Molter Károly: A Bolyai házban

Ez a város, a „hegyen épült Debrecen” fogadott be több, mint negyedszázaddal ezelőtt és engedte meg hogy közel ezeréves életének legválságosabb korában befolyásoljam irodalmi ízlését. Az ősi „Zekulavasarhely”, hivatalos mai „Targu-Mures” neve alatt, mint székelyfőváros tűri most, hogy szeressem, sőt viszont is szeret a maga módján, mert ínségben kinevelt – jobb híján – magyar íródeákjának. Könyvtárainak annyi gyönyörű iniciáléja közt én, a vargabetű, hogy fejezzem ki méltóképp a hagyományait? Történelmi emlékeit, melyek vérforralóan szépek, magyar temetőit, melyekben a Bolyaiak, Petelei István, Kántorné vagy Zágoni Aranka György sírján kívül is annyi nálam jobb elme porlad? Az ember vénül, veszít léhaságából, semmi kedvem, hogy mint Lesage „Sánta ördög”-e, fölnyissam az éjszakai házfödeleket és megszellőztessem a város titkait. De nem is leselkedem meggyötört lelke után, mely nemzedékek alatt állt össze kisgazda és kisiparos jellegűvé, s gyanakvó, népi nehézkességében aligha tárul föl első füttyszóra akármilyen jött-ment, patkányfogó furulyásnak. Inkább kiragadom egy lakóját fajképnek…

    Tavaly kánikulában fürödtem a Marosban és kiláttam a vízből egy külvárosi házikóra. Fürdőruhás fiatal menyecske kiáltott ki ablakán egy arramenő vénasszonyra: „Nagymama, nagymama, jöjjön keed bé.” A még erőteljes vénasszony éppen befordult volna lányához, amikor egy szembejövő, ráncos újságárusné rárikácsolt:

    - Azt tudtam, meghaltál má „nagymama”!

    - Meg biz én, de te nem jöttél el a temetésemre! – vágott vissza élesen a nagymama, akit Kathona Rozáliának hívnak. Régi, viharedzett kofája volt ő hetipiacunknak, székely származás, ami abból is kitetszett, hogy a Maros közelében lakott. A város hegyes felén inkább a hajdúk élnek, Bocskai telepítése, a Kis, a Teleki, a Belsőkutas, Külsőkutas és a Borsos Tamás utcában. Már a Régi baromvásár utcában az Árpádok és a fejedelmek idején ökröt adóztak és sütöttek a székelyek, amire élénken emlékeztet a város címerének karddal átszúrt ökörfeje. Kathona Rozáli, a robosztus nannyó meghalt azóta, ha ugyan meghalhatott, hiszen örökké él a változataiban, öntudatos, vízhordó szegénységében, a folyóparti kispógárné, akinek fegyver a szája és megtámadhatatlan itt a honi biztonságérzete. Fekete, vagy seszínű haja, ugyanazok a szegeletek csontos, kerek-komoly arcán, melyen az enyhén beferdülő szemöldökök egykori szépségének némi ázsiai árnyalatáról regélnek. Hány ilyen nagymama beszél erre „lapas marasmentiesen”, s fiaik, unokáik még mindig olyan nehezen fizetik itt az adót, mint akiknek hajdani nemesi jogain csorba esett. Mikor háromezer regáti ébredő tüntetett nálunk a piacon, hát csoportosan jártak a városszéli harisnyás és csizmás atyafiak a céhházak előtt és fenyegetőn morogtak ilyeneket: „Az adót mű fizessük!”

    Különben bajos és egyoldalú szempont ilyen várost csak irodalmi, szellemi milyenségen át nézni. Csak az éghajlatát kapjuk így meg, „e zöld, esős léget májusi napon”, nem a lényeget. A valóság mögötti, fölötti kép ez, nem a társadalmi, rendőri, napilapi vagy sétatéri igazság. S főként nem a szenvedőké, vagy a szenvedélyeké, nem a közösség metszetéé, melyen az elvágott erezet és idegzet fájdalma volna érezhető. Ki tud itt valamit Laskai Csókás Péterről, a róla szóló néhány lexikoni sorról, Bejthe Jánosról, írásának maradványairól a kollégiumi nagykönyvtárban, kit izgat még a száz év előtti Magyar Nyelvmívelő Társaság szabadkőműves agitációja, Kazinczy Ferenc erdélyi fölfedező láza? Alig van már szó Teleki Sámuelről, a könyvtáralapító literary gentlemanról, Teleki Samuról, az Afrika-utazóról, Rudolf trónörökös barátjáról, aki agárra, iskolára egyformán költött. Nem beszélnek már a legvénebbek sem Kemény Zsigmondról, aki itt a nagytemplom mellettti Darvas fasoron sétálva tanulta a jogot, vagy a Dósákról, a nagy jogászokról. Mentovich Ferencről, Arany János barátjáról, az Unió-dalok költőjéről, valamint Köteles Sámuelről, a filozófusról és Gecse Dániel doktorról, a humanista bankalapítóról, a híres mesmeristáról. Annál több a legenda Bodor Péterről, a zenélő-kút megszerkesztőjéről és pénzhamisítóról, aki a küszöb alá rejtette gépét, úgyhogy a be- és kilépő a lábával nyomta neki a bankót: „Áldás a be- és kilépőre!” – S a kurtakocsmákban mostanában is hallottam még Tolnai Lajosnak, az író református papnak a karakánságáról: revolverrel a zsebében lépett a szószékre, hogy hívei meg ne verjék, amiért közülük annyit írt ki a regényeiben… Imre az író, aki helytáll a világnézetéért!

    Nem racionális műveltség, hanem legenda kell, – a mozin kívül – a város nem bírja a balladát, mely áttolódott most egészen a népre. Simó Gáborról, a hegedűkészítő mesterről most keletkezik Remeteszegen a néprege, mely elevenebb a Trianon-utáni erdélyi irodalom politikapótló hatásánál is. Most tárgyiasodik a még magyarországi tegnap: például most szépül az ideál felé a Szászokról a lelki kép. Szász Károlyról, aki szellemes verseket írt és magyar igent jelentett Szapáry miniszterelnök kormánypártjának, mert magyarigeni képviselő vala, aztán Szász Ödönről, a vidéki Cyrano de Bergeracról, aki monoklival a szemén esett el a Kárpátok keleti frontján, miután a börtönig hadakozott a kisvárosi értetlenséggel, mint egy „vásárhelyi Sarcey”. S ahogy Borsos Tamásról, az egykori várépítő konstantinápolyi követünkről és főbíránkról, úgy Bernády Györgyről, az újjáépítőnkről is készül már egy-egy regény: a városalapítás izgató téma ugyanis, amióta városházánk előtt Romulus és Remus szopja jelképes anyafarkas márványcsecseit. Nekünk legenda kell, ha mindjárt „Petelei úr” – így hívják nálunk az írót, – polgárháza tövében is, szemben a tömlöccel és szemben novelláinak naturalizmusával, melyet mai népvalóságíróink immár regényes beállításnak, szinte kispolgár-mítosznak éreznek, nem kordokumentumnak. Úgy látszik, ami máma naturalizmus, holnap sihederköltészet, a mai valóság meg olyan nehezen mondható el, hogy azonnal költészetnek ne higgyék…

    Különben maga a város, a házak együttese tűzállóbb akármilyen irodalmi irányzatnál. Igaz, sok a boxpalotácska, a skatulyavilla, sőt még mai románstílű újgazdagépület is akad itt már: azonban a tegnap szépsége uralkodik, sőt meghatározza Marosvásárhely jellegét. Valaha egyik könyvemben „Paloták forradalmát” írtam meg a világnézetek palotaforradalmának érzékeltetésére: most látom, századok sem elegendők, hogy kiforgassanak egy helyet régi szépségéből. Pedig nem is a nemzet lelkéből való az a sok kérgi barokk-ház, meg az empíre, vagy a Vártemplom hatalmas gótikája. De ahogy a Vártemplom tornya négy aprót fiadzott, hogy magyar gótika legyen belőle, úgy fogadta szívébe örök-magyarnak az őslakosság a Teleki-házak, a remek Toldalagi-ház, a „Kőlábak” és a Rhédei-ház barokkját. Mint örökzöld a falat, úgy lepi el a monda az épületet, mely régi és szép és történelmet látott. Ott lakott a Teleki-házban Péchy Simon kancellár a zsidólánnyal! (Bizonyára zsidózó, tehát szombatos szeretője volt a rajongónak!) A nép regél és mindig alappal! A Toldalagi-ház rózsája,m a Takarékpénztár márványtáblája Petőfire emlékeztet, onnan szónokolt a nép nagy vatese néhány nappal segesvári eltűnése előtt. A „Kőlábak”-ról Tabéry Géza énekelt a Bolyai-regényében, a „Szarvasbiká”-ban és a félezeréves várhelyről Jókai készített vázlatokat, bizonyára, hogy fölhasználja valamelyik el nem készült könyvében…

    Álmomban ma is az előre megálmodott Párizst látom, nem a később megtapasztalt valódit. És ébren is csak a tegnapi Marosvásárhelyt látom, nem a jól meg sem nézett mait. Elmagánosodtunk, én is, a városom is, pedig sok a vendég nálam is, a városban is. Minél több az idegen szó, annál meghatóbb a zsoltár, a Rákóczi imája valamelyik református templomban: „Győzhetetlen én kőszálam, Oltalmazóm és kőváram, A keresztfán drága áron, Oltalmadat tőled várom!” – De azért mégsem lesz az ember laudator temporis acti, nem hagyja a sok teendő, a kisebbségi sors. Semmi sem érdekes, ami nem szól napjainkhoz. Kezemben egy Apponyi- és egy Kossuth Ferenc-levél: de mennyivel érdekesebb egy százötvenéves Aranka György-epistola, melyben bizonyos Keb elei Dániel urat instáll az író, hogy adjon évi öt forintokat a Magyar Nyelvmívelő Társaság céljaira… Akár ma is elküldhetnők régies irányban fogalmazott árkusát, semmi sem változott, csak a nyelv maga, mely azonban ma is mívelésre szorul. És nem kis meglepetéssel értesültem, a Bolyai János „Üdvtanát” forgatva, kéziratban, hogy a zseniális matematikus majdnem olyan helyesen látta akkor a német-angol viszonyt, mint ma én z újságokból, csakhogy én aligha mernék e viszony láttára „üdvtan”-ra gondolni…

    Földszintes lett a fantáziánk is, a Bolyaiaknak nem egy elnyomorodott utódával találkoztam itt és mondtam utánuk kétségbeesés nélkül: így múlik el a világ dicsősége! Bolyai Farkas föltalálta a magátóljáró kocsit, melyben fölgyűlt az akkori püspökné szoknyája az ügyetlen szerkezettől: ma ügyesebb a magajáró kocsi szerkezete, de azért nem igen látok itt magyar kézen autót, vagy legalább is nagyon keveset és egyet sem, melyben Bolyai társadalmi osztályának fiai ülhetnének. Úgy látszik, mindenki mindent másnak talál föl. „Minden mulandó, csak egy hasonlat”, melyből a lényeg halhatatlan, nem a jelzőjárulék. Lám, a székelyfővárosból is a magyar szellem a lényeg, a verhetetlen magyar nyelv és műveltség, mely még a tincses zsidó és gács-gyereket is magyar szóra készteti és nem egy regátit tanít meg székelyül. Ellenben a székely ruha és az ötfokos népdal izgalmas-régi szépsége propagandára szorul, alig győzzük saját főhelyén „szőttes-estéken”, vidékről a Közművelődési Házba sereglő népfiakkal népszerűsíteni, a városi ízlésromlás megakadályozására. Pedig a ruha, de különösen a dal mégiscsak egy nép leglelkéhez tartozik. Lehet azonban, hogy a lényeg, a lélek magja a magyarnál is valahol egy meg nem határozható mélységben lakik: nyílt titok, mely csak járulékaiban árulja el magát.

    Mostanában, mint az itteni kisebbségi népközösség, vagy nemzetiség egyik utcai tizedese, jhártam a magyar házakat, összeírás végett. Nem volt hasztalan munkha, mondhatom. A népi magabízásnak elemi iskolája ilyen népszámlálás. Először megcsapja az embert a magyar házikók forró összeérzése. Másodszor: nem kell hozzá gyötrelmes vizsgálódás, hogy gyarapodást vehessünk észre a kisebbségi soron. Teher alatt nőtt pálma vagyunk, s vasárnap délután a székely cselédlányok százainak danája, tánca megdobogtatja keblünket. Míg Magyarország voltunk, észre se vettük, sőt volt, aki bosszankodott miatta: társadalmi fennhéjazásból. Ám a veszélyben gyermek lesz az ember, egy nép gyermeke, összefogódzik láncba, táncban és ritmusban felejti a fenyegető veszélyt. Azért vagyunk rajta, hogy ez a város, ez a nép ritmusát ne felejtse.

    In: Séta a bölcsőhelyem körül. Erdélyi képeskönyv. Szerkesztő: Kovács László, Révai Kiadó, Budapest, 1940, 87–93. oldal.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf