Szepessy László Szent Erzsébet*

– A «Kölni Virágjáték» dr. Fastenrath János Erzsébet-költeménypályázat világversenyén első díjjal jutalmazott költemény –

Komor, vak éj. Süvölt a tél szele,
Végigsikong a szép Thüringián;
Hóhalmokat bont, alkot bősz keze.
Bezörget a szegény, dús ablakán.
Meglengeti Erzsébet fátyolát,
Fürkészi tán fején a koronát…
Mert lehet-e kiűzve dicstelen
Saját várából ily vad éjjelen?

Wartburg vigad csengő kupák között;
Henrik, a gyám, kacag kegyetlenül;
Míg kint zokog a gyenge, üldözött,
A trónjafosztott özvegy egyedül…
De nem! Hiszen ha volna egymagán,
E szörnyű sorson is mosolyogna tán,
De két kicsinyje karjain remeg
S körülpityergi még két kis gyerek.

S hogy’ zúg, hogy’ búg, dühöng, üvölt a szél!
Gyönggyé mered a könny a szemeken.
A négy kis ajkon már a láz beszél;
Sóhajt a nő: «Nagy ég, mi lesz velem?»
Kopog minden szegényes ablakon,
De új csalódás nől csak gazdagon:
Ő, a nyomor kegyelmes angyala,
Hiába esd most… Szélbe száll szava.

A várhoz, melyben Erzsébet lakott,
Hol a szegényeké volt mindene,
A hála fűzi csak Eisenachot,
Mily haladatlan mégis most vele!
Hol ajtót tárna hála, irgalom,
Becsukja azt a durva tilalom…
Gonosz Henrik, karod be messze ér!
Nem félsz, az ég bosszút dörg vétkedér’?

A négy kis árva könnye elfogyott,
De az anya vigasztalása nem!
Hajléktalanok menhelye van ott,
Hová betérnek késő éjjelen.
Vihar süvít ásító ablakán.
Szól a fiú: «Nem itt lakunk, anyám!»
De az anya csitítgatása zeng
S a siralomra ráborul a csend.

Dalolni kezd bűbájos-édesen:
«Aludjatok, szegény magzatjaim,
Aludjatok, szép álmotok legyen.
Apához menjetek a szárnyain…
Lajos, Lajos, ó, mennyit szenvedek,
Márványkövek, haj, az emberszívek!
Négy gyermekünk a földön didereg,
Mennyezetes, selyem, lágy ágy helyett.

Szellőtől is megóvtam őket én
S te is, míg nem hívott el a kereszt;
S most hervadoz a sok feslő remény,
Tudom, egedből sírva nézed ezt!
Nagy eszme lelkes vértanúja, te,
Kit elrabolt a hit szent ihlete;
Ha itt lehetnél, védne vaskezed,
De így hiába sír fel özvegyed!

Leányodat, dicső magyar király,
A trónra ülteté Thüringia,
A bíbor helyett rongyokba sirdogál:
A télbe, fagyba kell bolyongnia!
Herman, Gertrúd és két kis Zsófikám,
Négy kis bimbó a sebzett rózsafán,
Sötét sorsom szép szemefényei,
Ó, hogy nem bírlak jobban védeni!

Te legidősebb, láttál négy telet
S tán sírod szemfedőzi ötödik…
Ah, én is elviszem húsz évemet,
Hol üldözés hatalma megtörik!
Ha átölel az árva sírhalom
S kegyeletet elűz a tilalom:
Virágokat hint ránk a kikelet
S madárka sír a poraink felett…

Te, Isten anyja, a kenyereket,
Miket kötényem rejtve hordozott,
Rózsákká változtattad, – ha lehet,
Enyhítsd a rémes, szörnyű bánatot!
Tudod, nem értem esd a félelem,
De négy kicsim, ó, Szűz, nézd, itt pihen!
Rózsát tűzött arcukra már a láz…
Anyám, az anya kér: Vigyázz, vigyázz!»

S egyszerre, mint varázsütés alatt,
A vihar orgonája halkra vál,
Illat lehel, csodás tavasz fakad,
Falakról int ezernyi rózsaszál.
A menhely fényruhába öltözött…
S a rózsák és angyalfejek között
Ragyogva megjelen a Szűzanya,
Mosolygó rózsa arca, ajaka!

«Ne félj, leányom – zendül a szava
Szirompergéseként szelideden –
Erényeid örök diadala
E földön is babérokat terem.
Kicsinyeid arcán nem láz a pír,
De szent öröm, mit édes álom ír…
Kora halál nem lopja őket el,
Ne is remegjen a szülőkebel!

Vitézi férjed drága hamvait
Nem szórja szét az idegen szele,
Temeti pompa, ünnepli hit
S megóv a bajtól fényes szelleme…
Téged köszönt a vári lak megint,
Henrikre Isten haragvón tekint.
Ne is redőzze gond a homlokod,
Békén viseljed özvegy-fátyolod!»

Eltűnt a fény, a Szűz, a rózsakert,
Csupán az angyalének reszketett
Az ég felől, ahol magasba ment,
Ki sohse hagyja el a híveket…
Kétkedne Erzsébet szemeiben,
De ím, egy rózsa kis kezén pihen,
Mit végszavával otthagyott a Szűz,
Mit könnye, csókja közt szívére tűz.

Nyílik az ajtó s támad új öröm,
– A jók bajához pártol a segély, –
Két hű szolgája lelkendezve jön:
«Nem Henrikért, szívünk csak érted él!»
«De hogy’ találtatok ma itt reám?»
«Mint pásztorok a csillagfény után!
Ide is égi fény sugározott:
Követtük ezt a néma szózatot.

S a nagy harangzúgás siettetett,
Mi fölveré egész Eisenachot…»
«Reátok bízom e négy kisdedet,
Míg én is, én is mély hálát adok!»
Bezárul a menhely kis ajtaja,
Nyílik a templomé, melyet maga
Emeltetett, ki rajta most belép…
Szótlan örömmel néz reá a nép.

A hódoló barátseregnek int:
«Te Deum-ot a szenvedéseimér’!»
És bent a népnek, szélnek ajka kint
Tedeumoz, hogy szinte égig ér!
S a sok harang riadva zúg, zeneg,
A kötelek bár érintetlenek…
Oltárkövén az árva rózsaszál,
Illatja, mint ima, az égbe száll.

Orgonaszó, harangzúgás között
A tarka gyertyák lángja felcsapott;
Pogány szívekbe is hit költözött
S szárnyán ragadta fel Eisenachot…
Erzsébet boldog véghetetlenül,
Nagy örömén a város is örül,
Hogy a kínok viharzó tengerén
Csöndes vigasztalója hit, remény.

/*/ Melodrámás zenéjét szerzé: Demény Dezső.