Szepessy László Szent Erzsébet*

– A «Kölni Virágjáték» dr. Fastenrath János Erzsébet-költeménypályázat világversenyén első díjjal jutalmazott költemény –

Komor, vak éj. Süvölt a tél szele,
Végigsikong a szép Thüringián;
Hóhalmokat bont, alkot bősz keze.
Bezörget a szegény, dús ablakán.
Meglengeti Erzsébet fátyolát,
Fürkészi tán fején a koronát…
Mert lehet-e kiűzve dicstelen
Saját várából ily vad éjjelen?

Wartburg vigad csengő kupák között;
Henrik, a gyám, kacag kegyetlenül;
Míg kint zokog a gyenge, üldözött,
A trónjafosztott özvegy egyedül…
De nem! Hiszen ha volna egymagán,
E szörnyű sorson is mosolyogna tán,
De két kicsinyje karjain remeg
S körülpityergi még két kis gyerek.

S hogy’ zúg, hogy’ búg, dühöng, üvölt a szél!
Gyönggyé mered a könny a szemeken.
A négy kis ajkon már a láz beszél;
Sóhajt a nő: «Nagy ég, mi lesz velem?»
Kopog minden szegényes ablakon,
De új csalódás nől csak gazdagon:
Ő, a nyomor kegyelmes angyala,
Hiába esd most… Szélbe száll szava.

A várhoz, melyben Erzsébet lakott,
Hol a szegényeké volt mindene,
A hála fűzi csak Eisenachot,
Mily haladatlan mégis most vele!
Hol ajtót tárna hála, irgalom,
Becsukja azt a durva tilalom…
Gonosz Henrik, karod be messze ér!
Nem félsz, az ég bosszút dörg vétkedér’?

A négy kis árva könnye elfogyott,
De az anya vigasztalása nem!
Hajléktalanok menhelye van ott,
Hová betérnek késő éjjelen.
Vihar süvít ásító ablakán.
Szól a fiú: «Nem itt lakunk, anyám!»
De az anya csitítgatása zeng
S a siralomra ráborul a csend.

Dalolni kezd bűbájos-édesen:
«Aludjatok, szegény magzatjaim,
Aludjatok, szép álmotok legyen.
Apához menjetek a szárnyain…
Lajos, Lajos, ó, mennyit szenvedek,
Márványkövek, haj, az emberszívek!
Négy gyermekünk a földön didereg,
Mennyezetes, selyem, lágy ágy helyett.

Szellőtől is megóvtam őket én
S te is, míg nem hívott el a kereszt;
S most hervadoz a sok feslő remény,
Tudom, egedből sírva nézed ezt!
Nagy eszme lelkes vértanúja, te,
Kit elrabolt a hit szent ihlete;
Ha itt lehetnél, védne vaskezed,
De így hiába sír fel özvegyed!

Leányodat, dicső magyar király,
A trónra ülteté Thüringia,
A bíbor helyett rongyokba sirdogál:
A télbe, fagyba kell bolyongnia!
Herman, Gertrúd és két kis Zsófikám,
Négy kis bimbó a sebzett rózsafán,
Sötét sorsom szép szemefényei,
Ó, hogy nem bírlak jobban védeni!

Te legidősebb, láttál négy telet
S tán sírod szemfedőzi ötödik…
Ah, én is elviszem húsz évemet,
Hol üldözés hatalma megtörik!
Ha átölel az árva sírhalom
S kegyeletet elűz a tilalom:
Virágokat hint ránk a kikelet
S madárka sír a poraink felett…

Te, Isten anyja, a kenyereket,
Miket kötényem rejtve hordozott,
Rózsákká változtattad, – ha lehet,
Enyhítsd a rémes, szörnyű bánatot!
Tudod, nem értem esd a félelem,
De négy kicsim, ó, Szűz, nézd, itt pihen!
Rózsát tűzött arcukra már a láz…
Anyám, az anya kér: Vigyázz, vigyázz!»

S egyszerre, mint varázsütés alatt,
A vihar orgonája halkra vál,
Illat lehel, csodás tavasz fakad,
Falakról int ezernyi rózsaszál.
A menhely fényruhába öltözött…
S a rózsák és angyalfejek között
Ragyogva megjelen a Szűzanya,
Mosolygó rózsa arca, ajaka!

«Ne félj, leányom – zendül a szava
Szirompergéseként szelideden –
Erényeid örök diadala
E földön is babérokat terem.
Kicsinyeid arcán nem láz a pír,
De szent öröm, mit édes álom ír…
Kora halál nem lopja őket el,
Ne is remegjen a szülőkebel!

Vitézi férjed drága hamvait
Nem szórja szét az idegen szele,
Temeti pompa, ünnepli hit
S megóv a bajtól fényes szelleme…
Téged köszönt a vári lak megint,
Henrikre Isten haragvón tekint.
Ne is redőzze gond a homlokod,
Békén viseljed özvegy-fátyolod!»

Eltűnt a fény, a Szűz, a rózsakert,
Csupán az angyalének reszketett
Az ég felől, ahol magasba ment,
Ki sohse hagyja el a híveket…
Kétkedne Erzsébet szemeiben,
De ím, egy rózsa kis kezén pihen,
Mit végszavával otthagyott a Szűz,
Mit könnye, csókja közt szívére tűz.

Nyílik az ajtó s támad új öröm,
– A jók bajához pártol a segély, –
Két hű szolgája lelkendezve jön:
«Nem Henrikért, szívünk csak érted él!»
«De hogy’ találtatok ma itt reám?»
«Mint pásztorok a csillagfény után!
Ide is égi fény sugározott:
Követtük ezt a néma szózatot.

S a nagy harangzúgás siettetett,
Mi fölveré egész Eisenachot…»
«Reátok bízom e négy kisdedet,
Míg én is, én is mély hálát adok!»
Bezárul a menhely kis ajtaja,
Nyílik a templomé, melyet maga
Emeltetett, ki rajta most belép…
Szótlan örömmel néz reá a nép.

A hódoló barátseregnek int:
«Te Deum-ot a szenvedéseimér’!»
És bent a népnek, szélnek ajka kint
Tedeumoz, hogy szinte égig ér!
S a sok harang riadva zúg, zeneg,
A kötelek bár érintetlenek…
Oltárkövén az árva rózsaszál,
Illatja, mint ima, az égbe száll.

Orgonaszó, harangzúgás között
A tarka gyertyák lángja felcsapott;
Pogány szívekbe is hit költözött
S szárnyán ragadta fel Eisenachot…
Erzsébet boldog véghetetlenül,
Nagy örömén a város is örül,
Hogy a kínok viharzó tengerén
Csöndes vigasztalója hit, remény.

/*/ Melodrámás zenéjét szerzé: Demény Dezső.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf