Csata Ernő: Bolyai Farkas

Szonettkoszorú

1.
Érezzétek a végtelenséget,
a messzeséget, amelyből néma
villanások lüktetnek s a léha
idő elnyújtja a szűkös mértéket;
    az ősöket, akik elenyésztek
idő előtt és feljajdul néha
a temetőkből az örök téma:
génjeinkbe kódolva tovább élnek,
    akár egy ósdi, régi axióma,
ami újra az égből kiszakadva,
mintha misztikus világból jönne.
    Az ismeretlenben kóvályogva,
a szellem önmagát is tagadja,
amerre a paralellák nőnek.

2.
    Amerre a paralellák nőnek,
ott szétváltak a geometriák
és senki sem érti az emberfiát,
miért olyan fontosak a szögek,
    vagy az összege két derékszögnek,
amin rágódtak az akadémián,
s nem két tudósélet-analógián,
kik egy vidéki világból jöttek.
    Itt az űri csendben barátom Gauss,
végre kiegyeztünk a tételekben,
ránk lepattanó egyenesek dőlnek.
    Újra létezek, amolyan fénykvantum
a mindenható ősemlékezetben,
ahol nincs nyoma ráncos időknek.

3.
    Ahol nincs nyoma ráncos időknek,
mert a tűzcseppek örök ütközése
az időhurok, és ennek lett fénye
a fotonokból még az ősidőben.
    Minden belesimul a téridőbe,
az örök galaktikus létezésbe,
ahol semminek sincs pénzértéke
és a létezés sem múlik időben.
    Itt sosem kell bólogatni másnak
támogatásért, sosem kell gyűjtsek,
hogy naggyá váljanak a tehetségek.
    Itt nem létezik harag, sem párbaj,
apa és fia végleg kibékülnek,
és megszépülnek a színlelések.

4.
    És megszépülnek a színlelések,
a szobámban régóta száradó
koporsót igénybe vettem, s dacból,
a hamuvá égetett költemények
    porának a faurnában, szépen
eljött a halhatatlanság várható
sorsa, amivel végleg lezárható
zaklatott, merengő költői létem.
    Időmet pazarul szétfecséreltem
kényszerből, sokoldalú kapkodással,
kemencét is építettem, szűkségben.
    Magamra kényszerített életemmel
s megesett hibáim okulásával,
elszálltam csillagok végtelenjébe.

5.
    Elszálltam csillagok végtelenjébe,
de síromra pónyik almák hullnak,
ott más jelentése van a súlynak,
nem sokat ér Newton fejtegetése.
    Más ott az emberek köznehézsége,
a gravitációk ólomsúlyúak,
minden feltörekvőt visszahúznak
a sárba, hogy ne legyen merészsége.
    Eukleidész is bizony tévedett,
ha körülnézek a csillagok között,
sok végtelen egyenes körülöttem,

kereshetem itt a metszéseket
a mára eltűnt galaxisok mögött,
ahol régi axiómák gyötörnek.

6.
    Ahol régi axiómák gyötörnek,
leginkább az ötödik: paralellák,
akörül van a vita, nagy dilemmák,
Gauss észrevételei letörtek.
    Sokat próbáltam helyettesítőkkel,
fiammal ezért bántottuk is egymást,
de sehogy se találtam mégse mást.
Erre ő egyszerűen mellőzte
    ezt az axiómát és kipattant
a tétel zseniális megoldása,
amivel átalakult örökre
    régi geometriánk alapja,
a tudománynak sem volt megállása,
a világra már új szelek törtek.

7.
    A világra már új szelek törtek,
megjelent János fiam Appendixe.
Ezzel végleg kint voltunk az égibe,
honnan új Eukleidészek jönnek,
    kik faggatják titkát a téridőnek
s nem nyugszanak bele a régibe,
a földi világ átlép eszmeibe,
és kitágul a tudás látóköre.
    A többdimenziós tér birodalma
a Földön érthetetlen fogalom,
ott, a háromdimenziós létben.
    A paralellák is más teret kaptak,
hol megmérkőznek az új gondolatok
az eszmék változó kereszttüzében.

8.
    Az eszmék változó kereszttüzében
a világ is hatalmasat változott,
pipám füstje aggkoromig gomolygott,
Gaussé tán, elszállt a feledésbe.
    Gyászos a forradalom leverése,
nagy bajba kerültek a professzorok:
egyik börtönben, másik bitón lógott,
diákjaim elhulltak a harctéren.
    A kollégium ügye rám szakadt,
egyedül már nem bírtam sokáig,
a fiam is megszökött egy lánnyal.
    Lassan elmállott életem fonala,
amivel kitartóan, egy ideig,
a tudósok magas egét jártam.

9.
    A tudósok magas egét jártam,
a Tentament nemcsak kísérletnek
szántam, hanem a tehetségeknek,
a felfedezendő tudásvágynak,
    mely a magasabb csúcsokat járja,
amit kellő irányba terelnek,
és áldozva örülnek a sikernek,
nem pedig az örökös bukásnak.
    Óriási áldás, Kemény Simonnal
közeli kapcsolatba kerültem,
barátsága izzott egész lényéből.
    Az élet összehozott nagyokkal,
elődeinket sokra becsültem,
szellemükből hullott rám az égből.

10.
    Szellemükből hullott rám az égből
tömérdek űrtan és aritmetika,
terjengős színdarab és utópia,
apró cseppek a zeneelméletből.
    A matematika szerelméből,
amelynek mély gyökere Göttinga
és az áldásos filantrópia,
naggyá lettem, az ég kegyelméből.
    Domáldi örökségen gazdálkodás,
rajz, kocsmabérlés és egyéb tervek
unszoltak, a szegénység hatalma,
    mégis bőséges volt az évjárás,
európai légből permetezett
szüntelen, fénycsepp és békeharmat.

11.
    Szüntelen fénycsepp és békeharmat
szitált az eldugott erdélyi tájra,
itt sem maradt a zseni magára,
ha szerencse és kitartó akarat
    egyengette a tétova utakat,
s nem törte meg saját tragédiája,
akkor felívelt az életpálya,
ami gyönyörködtette az újakat.
    A szoborra ma koszorúkat raknak
s elhangzanak magasztos beszédek,
alig érthetők az úti lármában.
    Ahogy értelmét veszem a szavaknak,
magamban egy feltámadást érzek,
ülök megkövülten világzúgásban.

12.
Ülök megkövülten világzúgásban,
amivé Izsák és Csorvássy faragtak,
téziseimet átadtam fiamnak,
hogy bontsa ki azokat a világnak.
    Siettettem, mert az eszmevilágban
másnak is lehet új gondolata,
amit közölve, megelőzi azzal,
neki kárba vész a sok munkája.
    A kauciót nem adtam, sajnálom,
attól féltem nehogy elhibázzuk,
mellettem áll, töprengve életéről.
    Alig voltunk ily közel egymáshoz,
a régi kollégiumot vigyázzuk
békésen, kiszakadva égi fényből.

13.
    Békésen, kiszakadva égi fényből,
végre földi fényben is ragyogunk,
szellemi magaslat lett otthonunk,
új tehetségek jönnek minden évből.
    A város híres a Bolyai névről,
méltó tisztelet híján csalódtunk,
hisz e névvel a városhoz tartoztunk
s az emberek büszkék a hírnévtől.
    Csodáltam az égből, ahogy jöttek
botokkal s nem tudták, hogy meghaltunk.
Egyszer a gyűlölők is elfáradnak,

s botjaikat felcserélik könyvek,
hogy a butaságból kilábaljunk,
hol az ostobák ma is rám támadnak.

14.
    Hol az ostobák ma is rám támadnak,
ott a tömegerő eszközzé válhat,
mely mögött bosszús félműveltek állnak
s mint hirtelen zivatar odacsapnak,
    a lomha, nyugalmas nyári napnak,
villámokkal a naivak arcába,
mert nem hisznek a könyvben, gyertyában,
csupán bunkósbotokkal tanítanak.
    A megvezetettek ösztönükben
zúztak, és a békés lét megtörött,
nem kegyelmeztek senki szemének.
    A mérhetetlen tátongó űrben
a könyvek és a bunkósbotok között,
érezzétek a végtelenséget.

15. Mesterszonett
    Érezzétek a végtelenséget,
amerre a paralellák nőnek,
ahol nincs nyoma ráncos időknek
és megszépülnek a színlelések.
    Elszálltam csillagok végtelenjébe,
ahol régi axiómák gyötörnek,
a világra már új szelek törtek
az eszmék változó kereszttűzében.
    A tudósok magas egét jártam,
szellemükből hullott rám az égből
szüntelen, fénycsepp és békeharmat.
    Ülök megkövülten világzúgásban,
békésen, kiszakadva égi fényből,
hol az ostobák ma is rám támadnak.

        2018