Katona József: Bánk bán

Első felvonás utolsó jelenet

Bánk: Hogy e tetem fagyos, hogy e szemek
Vakok, hogy e fülek dugulva nem
Valának! – egy királyné, és – Melinda –
Oh! Oh! (hidegülve) Megint lehelhetek, megint
És érzem azt, hogy élek. A homály
Eloszla – megvirradt – felébredék,
Irtóztató kilátás a jövő
Nappalra? – Vond ki, lelkem, most magad
Azon sötét ködből, mely elragadta
Előled a világot s emberi
Vak bizodalomba szőtt! – És ilyen asszony
Őriz meg, oh magyar hazám? Haj! egy
Förtelmes asszony, kit, hogy ördögi
Érzésiben ne lephessen meg a
Jobb ember, érthetetlenül beszéli
Kétféleképpen gondolatjait, –
De hát Melinda! oh! hát a haza!
Itten Melindám, ottan a hazám! –
A pártütés kiáltoz, a szerelmem
Tartoztat. – Én rám bíz a szunnyadó
Gondatlan – énreám téve le a
Szegény paraszt elfáradt csontjait:
Nem vélik ők a zendülést, mivel
Bánk a király személye – esküszöm,
Meg is fogok felelni ennek, és
Habár tulajdon síromon fog is
A békességetek virágzani. –
Szedd rendbe lélek magadat és szakaszd
Szét mindazon tündéri láncokat,
Melyekkel a királyi székhez és
A hitveshez, gyermekidhez, oly
Igen keményen megvalál kötözve!
Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor, a
Midőn az alkotó szavára a
Reszketve engedő chaos magából
Kibocsáta. – Két fátyolt szakasztok el:
Hazámról és becsületemről, a
Bocsánatot hörgés közt is mosolygom,
Ha ölettetésem ezekért leszen! – Egy
Mennykőcsapás utyan letépheti
Rólam halandóságom köntösét; de
Jó híremet ki nem törölheti.