek, pápista szabók, lakatosok, órás, suszterek, ácsok egy céhet állítsanak.” A közös új céh tagjai nemcsak, hanem úgyszólván kivétel nélkül német nevű és német anyanyelvű mesterek voltak. Minthogy egyre szaporodtak, később szétváltak és önálló német céheket alkottak. Például már 1782-ben a suszterek kilencen és a német szabók öten különváltak és külön céhben tömörültek. Ezek német módra dolgozva is, a német divat gyorsabb terjedését siettették.

/75/ Szűcs I. id. m. II. 458 l.

/76/ Vár. Ltr. Tan. Jkv. 1632. máj. 10.

/77/ Nemes-Nagy G. id. m. 163 l.

/78/ Népünk-Nyelvünk 1933. évf. Banner I. cikke. 138 l. 224. sz. eset.

/79/ Gesztefeld Albertné boltjában a kamelot nevű kelmék közt árultak világos és kék mellirtet, rubin mellirtet is. A németben mellier = vegyített, pettyes, elegyített.

/80/ Vár. Ltr. Limbus. Számozatlan peres irat. 1721. febr. 9.

    folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf