Vargha Gyula: Zrínyi

Kétség emészt, töprengek alva, ébren,
A sors sötét, gonosz fordulatán;
Szégyent s nyomort vevénk csak annyi véren,
Regébe illő hősi harc után.
Úr a pokol. Mi sír a néma éjben,
Az Ádriának szirénája tán?
A mint a szél ráfekszik a habokra,
Magyar hazánk gyászvégzetét zokogja.

Vagy Zrínyi lelke sóhajt, hogy betelve
A vég, a melytől óvta e hazát?
Kigyúlt a vész, s szirthez paskolva, verve,
Darabra tört a szép kevély naszád.
Megért a rablók sátánsúgta terve,
S gúnnyal fogadják népünk igazát.
„Ne bántsd a magyart!” hasztalan kiáltjuk,
Tán még az ég is nekik fogja pártjuk.

Zrínyink, te a sorsüldözött magyarnak
Költője, hőse, bölcse, látnoka,
Óh látod-é, hogy sorvad a siralmak
Gyötrelmi közt a késő unoka?
Mely ellenállt száz földrázó viharnak,
Többé e népnek élni sincs joga.
Nézem korod’, a gyászemlékű múltat,
De nemzetünk ma sokkal nyomorultabb.

Bár vívhatatlan állott még a Kárpát,
A Felföld nem szült s nem nevelt rabot,
Pozsony s Komárom közt az ős Dunán át
Magyar hajó szegdelt magyar habot,
S Erdély is állt, te mégis azt kiáltád:
„Ha vissza nem foglaljuk Váradot,
És elvesz Erdély, mi is elveszünk;
Jobb, elfutnunk, és új hont keresnünk.”

Új hont keresni? Menni, mint a hasvér,
Itt hagyni Árpád drága örökét,
A melynek a magyar dal és magyar vér
Szentté avatta mindenik rögét?
Nem ezt akartad. Nem! Bármennyi bajt ér,
Láncát a nemzet itt tördelje szét.
Miénk a föld, nekünk kell víni érte,
Nem csüggedést, hirdetél te:

Elveszni vagy kétségbeesni mért kell,
Míg ereinkben vér van, csontunkban velő?
Akarat és kitartás mit nem ér el,
S a bölcsességgel párosult erő?
Mellünket a tudás födözze vérttel,
A bátor ér célt, nem a vakmerő.
Hallgassunk mindig egy vezér szavára,
Pártoskodó viszálynak nagy az ára.

Hogy lássa bűnét, lássa és okuljon,
Tükröt tartottál nemzetünk elé:
Szabadlegénység vad divatja múljon,
Kilenc magyar ne húzzon tíz felé,
A hegedűs ne játsszék csalfa húron,
Hogy a tömeg megbóduljon belé.
Önzés, hiúság, törpe céda harca
Ne vigye népünk új meg új kudarcba.

Óh nemzetem, sok bűnnek átka terhel,
Ne szűnj, míg bűnöd jóvá nem tevéd,
Új életet kezdj, új tisztult kebellel,
Segélyül híva Isten szent nevét.
Jogod nem fogják elvitetni perrel,
Csak áldozatra eltökélve védd.
E földből míg zsákmány egy talpalatnyi,
Zrínyi nagy lelke nem tud megnyugodni.

Haragosan, sötéten zúg a Kárpát,
Az Ádriának habja háborog,
Dunánk, Tiszánk, Marosunk és a Drávánk
Fáradt vizébe fájó könny csorog.
De mért a könny? Ma tett kell, munka vár ránk,
Feszüljetek ti jó magyar karok,
Legyen hazánknak új-életre kelte,
Hogy megnyugodjék végre Zrínyi lelke.