Krúdy Gyula: Hídavatás

Vajon lesznek még holdas, nyári éjjelek, midőn a Lánchídon valaki merően, csüggedten, lehorgasztott fejjel a vízre bámul, míg a deres bajuszú, tapasztalt rendőrbiztos megérinti hátulról a vállát, és szelíden elmondja, amire ilyen alkalomra a rendőriskolában tanították?
Mire e betűkből ólom lesz, és az újságárus nyakába veszi a várost a friss lappéldányokkal, a Lánchídon már sok budai lakos jött át Pestre, vígan, topogva, nézdelődve próbálgatták az újraépített hidat; az öreg polgárok kis fiacskáikat kézen fogták, és Széchenyi Istvánról és Clark Ádámról beszéltek; a budai asszonyságok a jurátusokra emlékeznek, akik egy régi márciusi estén minden zárt kocsit megállítottak, míg egy hintóból halovány, de elszánt arccal lépett ki egy fehér kabátos generális az egykori hajóhídon:
- Ich bin graf Lamberg - mondta, és a jogászok kardja kirepült a hüvelyből.
Majd Táncsics Mihály kocsiját húzza a lelkes sokaság, mintha évtizedekig, lelkesedésében, mindig kifogta volna a lovakat a mámoros ifjúság, Kossuth Ferenc, Wekerle Sándor és Küry Klára lovait; Táncsics Mihály óta ez lett a divat.
A régi Pest és Buda, de félig-meddig Magyarország évszázados története fűződik a hídhoz, amelynek kőoroszlánjait minden régi magyar megbámulta.
Ha Zuboly élne, nemrégen elmúlt magyar időknek pompás krónikása, mily tanulságos és élvezetes elbeszélésekkel köszöntené a megifjodott vén hidat. Az ő mesemondó tollán át a novemberi ködös Dunán felénk úszna a Lánchíd, mikor még új volt, és vele ezer mondanivaló a régi magyarokról, akik építését a partokról szemlélték, a vidéki németekről, akik protestáltak a hídvám ellen, és a régi Pestről, aluszékony Budáról, midőn krinolinos, gombanapernyős dámák és kürtőkalapos, bakancsos, zsinóros nadrágos és frakkos gavallérok mentek át a hídon a gellérthegyi búcsúra, vagy a Zugligetbe, szerelemről, Teleki gróf tragédiájáról, Hajnalkáról, szép lelkű Vachottnéról, Tóth Kálmán verseiről beszélgettek, mint a divatos emberek ez idő tájt. Hány karcsú asszonyka libegett át a Lánchíd deszkáin színházat vagy életet játszani, Pestre vagy Budára, amely lábnak nyoma elveszett, és a temetőkben őszi avarrá válott!
És a híd karfáján át hány boldogtalan költő, szabólegény és beteg öregember, megcsalt varrónő, agyonhazudozott hajadon, kétségbeesett falusi cselédleány ment el egy másik világot keresni a bűvös habokba!
Éjjel csobbant a víz a híd körül, a parton az őrszem meggyorsította lépteit, és kimeresztett szemmel figyelt a sötétlő vizekre, míg valamerről a segélykiáltás hangzott.
*
A Lánchíd - az új Magyarországot jelenti.
Valahol ott végződik a régi Magyarország a pozsonyi diétákon, midőn felsőbükki Nagy Pál volt a reformerek vezére. Nemsokára ezután hazajönnek külföldi utazásaikból Széchenyi István és az ifjabbik Wesselényi Miklós, még delizsánc és hátasló a közlekedési eszköz a külső országokban is, de idehaza már sokat beszélnek a vasúti vonal megépítéséről Vác és Pest között. Csak Deák Ferenc ellenzi még a dolgot, mert a vasúttal tönkremennek a dunántúli gyorsparasztok és szekeres gazdák. Biasini úr postakocsijáratait a Nagy-Alföldön át, Kolozsvárig, Brassóig nem fenyegeti veszedelem. E rengeteg alkotmányok, amelyek az Alföld feneketlen országutain, a tiszai kiöntések között, útszéli csárdák mellett, a régi, regényes Magyarországban a közlekedés egy részét lebonyolították, nagyon megfeleltek hivatásuknak, midőn az ügyes-bajos magyarokat Pestre szállították, a "Hétválasztó" udvarán letették. Ők hozták a bálozó kisasszonyokat a vidéki kúriákból, akikről később naplót írtak a pesti lionok.
Istenem, mily egyszerű, nemes és andalgó élvezetekből volt összerakva a régi magyarok élete! (A költők is urak voltak, és téli estéken saját fájukat tüzelték a kályhában, amely előtt a Childe Haroldot lapozták, és a tél - mily hosszúak voltak hajdan a magyar telek! - elmúlott, amíg egy költeménnyel elkészültek. Csizmában jártak, disznótorra mentek, a befagyott folyó jegének halk ropogása a toros káposztára emlékeztette őket is, mint a korhely kántort vagy nagy étű táblabírót, feleségük volt a konyhán, míg udvari szobájukban Byron arcképe függött acélmetszetben.) A régi magyar élete szinte zökkenés nélkül múlott, muladozott. Mit tudtak ők a küzdelmes, töprengő, fejvesztett életről, ahogyan manapság múlik az élet! A férfiak egyforma kedvvel mentek a követválasztásra vagy háborúba. Az asszonyok arról ábrándoztak, hogy aranyhímzésű főkötőben mennek a lányuk lakodalmára, a kisasszonyok azt álmodták, hogy Füreden vannak, és Csermák bandája éjjelizenét játszik az ablakuk alatt. Míg jött a hetedik világcsuda, a pesti Lánchíd!
A Lánchíd tette azt, hogy Pestből nagyváros lett.
Hisz azelőtt a fogadókon, állathecceken, Redut-bálokon kívül legfeljebb az őszi vásár vonzotta ide az idegeneket, a vidékieket. A Lánchíd a maga korában olyan újítás, olyan vakmerő és sikerült reform volt Magyarországon, hogy évtizedekig nem is volt más nevezetessége Pestnek, mint a Lánchídja. A legkonokabb magyar is beadta a derekát a karcsú lenge híd láttára, és még az öreg táblabíró is, aki azzal a kifogással ellenezte a Lánchíd építését: "hogy minek az - erre a kis időre" (tudniillik a saját hátralévő esztendeire gondolt), igazat adott Széchenyi grófnak. A daliás főúr a Lánchíd megalkotásával érte el, hogy hazájában ezután nemcsak a szépasszonyok - sok hölgyi kebelben bujkált megadó sóhajtás István grófért -, de a konzervatív, nehézkes, az újítástól a nemzetet féltő magyarok is komolyan vették eszméit. A Világ szerzője a csodaszép, világraszóló híd terve nélkül még sokáig írogathatta volna röpíveit, és az ifjabbik Wesselényi Miklóson kívül nem olvasta volna senki.
A Lánchíd magosan emelkedő ívei alatt ment át a régi Magyarország az új Magyarországba.
A hídon egy lyuk volt, amelyen át a memóriából a Dunába ejtette nagyapánk az elavult jelszavakat és ideálokat.
A hídon fújt legerősebben a szél, amely a közelgő szabadság, újraszületés virágmagvait elhintette a partokon, az emberi szívekben és elmékben.
A híd építése idejében ment a márciusi ifjúság Budára, midőn már nagyon vígan, ifjonti kedvvel füstölögtek Pesten a kémények és politikai szenvedélyek. És mind ritkábban hangzott fel a vámszedő házikója előtt a nadrágszíja körül pénzért kaparászó vidéki nemesember cifra teremtettéje. Megbámulták, megcsodálták a hidat a régi Magyarországban, és a nemes gróf eszméi az álmélkodó magyarokat aztán könnyű tollal és szóval vezette a reformok, új nemzeti ideálok felé, midőn ő már nem is élt. Szabad lett az út Budára, és az eszmék, gondolatok, tervek átszállingóztak Pestről a budai hegyek felé, ahol olasz baka állott a vártán, és az ostromló honvédnek lenyújtotta a puskáját, hogy az felkapaszkodhasson a várfokra. (Régi idők.)
És az idő tájt, midőn a "kéjvonatok" jártak, és Istvánkor százezer magyart szállítottak Pestre, mindig jó dolga volt a Lánchídnak, alagútnak, a siklónak. Mily emberfölötti csodák voltak ők egykoron, és a begyepesedett elmék, rövidlátó falusiak mily újítási vággyal tértek vissza szűkebb hazájukba.
A Lánchíd nyitotta meg a reformok sorozatát; karcsú, könnyed, graciőz testével elhelyezkedvén Magyarország közepén, arra való volt, hogy apránkint hozzáidomuljon e minden jóra, nemesre áhítozó ország. Az utolsó táblabírák, a kerékkötő vének, mind ritkábbak lettek; némelyik, mint kistatai Virágh Péter, holta napjáig büszkén hangoztatta, hogy csónakon jár át Pestről Budára, ahol a rendi tanácskozás alatt szállása volt, de elfogytak ők, a kötéltartó vének, az ifjú Magyarország vasekével szántott, cséplőgépet hozatott, és vasvonatot épített, bár a gyorsparasztok ellenezték a dolgot.
*
Pestnek ez antik ékszere most újra feltűnik, mint karkötő a szőke folyamon, és el lehet ábrándozni a múlt időkön, amelyek holdas éjjeleken a híd körül lengenek. Majdnem mindnyájunknak fiatalkorában szerepet játszott ez a híd. Midőn először pillantottuk meg őt, midőn a vidéki anekdoták nyomán az oroszlán nyelvét kerestük: midőn bús napon, novemberben az elillant nyár után köd terjengett a híd lábánál, mintha csalogatná a víz a szentimentális ifjúságot. Tavaszi napokon messzire látni a Dunán, és az áradó víz visegrádi virágzó mogyorófa gallyakat és elszabadult csónakokat cipel magával. A pesti tornyok kéklenek, mintha egy kedves, idegen, reményteljes és kalandokkal teli város közelében járnánk ifjú utazó korunkban: Buda felett varjak ritkás felhője libeg a szemhatáron. Fodrokat füstöl a bécsi gőzhajó, amint fehér derekával tovalebeg a híd alatt, és könnyű kézzel, könnyed szívvel intenek búcsút az utazók a híd járókelőinek. És éjjelente, midőn a hold jár-kel fénylő lábbal a víz felett, a szél orgonaillatot sodor a Gellérthegyről, a Duna-soron, mint a nagyvilági élet, tündökölnek a lámpások, a budai kocsmákból énekelve jönnek a pesti társaságok, a nyári éjszakában világosan hallani, hogy a híd alatt a hullámok összeverik kis sarkantyúikat.
Csak néha szomorú az éj a Lánchídon. Midőn lehorgasztott fejű, sápadt nőszemélyhez beszél az őrszem komoly, atyai hangon, később karonfogva elvezeti a hídról a szomorkodót, akiért már kinyújtották rejtelmes karjukat a Duna lakói.

Vajon lesz-e hídavatás az idén?

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf