Krúdy Gyula: Hídavatás

Vajon lesznek még holdas, nyári éjjelek, midőn a Lánchídon valaki merően, csüggedten, lehorgasztott fejjel a vízre bámul, míg a deres bajuszú, tapasztalt rendőrbiztos megérinti hátulról a vállát, és szelíden elmondja, amire ilyen alkalomra a rendőriskolában tanították?
Mire e betűkből ólom lesz, és az újságárus nyakába veszi a várost a friss lappéldányokkal, a Lánchídon már sok budai lakos jött át Pestre, vígan, topogva, nézdelődve próbálgatták az újraépített hidat; az öreg polgárok kis fiacskáikat kézen fogták, és Széchenyi Istvánról és Clark Ádámról beszéltek; a budai asszonyságok a jurátusokra emlékeznek, akik egy régi márciusi estén minden zárt kocsit megállítottak, míg egy hintóból halovány, de elszánt arccal lépett ki egy fehér kabátos generális az egykori hajóhídon:
- Ich bin graf Lamberg - mondta, és a jogászok kardja kirepült a hüvelyből.
Majd Táncsics Mihály kocsiját húzza a lelkes sokaság, mintha évtizedekig, lelkesedésében, mindig kifogta volna a lovakat a mámoros ifjúság, Kossuth Ferenc, Wekerle Sándor és Küry Klára lovait; Táncsics Mihály óta ez lett a divat.
A régi Pest és Buda, de félig-meddig Magyarország évszázados története fűződik a hídhoz, amelynek kőoroszlánjait minden régi magyar megbámulta.
Ha Zuboly élne, nemrégen elmúlt magyar időknek pompás krónikása, mily tanulságos és élvezetes elbeszélésekkel köszöntené a megifjodott vén hidat. Az ő mesemondó tollán át a novemberi ködös Dunán felénk úszna a Lánchíd, mikor még új volt, és vele ezer mondanivaló a régi magyarokról, akik építését a partokról szemlélték, a vidéki németekről, akik protestáltak a hídvám ellen, és a régi Pestről, aluszékony Budáról, midőn krinolinos, gombanapernyős dámák és kürtőkalapos, bakancsos, zsinóros nadrágos és frakkos gavallérok mentek át a hídon a gellérthegyi búcsúra, vagy a Zugligetbe, szerelemről, Teleki gróf tragédiájáról, Hajnalkáról, szép lelkű Vachottnéról, Tóth Kálmán verseiről beszélgettek, mint a divatos emberek ez idő tájt. Hány karcsú asszonyka libegett át a Lánchíd deszkáin színházat vagy életet játszani, Pestre vagy Budára, amely lábnak nyoma elveszett, és a temetőkben őszi avarrá válott!
És a híd karfáján át hány boldogtalan költő, szabólegény és beteg öregember, megcsalt varrónő, agyonhazudozott hajadon, kétségbeesett falusi cselédleány ment el egy másik világot keresni a bűvös habokba!
Éjjel csobbant a víz a híd körül, a parton az őrszem meggyorsította lépteit, és kimeresztett szemmel figyelt a sötétlő vizekre, míg valamerről a segélykiáltás hangzott.
*
A Lánchíd - az új Magyarországot jelenti.
Valahol ott végződik a régi Magyarország a pozsonyi diétákon, midőn felsőbükki Nagy Pál volt a reformerek vezére. Nemsokára ezután hazajönnek külföldi utazásaikból Széchenyi István és az ifjabbik Wesselényi Miklós, még delizsánc és hátasló a közlekedési eszköz a külső országokban is, de idehaza már sokat beszélnek a vasúti vonal megépítéséről Vác és Pest között. Csak Deák Ferenc ellenzi még a dolgot, mert a vasúttal tönkremennek a dunántúli gyorsparasztok és szekeres gazdák. Biasini úr postakocsijáratait a Nagy-Alföldön át, Kolozsvárig, Brassóig nem fenyegeti veszedelem. E rengeteg alkotmányok, amelyek az Alföld feneketlen országutain, a tiszai kiöntések között, útszéli csárdák mellett, a régi, regényes Magyarországban a közlekedés egy részét lebonyolították, nagyon megfeleltek hivatásuknak, midőn az ügyes-bajos magyarokat Pestre szállították, a "Hétválasztó" udvarán letették. Ők hozták a bálozó kisasszonyokat a vidéki kúriákból, akikről később naplót írtak a pesti lionok.
Istenem, mily egyszerű, nemes és andalgó élvezetekből volt összerakva a régi magyarok élete! (A költők is urak voltak, és téli estéken saját fájukat tüzelték a kályhában, amely előtt a Childe Haroldot lapozták, és a tél - mily hosszúak voltak hajdan a magyar telek! - elmúlott, amíg egy költeménnyel elkészültek. Csizmában jártak, disznótorra mentek, a befagyott folyó jegének halk ropogása a toros káposztára emlékeztette őket is, mint a korhely kántort vagy nagy étű táblabírót, feleségük volt a konyhán, míg udvari szobájukban Byron arcképe függött acélmetszetben.) A régi magyar élete szinte zökkenés nélkül múlott, muladozott. Mit tudtak ők a küzdelmes, töprengő, fejvesztett életről, ahogyan manapság múlik az élet! A férfiak egyforma kedvvel mentek a követválasztásra vagy háborúba. Az asszonyok arról ábrándoztak, hogy aranyhímzésű főkötőben mennek a lányuk lakodalmára, a kisasszonyok azt álmodták, hogy Füreden vannak, és Csermák bandája éjjelizenét játszik az ablakuk alatt. Míg jött a hetedik világcsuda, a pesti Lánchíd!
A Lánchíd tette azt, hogy Pestből nagyváros lett.
Hisz azelőtt a fogadókon, állathecceken, Redut-bálokon kívül legfeljebb az őszi vásár vonzotta ide az idegeneket, a vidékieket. A Lánchíd a maga korában olyan újítás, olyan vakmerő és sikerült reform volt Magyarországon, hogy évtizedekig nem is volt más nevezetessége Pestnek, mint a Lánchídja. A legkonokabb magyar is beadta a derekát a karcsú lenge híd láttára, és még az öreg táblabíró is, aki azzal a kifogással ellenezte a Lánchíd építését: "hogy minek az - erre a kis időre" (tudniillik a saját hátralévő esztendeire gondolt), igazat adott Széchenyi grófnak. A daliás főúr a Lánchíd megalkotásával érte el, hogy hazájában ezután nemcsak a szépasszonyok - sok hölgyi kebelben bujkált megadó sóhajtás István grófért -, de a konzervatív, nehézkes, az újítástól a nemzetet féltő magyarok is komolyan vették eszméit. A Világ szerzője a csodaszép, világraszóló híd terve nélkül még sokáig írogathatta volna röpíveit, és az ifjabbik Wesselényi Miklóson kívül nem olvasta volna senki.
A Lánchíd magosan emelkedő ívei alatt ment át a régi Magyarország az új Magyarországba.
A hídon egy lyuk volt, amelyen át a memóriából a Dunába ejtette nagyapánk az elavult jelszavakat és ideálokat.
A hídon fújt legerősebben a szél, amely a közelgő szabadság, újraszületés virágmagvait elhintette a partokon, az emberi szívekben és elmékben.
A híd építése idejében ment a márciusi ifjúság Budára, midőn már nagyon vígan, ifjonti kedvvel füstölögtek Pesten a kémények és politikai szenvedélyek. És mind ritkábban hangzott fel a vámszedő házikója előtt a nadrágszíja körül pénzért kaparászó vidéki nemesember cifra teremtettéje. Megbámulták, megcsodálták a hidat a régi Magyarországban, és a nemes gróf eszméi az álmélkodó magyarokat aztán könnyű tollal és szóval vezette a reformok, új nemzeti ideálok felé, midőn ő már nem is élt. Szabad lett az út Budára, és az eszmék, gondolatok, tervek átszállingóztak Pestről a budai hegyek felé, ahol olasz baka állott a vártán, és az ostromló honvédnek lenyújtotta a puskáját, hogy az felkapaszkodhasson a várfokra. (Régi idők.)
És az idő tájt, midőn a "kéjvonatok" jártak, és Istvánkor százezer magyart szállítottak Pestre, mindig jó dolga volt a Lánchídnak, alagútnak, a siklónak. Mily emberfölötti csodák voltak ők egykoron, és a begyepesedett elmék, rövidlátó falusiak mily újítási vággyal tértek vissza szűkebb hazájukba.
A Lánchíd nyitotta meg a reformok sorozatát; karcsú, könnyed, graciőz testével elhelyezkedvén Magyarország közepén, arra való volt, hogy apránkint hozzáidomuljon e minden jóra, nemesre áhítozó ország. Az utolsó táblabírák, a kerékkötő vének, mind ritkábbak lettek; némelyik, mint kistatai Virágh Péter, holta napjáig büszkén hangoztatta, hogy csónakon jár át Pestről Budára, ahol a rendi tanácskozás alatt szállása volt, de elfogytak ők, a kötéltartó vének, az ifjú Magyarország vasekével szántott, cséplőgépet hozatott, és vasvonatot épített, bár a gyorsparasztok ellenezték a dolgot.
*
Pestnek ez antik ékszere most újra feltűnik, mint karkötő a szőke folyamon, és el lehet ábrándozni a múlt időkön, amelyek holdas éjjeleken a híd körül lengenek. Majdnem mindnyájunknak fiatalkorában szerepet játszott ez a híd. Midőn először pillantottuk meg őt, midőn a vidéki anekdoták nyomán az oroszlán nyelvét kerestük: midőn bús napon, novemberben az elillant nyár után köd terjengett a híd lábánál, mintha csalogatná a víz a szentimentális ifjúságot. Tavaszi napokon messzire látni a Dunán, és az áradó víz visegrádi virágzó mogyorófa gallyakat és elszabadult csónakokat cipel magával. A pesti tornyok kéklenek, mintha egy kedves, idegen, reményteljes és kalandokkal teli város közelében járnánk ifjú utazó korunkban: Buda felett varjak ritkás felhője libeg a szemhatáron. Fodrokat füstöl a bécsi gőzhajó, amint fehér derekával tovalebeg a híd alatt, és könnyű kézzel, könnyed szívvel intenek búcsút az utazók a híd járókelőinek. És éjjelente, midőn a hold jár-kel fénylő lábbal a víz felett, a szél orgonaillatot sodor a Gellérthegyről, a Duna-soron, mint a nagyvilági élet, tündökölnek a lámpások, a budai kocsmákból énekelve jönnek a pesti társaságok, a nyári éjszakában világosan hallani, hogy a híd alatt a hullámok összeverik kis sarkantyúikat.
Csak néha szomorú az éj a Lánchídon. Midőn lehorgasztott fejű, sápadt nőszemélyhez beszél az őrszem komoly, atyai hangon, később karonfogva elvezeti a hídról a szomorkodót, akiért már kinyújtották rejtelmes karjukat a Duna lakói.

Vajon lesz-e hídavatás az idén?

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf