Tóth Bálint: Sirató
Gérecz Attila 1956. november 7-én hősi halált halt költőbarátom emlékére
Most, hogy az április est a dombkoszorút beragyogja,
könnyű levélbontó szél fodrozza a hárs
koronáját,
s a város eloldva a földtől a fényben az égig
fellebeg, üszkeit eltakaró füstként, nem,
nyílik s jácint, nem füst, illat emel,
most látlak: szemben az úton
szállsz fütyörészve, hajad szárnyként lobog kétoldalt
koponyádon
könnyű, nyalábnyi sugárral fon karjára a Tűz, mely
már megemésztett, de te szállsz, neveted csak,
s Nővérével, a Fénnyel
táncolsz,
pillanat és
sírod marad itt m9közöttünk:
csak sírod, zuzmós, havas ágak alatt, a november
könnyes esője alatt, szép arcok könnye alatt, és
kék fejüket múlásba ütő bimbóknak könnye alatt,
én
mégse siratlak: már úgy szállsz és nősz az időkben
egyre élesedő körvonalakkal a fényben, hogy nem
változhatsz
lobogásod egyre nagyobb lesz s mind tisztább.
Nem vagy már, mégis a szép és könnyű halálnak
példáját mutatod
és én, ki siratlak, majd hadd emeljem
arcodnak mosolyát pajzsul a rettenet ellen.