Illés Endre: Az elborult költő

Esténként a Csigában ült; ez a «Csiga» kisebb vendéglő a Sebestyén téren.
    Férfi volt, férfitársaságra vágyott.
    Mindenféle írók, régi barátok, színészek gyűltek köréje a vendéglői asztal mellett; ő volt közöttük a legelső. Az első költő az országban. «Gyakran el-elnéztünk mi Vörösmarty Mihályhoz, ki akkor költőink fejedelme volt – írja Vahot Imre emlékirataiban. – Épületes beszédeiből sok jót és szépet tanulgattunk poharazás közben, mert mi tagadás, a mi Mihály bátyánk szerette a jó borocskát.»
    Mintha ezt gyanús emlékezésekben kellett volna leleplezni. Szerette a bort, a jó bort, komor, nyugodt kortyokban itta. De bort ivott s nem «borocskát», ahogy a pesti divatlapszerkesztőcske hitte. A borról írta ő legszebb verseit.

Igyunk barátim, szomjas a világ,
Kivált a költő, aki tollat rág.

    Nem volt vidám férfi; szerencsés ember sem volt. Miért tagadta volna az elmaradt hír, kéj, a megtagadott öröm ellenszerét.

Ha fájó kebleden
A gondok férge rág,
S elhagytak hűtlenül
Szerencse és világ,
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll.

*
    Napjai akkor így teltek… Délelőttönként dolgozott; nehezen, lassan írt, a Szózaton négy évig töprengett; «Mostani költő ennyi idő alatt hat regényt ír, ötven novellát, három-négy színművet s azonkívül három új lapot szerkeszt és buktat meg. De együgyű is volt az a régi idő; régi kornak komor nagy költője!» - korholta őt később a fogadatlan híres fiskális Eötvös Károly. – Délután az Akadémia nyelvészeti osztályának összejövetelein vitatkozott, vagy a Kisfaludy Társaság ülésein vett részt. Néha sétált is, azután olvasott. Estéit a színházban töltötte kedvtelésből is, hivatalból is; kötetre való kritikát ír ezekben az években, 1837-től 1842-ig ő az Athenaeum színházi kritikusa. «Szüksége lőn, – mondja Gyulai, – hogy vacsoráját vidám baráti körben töltse, s hol költhette volna vidámabban, mint régibb és ifjabb írótársai és őszinte tisztelői körében.»
    Sokat hallgat itt; úgy is illik, hogy inkább őt mulattassák. Megyeri, a színész, drámai kedvvel adomákat játszik meg, Egressy Gábor nem egyszer szaval, Lendvay népdalokat énekel. Ő nehezen olvad. Azután mégis beszélni kezd: meg-megtoldja frissen írt kritikáit írókról, színészekről, politikusokról; itt mondja el mindazt, amit nem írhatott meg sem az Athenaeumba, se a versbe, ami földi hatalmaságok miatt megírhatatlan. Ha jókedve van, később költeményeiből is szavalgat; csak a Csiga baráti társasága ismeri azokat a Vörösmarty-verseket, melyektől a cenzor eltiltotta a magyar közönséget. És azután lassan ráköszön a társaságra az a bizonyos állapot, melyben «bánat és bor agyadban frigyre lép», ilyenkor néha még ő is énekbe vág: «Bort ittam, én, boros vagyok», – dalolja füstbe, párákba úszó kedvvel. – Másik kedves nótája: «Mikor én még nőtlen voltam…»
    Pedig még nőtlen; három év múlva veszi csak feleségül Bajzáné húgát, Csajághy Laurát. Feljegyezték a költő és Laura első találkozását. Vörösmarty az Athenaeum szerkesztőjénél, barátjánál, Bajzánál szokott ebédelni; egy házban laktak. Aznap is kopott otthoni kabátjában állított be délben Bajzáékhoz. Ismeretlen, fiatal lányt lát a szobában, sietve visszavonul és gyorsan fekete attiláját ölti magára. A vidéki lány, ki rokoni látogatóba érkezik Pestre, zavartan nevet és restelli magát: «alkalmatlanságot» okozott a nagy költőnek, ki verseiben oly személytelenül magas hangon szól a legnagyobb dolgokról, s íme, most tisztelettel – az ő tiszteletére – díszkabátját húzta magára. Laura tizenhét.
    A Csigában ettől is elnehezedik a fej.

*

    Vonásait Barabás rajza őrzi. Kerek, magyar fej, magas homlok, igen nagy, szomorú szemek. Ez a szomorúság nem lágy érzelem kifejezője. A lefelé húzó testes dunántúli örökség, költő örökölhet csak ilyen csontba települő érzést, ő Berzsenyitől kapta, – neve is van ennek a tétova jegynek: melankólia.
    Kortársai is leírták, ők ilyennek látták… Többnyire fekete öltönyt viselt, ruházatára – akárcsak hajára és bajuszára – mindig gondosan ügyelt. Nem szerette a feltűnést, társaságban ezért inkább hallgatott. Csendes volt, mozdulatlan. Az évek nem törölték le arcáról az ifjúkori himlő nyomait, de ez az arc, ha valakivel társalogni kezdett, megszépült mély barna szemétől, a vonásait meglágyító mélázástól. Ritkán szikázott a szenvedélytől, inkább úgy járt, hallgatott, magába süllyedve mosolygott, mintha egy távoli csillagon laknék. Egy kisebb csillagon, hol könnyebb az élet, itt mintha nem lett volna egészen bizonyos a lépések teljes rendjében.
    Kisfaludy Károly halála után Széchenyi lapjának, a Jelenkor-nak szerkesztését rábízzák. De hogy a lap nyomdai összeállításával ne bajlódjék, segítségül adták melléje Helmeczyt, a legtüzesebb kedvű Kazinczy-fit, a heves szógyártót. A lapengedély megújítását Helmeczy szerzi meg, mert neki több barátja volt a helytartótanácsnál; az okiratot is saját nevére állíttatta ki. S ezután úgy viselkedett, mintha Vörösmarty vendég volna a lapnál. A jövedelem is Helmeczyé lett, a lapra is Helmeczy neve került; Vörösmarty kicsöppent mindenből. Ez lovagiatlan eljárás volt, de ő nem mutatott több hevességet, mint amikor egy rosszillatú dologtól fordulunk el. Elesett egy nagyobb jövedelemtől, verseiből kellett tovább élni, s ez nehéz életet jelentett. Fanyar mélabúval vette tudomásul, hogy barátai és az ország mégis örülnek a fordulatnak: legalább nem ritkulnak meg a Vörösmarty-versek. Úgy látszik, hogy a költőnek valóban csak azt az anyagfölötti életet engedélyezzük, amit verseiben él.

*

    Kortársai még azt is feljegyezték róla, hogy egyenesen és lassan járt, mindig földre szegezett tekintettel, de azért fejét soha nem ejtette le. Kéziratai tele vannak törléssel. Sokáig csak éjszaka tudott dolgozni, mindig viaszgyertyát vett, a bűzös faggyúgyertyát és a füstös olajmécset nem állotta. Megért olyan napokat is, amikor díszruháját kellett eladnia; mégsem panaszolta soha anyagi gondjait. Ő az a költő, akinek verseiben nem jutott szerephez a pénz, az anyagi szükség sem. Szemérmes író volt, műhelytitkait megőrizte. Ha néha mégis írás közben lepték meg, egy vörösgallérú fehér katonaköpenybe burkolózva találták az asztalnál, így védekezett a hideg ellen.
    - Miért ül az ország első költője a Csigában? – kérdezték a szigorú erkölcsbírák. – Ilyen nagy embernek nem illik mindenfajta színészek és holmi írócskák között töltenie napjait. Pest első szalonjaiban volna a helye.
    Voltak is ilyen nagy szalonok.
    Kuthy Lajosért, a regényíróért például rajongtak a nők. Ezekben az években ős volt az első gavallér Pesten, finom ruháival, előkelő modorával az első «arszlán», Jókai így nevezte: az irodalom grófja. Ötszobás lakást bérelt, előszobájában cifra huszár várta a vendéget, az ételt-italt fehérharisnyás komornyik hordta körül. Ha Kuthynak levelet kellett írnia, azt titkárja írta meg. Grófnékat barátkoztatott a magyar nyelvvel, pénznél anyagtalanabb tiszteletdíjért. Érdekes regénymeséket és izgalmas kabátszabásokat meg nyakkendő-csokrokat hozott divatba. Még író is volt, az Akadémia, a Kisfaludy Társaság tagja. A Szózat költője néha alig keresett többet az Akadémiától kapott évi ötszáz forintjánál; Kuthy novelláinak és regényeinek egy-egy ívét száz forinttal fizették. Ez sem volt elég; «egy petróleumforrás kellett volna ehhez az életmódhoz» állapította meg később Mikszáth Kálmán. De Kuthy sohasem jött zavarba; amikor lefoglalták és elárverezték lakását, Pest főrangú hölgyi segítségére siettek: az árverésen megvették Kuthy bútorait és visszaadták neki. Kiadója is segítette; a Hazai rejtelmekért hatezer forintot fizetett.
    Vörösmartynak nem voltak ilyen grófnő ismerősei. Ilyen kiadói sem. A szalonokban németül és franciául társalogtak; Vörösmarty szívesebben fordított idegen nyelvekből, beszélni magyarul szeretett. Az ország első költője volt, megjelenhetett volna bárhol. Széchenyi István és Batthyány Kázmér gróf meg is hívták ebédekre, estélyekre, az ő hívásukat elfogadta. De tovább nem ment; súlyosabb léptű volt, semhogy szívesen járkált volna grófnők és szépasszonyok között.
    «Jó helyt volt ő a Csigában» – mondja Gyulai Pál.
    Abban az évben, amikor Kuthyt árverezték, majd amikor kiadójától Kuthy hatezer forintot kapott, ő konok egyhangúsággal verseket írt. A szegény asszony könyvét írta meg, meg az Embereket. Azt a verset, melyben leírta: «Az ember fáj a földnek», az a bizonyos felhős vers ez, amelyet így fejezett be: «nincsen remény, nincsen remény».

*

    Valóban sokszor úgy érezte: nincsen remény.
    Ő írt a Szózatban a sírról, «hol nemzet süllyed el». S azután nem tudott szabadulni saját verse szorításától, hideglelősen gondolt a jóslatra, – gyermekeinek sohasem engedte meg, hogy az egész verset megtanulják; ha előtte szavalták a Szózatot, a 11-ik és 12-ik szakaszt mindig el kellett hagyniok.
    Az ország úgy készült a reformokra, hogy az emberek egymás ellen fordultak és minden hasadozni látszott. A hídról beszéltek és a híd valósággá vált, megnyitották a pesti magyar játékszínt, megépült a Nemzeti Múzeum, a Balatonon megindult az első gőzhajó, volt hengermalmunk és megalakult az első hazai takarékpénztár; de voltak más jelek is: a parasztlázadások, Kossuthot elfogták, Lovassy megőrül a börtönben. Európaszerte új izgatott nemzedék jelentkezik, Wesselényi megírja szorongató szózatát a nemzetiségekről. Magyar földön forrón erjed, füstölög minden kérdés; Széchenyi mind izgatottabb lesz és ezt az izgatott aggódást elnyomja a még izgatottabb néphangulat. Az egészen magas vérnyomást Kossuth szavai fejezik ki: «Változás lesz – mondja Deáknak –, változás bármi módon; mit tudom én, miként? európai forradalom, vagy háború által, de a változás be fog következni múlhatatlanul.» És senki nem tudja, hogy mi következik.
    Akik negyven évesek, azokban a szorongás sötét sejtelemmé változik: elkéstünk a nagy átalakulással, nincsen erős társadalmi osztályunk, a nemzetiségek felől hideg szél fú, szívünk és karunk gyenge a komoly áldozatokra, – Kölcsey Zrínyi-énekei sötét kétségbeesést sugároznak; Bajza sóhaja a hanyatló hazához, dermeszt: «Múltadban nincs öröm, Jövődben nincs remény…»
    De Vörösmarty görcsösen kívánja a hitet; haláláig nem adja fel a reményt az elkövetkező ünnepről.

*

    Milyen magányos lesz az ember negyvenedik évén túl…
    Lazulnak a régi barátságok, a «triász», ahogyan őket nevezték, Vörösmartyt, Bajzát, Toldyt, a nagyhatalmú triász, mely Akadémia, színház, irodalmi társaságok, folyóiratok minden ügyében minden fiatal író felett döntött, a hármas szövetkezés lanyhulóban… Toldy azt írja Bajzának: «Vörösmartyt tisztelni lehet, de szeretni őt nem lehet…» A vidéki, nemesi származású költő is lehúzódik Toldy-Schedeltől, a budai német postamester fiától, más az ízlésük, s most, hogy öregednek, más az újuk: Vörösmarty jobban érzi magát a Csigában, vendéglői asztalnál, a fóti szőlőkben, szüreten, Rákoson galamblövőversenyen, Wesselényinél Erdélyben vadászaton. Bajzától is eltávolodik: semmi oka nincsen és mégis alig találkoznak.
    A pohár fölé hajolva nézi borát: «Mily szép vagy kolna Ménes oldalán, Borod setét, mint cigányleány», – a pohárba néz, s azt érzi, egy lejtőn rohannak le, végzetesen. Csak tegnap történt, hogy Kossuth Pest vármegye közgyűlésén a «a legnagyobb magyarnak» nevezte Széchenyit, aki odalépve a szónokhoz, megindultan így felelt: «Miért emel olyan magasra, ahol nem tarthatom fel magamat?» S jóformán azonnal megindul közöttük az elkeseredett vagdalkozás: Széchenyi megírja a «Kelet Népét», benne óva inti a nemzetet Kossuthtól, Kossuth is egyre erősebb válaszokba kényszeredik. Ma még csak itt tartanak, de holnapra már engesztelhetetlenül gyűlölik egymást; Széchenyi majd azt ajánlja Lajos főhercegnek: «Utilizálni vagy felkötni ezt az embert!» és Kossuth, amikor Széchenyi még egyszer, utoljára őszintén beszélni akar  vele, azt mondja bizalmasainak: «Mit akar e kígyó velem?»
    A költő is kap üzeneteket a hidegülő, napról-napra idegenebb világból. Azt mondják, hogy az a fiatal költőtárs, akit ő annyi mindenen segített, akinek első verseit megjelentette, első kiadóját megszerezte, – Petőfi Sándor: nagyobbnak tartja magát nála.
    Felnéz a pohárból, kiegyenesedik. Fogytán van ereje, fogytán a bora. Napjai, szerencséje szakadozottak, vére megsűrűsödött. De milyen egészen ember…
    - Hadd múljon felül – mondja gőggel komolyan – nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország legelső költője.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf