Libisch Győző: A versíró Szabó Dezső [II. rész]

Miért? (korábbi címén: Előhang) (1936)
Szabó Dezső állandó témái között szerepelt az élet értelme. Több írásában is felvetette a Miért? kérdését: miért is vagyunk a világban? 1926-ban nagyszabású regény írásába kezdett ezen a címen (melyet egy némafilmtől kölcsönzött, amelynek tartalmát részletesen olvashatjuk lapjain.), a cselekmény színhelye a román megszállás alatti erdélyi kisváros, Kézdivásárhely, valamint az akkori világ fővárosa, Párizs. Sajnos a választ itt nem találta meg, mert a regényfolyam elapadt, elkészült részeit csak a Ludas Mátyás Füzetekben közölte később. Ugyanitt adta ki korábban Szilágyi Márta című regényének néhány elkészült első lapját, melyek elé egy verset illesztett: Előhang címmel. Miután azonban a regény még novellának is rövidre sikeredett, a gazdátlanná vált előhangot - lényegtelen változtatásokkal - a Kolozsvári Levelek 58. darabjaként, Miért? címmel újra kiadta.
Az ötvensoros, zömmel rímtelen, de sorokba tördelt vers egyetlen kérdés körül örvénylik: miért kell élni, azaz: miért kell Szabó Dezsőnek élni? Hiszen ő már nem egyéb, mint egy nagy temető, amelyben ott fekszik minden meghalt énje (minden nagy terve) Miért az egész, hiszen "tőr az élet s a világteremtés / Előre megfontolt gyilkos akarat..."? Ő már nem tehet mást: kinyújtja fáradt, roppant karjait, és ringatja ezer halottait halott dajkaként, holt sírásóként. A vers alapgondolata rokon A Philadelphia ablakában-éval: a kudarc beismerése, de hiányzik belőle annak hősi optimizmusa. De hogy a komor hangulatot valamiképpen oldja, egy játékos altatódallal zárja: "Tente, tente szépen, /Kicsi kutya tarka, / Jó gyermek elalszik, / Jó gyermek nem kérdez, / Mert könnyes lesz édes / Holt anyámnak arca."
E sorok a Karácsony Kolozsvárt (1932) című regényének játékos mottó-versikéivel rokoníthatók, mint ahogy az egész költemény temető-filozófiája is. Minden bizonnyal egy tőről is fakad a két mű, keletkezésük pedig időben is egybeesik. Mindamellett a vers önállóan nem állja meg a helyét, nem véletlen, hogy később írója egy irodalmi levélciklusába illesztve adta ki, nem jelölve korábbi megjelenését, - ami egyébként Szabó Dezsőnél szokatlan. 
 
 
("Szabó Dezső azt izente...") (1936)
Ebben az évben még egy "Szabó Dezső-vers" is napvilágot lát, a Füzetek 14. számában, melyet azzal közöl teljes egészében, hogy bár neki tulajdonítják, valójában nem az ő szerzeménye. A Kossuth-nóta mintájára írt dalszöveg azonban igazi programvers, bárki is a szerzője, mindenképpen figyelemre méltó:

Szabó Dezső azt izente, 
Győzni fog a regimentje: 
Elpusztul a német kórság, 
magyar lesz még Magyarország! 
Éljen a haza stb.
Ne sírj magyar, örvendj paraszt, 
Szabó Dezső hoz rád tavaszt; 
Elűz grófot, zsidót, svábot, 
Teremt egy új magyarságot, 
Éljen a haza...

Nekem személy szerint ez a kis versecske igen Szabó Dezső-gyanús, mert a Mesternek nem volt szokása más költőktől idézni, hacsak nem kritikusként. Azt is megtehette volna, hogy elhatárolódjék tőle: hogy csak az első sorát említi meg azzal, hogy nincs hozzá köze. Ő azonban ehelyett az egész verset közreadta, figyelmébe ajánlva azon olvasóinak is, akik addig nem hallottak róla. Ha tehát a szerzősége nem is bizonyítható, mindenesetre annak tartalmával teljes egészében egyetérthetett. Tematikailag a ("Koporsómban kedvre kapok") köré csoportosítható versekkel mutat kapcsolatot.
A "gyanús" mellett talán itt kell megemlíteni egy állítólagos Szabó Dezső-verset, melyet a Mester a lakása ajtajára függesztett ki, vendégei elriasztása céljából: ű
Ó vendég, ki e ház küszöbét át lépni igyekszel, 
Tudd: terhemre leszel, menj a fenébe tehát!
 
Ainohoz (1940)
A Miért? (Előhang) után Szabó Dezső mintegy négy évig nem ad közre verset. Közben 1939-ben kitör a második világháború, amit ő is mélységesen ellenez, mert a germán terjeszkedés most már nyíltan fenyegeti Magyarországot. De humanistaként is mindenféle háborút gyűlöl. Nagy aggodalommal figyeli a hadijelentéseket, mégis csak 1940-ben emeli fel a tollát az értelmetlen pusztítás ellen. Ennek személyesindíttatása van: az egykori finnugor nyelvész-jelölt tiltakozik a rokon nép, a finnek szovjet megtámadása ellen.
A Füzetek 57. számában közreadott Ainóhoz című ódája formai szempontból tulajdonképpen A Philadelphia ablakában ikertestvére. Aino, a tizennégy éves szőke kislány egy húszéves kori ismeretség emléke: egy finn professzor leánya, akit apja egyszer magával hozott rokont látni. Szabó Dezső életműve tele van hozzá hasonló, szőke gyermeklányokkal: "Zsuzsikákkal", a Farczády Juditok, a romlásba hullott és romlásba taszított női démonok szűzi ellenpárjaival, akikhez verseket, levelet, "szerelmi vallomásokat" költ. De talán közülük Aino az egyetlen, akihez nem mint férfi, mint atya, hanem a történelem ürügyén szóló ember fordul. A háború hírei felidézik benne a fiatalkori emlékképet, vágyát a szelíd kenyérre, boldog folytatásra, csendes tűzhelyre, szent családra, - mely nemcsak hogy néki nem teljesült be, de most a többi ember ilyen vágya is veszélybe került. Elborzadva látta a Káinná visszazuhant embert, megölt nemzeteket, égő tetőket a bölcső felett, vérbefúlt vetést, meggyilkolt anyát, a gép s a tigris-ember kézfogását, és aggódva tette föl ismét - most egy konkrét helyzetben - a miért? a kérdését a lelkének: "- minek élni, / Minek teremni? Szépség, gondolat / Kinek kell e vért őrjöngő világban?" De most, finnek hősi helytállásának hírére visszanyerte hitét az emberiség győzelmében az erőszak felett. Nemcsak ő, szinte egész Magyarország örül a finnek átmeneti helytállásának, mert "A finn nem más, mint északi magyar"; ma finnül hiszünk az Istenben és finnül hiszünk az Emberben is, mert a finnek legyőzték a Gépet, a Számot és egyéb borzalmakat. És ezzel fölsejlik egy szebb jövendő képe, amikor elmúlik az orkán..., lesz még szenvedés, de lesz fizetés is: "Szent, sérthetetlen lesz majd minden nemzet (...) / Bármily kicsiny..."
A Szabó Dezső életművét átmázoló rosszhiszemű párt-cenzor Szabó Dezső e lelkesedését sommásan így intézte el: "...a finnek adták vissza a hitét az emberben, - mondja, - amit nehéz másként érteni, mint hogy a Szovjetunió elleni háború gondolatán gyulladt lírai tűzre". (NP. 454. o.) Valójában éppen így értelmezni nehéz, mert tény, hogy Szabó Dezső azon lelkesült fel, hogy végre akadt egy nép a világban, amely kicsi ugyan, mint a magyar, de mégis: sikeresen szembeszegült a Gép (barbárság) és a Szám (túlerő) hatalmával, - ilyesmi a háború eddigi folyamán nem fordult elő, - és ez reményt ad az emberiségnek a győzelemre. Ez az Ainohoz mának szóló üzenete. 
 
 
A LEVELEK KOLOZSVÁRRA versei
Szabó Dezső 1943. januárjában Egyed Zoltán lapjában, a Film, Színház, Irodalomban újraindítja 1919-ben a Vörös Lobogóban megkezdett, de abbamaradtLevelek Kolozsvárra című levélciklusát. Persze ekkorra az író és a címzett is megváltozott; az utóbbi neve Zsuzsika lett. Mindegy, hogy ki rejtőzik e név mögött, ő a Búcsú Budapesttől Zsuzsikája, a Bölcsőtől Budapestig Katicája, - Szabó Dezső korán meghalt kishúga - és más írásainak szőke tündére. Ainóhoz hasonlóan a valóság és a képzelet szülötte, a gyermek és az ideális: még tiszta nő ötvözete, akihez egyszerre tud apaként, nagyapaként, lovagként és pajtásként szólni. De legfőképpen: tanácsokat adni. Mikes Kelemenként írja Törökországába (Kolozsvárra) e nekünk, olvasóknak szánt nyílt leveleket, már a halálra készülve. A hatvanöt levélből az addig elkészült harmincötöt Egyed Zoltán még 1943-ban, külön kötetben közzéteszi, köztük több verset is. (Az egész ciklus máig is kiadatlan). Ezeket az írásokat az író így vezeti be: "Drága olvasó, ezen apróságok a halálszületés vonaglásában szakadtak le rólam, amint az erdőbe tévedt bárány gyapjából itt is, ott is maradt egy-egy tincs a bokrok tövisein." Csak azt felejti el leírni, hogy ez a bárány maga az Aranygyapjú...
E "levélversek" közül talán a legelső a legsúlyosabb, - önmagában is költemény, a 
 
 
Ballada (1943)
A tizenhat szakaszból álló, de verssorokra nem tördelt írás valódi rímes költészet. Az egyes szakaszok rímképlete: a, b, c, b, d, az ötödik sor refrén, A Philadelphia ablakában-ból már ismert "Mesélj, Anyám!" megismétlése: "Mondj mesét, mondj mesét és fogd a kezem!" És most nem az édesanyja, nem is a világ, hanem Zsuzsika kezd mesélni: a törpékről, akik várat akarnak építeni, hogy védje a gyilkost és a rablót, de három éven át minden reggel arra ébrednek, hogy a vár falai leomoltak. E mai Déva-vára története is tragikus fordulatot vesz: messzi keletről egy roppant termetű, sudár férfi (Szabó Dezső) közeleg, akinek ajkán csoda-ének zeng, és ettől a falak megerősödnek, és íme, a vár nem omlik le többé. Ez nem tetszik a törpéknek, kiszúrják a hős szemét, fülébe forró ólmot öntenek, majd a testét beépítik a falba. "És készen áll a vár és urak a törpék". De minden vad orgián át jajgat, vádol, átkait szórja a Géniusz.
Alighanem a Ballada Szabó Dezső legszebb verse. Szabó Dezső, a saját sorsát belevetítve ez ősi balladába megállapítja ugyan, hogy fölösleges volt őt elnyomni, mert az általa életre dalolt falak már soha le nem omolhatnak, de az egyéni tragédiát egyetemes tanulsággal oldja föl: az emberi Géniuszt sohasem győzheti le a törpeség. Ebből pedig ismét az Ainóhoz derűlátása cseng ki.
A 9. sz. levél, a   
Március vigasztalása
a próza és a szabadvers sajátos ötvöződése: "(...) Ó, emberek, emberek, tántorgó, vakszívű emberek: trombitál a nap, könyörög a tűhely, ring a bölcső és hív a barázda. Engedjetek hívásának és boldog úrvacsora lesz a megterített asztal lakomája. / Egy nap árnyékpallós sújtott át a levegőn. A nap legurult az elkomorodott hegyek mögé. A csend úgy állott az elsápadt égbolt alatt, mint halálra rémült gyermek a kirabolt házban. / Imádkozz, Zsuzsika, te még tudsz imádkozni."
Nem sokat kellett azonban várni, hogy az előadás ismét kötött formákba kristályosodjon. A 12. levél ugyanis a szabályos négyütemű tizenkettesekbe és párosrímbe tördelt 
   
Ars poetica,
melynek első versszakában mintegy bocsánatot két az olvasótól (Zsuzsikától) a tőle szokatlan formáért. A tréfás indítás ugyan azt mutatja, hogy maga sem veszi komolyan, amit csinál ("Lásd, édes Zsuzsikám, zöldül már a sóska, / I-álnak a csacsik, élharcos a Jóska..." - nyilvánvaló a célzás Erdélyi József szélsőjobboldali serénykedésére? - LGy.), mégis kötött formába menekül a sok szabadon járó kötnivaló ember elől, hogy távol legyen tőlük; a második versszakban azonban dícséri a vers zárt végtelenségét, megkötöttségét a prózával szemben. De egyben megállapítja, hogy az ilyen kötött vers nem az ő mestersége, az ő kezében a próza lett verssé: a magyar mondatot a kezébe vette, és lett a kezében világ orgonája. (Nagyszerű önértékelése a Szabó Dezső-i stiláris forradalomnak!). A harmadik versszak a korszak siralmas irodalmi állapotát taglalja, ahol a piszkos Ponyva zabál a ma részeg konyháján, - de nem a régi pórruhában, hanem szmokingban, frakkban, atillában, és nemcsak az asztalon, hanem a moziban, a színpadon, a tribünön...és máshol. A negyedik versszakban a versírásról vallott nézetét (ars poeticáját) fogalmazza meg: "Nekem a rím nem út, hanem puszta játék", és később írt verseiben is gyakran él a rím játékos eldugásának eszközével, - de ettől azok mégis többek lesznek szabadversnél, vagy prózánál.
Az ezt követő versszakokban hasznos tanácsokat ad Zsuzsikának, hogyan találja meg testi és lelki egyensúlyát, élvezze az élet anyagi javait: menjen ki a természetbe és gyönyörködjön benne. De ne csak a fák, a könyvek erdejében is barangoljon! Legvégül pedig legyen nő, barát; kard és eke, vér és zászló, - de legyen egész férfi is, és közben sohase gondoljon az irodalomra, ne az esztétikára; köpjön az esztétákra, a cizellált szonettekre és a műhelytitkokra, a betű-ötvösségre, elefántcsont-toronyra, Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra és más ripacsságokra: "Változó, ugyanaz s végtelen mint tenger: / Legyél barátocskám: ember, ember, ember!" Ez az üzenet már nyilvánvalóan nemcsak a képzeletbeli Zsuzsikának, hanem a háborúban önmagát pusztító emberiségnek szól. Ekképp lett a vers Szabó Dezső humanizmusának mementója az embertelenség éveiben.
Néhány lírai szabadvers (A temető, Könyörgés az élethez) után a 20. levél, az 
   
Egy este visszhangjai
ismét szabályos rímes vers (a, b, c, b, d), melyet azonban nem tördelt verssorokra, csak versszakokra. Indításából látszik, hogy az előző levél hangulati folytatása, a meghasonlott ember visszatekintése pályájára. Hasonló formában született a 22. sz. levél, a     
Zsuzsikának,
melynek rímelése: a, b, c, b, d, e f, e. A hangsúlyos verselésű költemény indítása is igen költői: "A fák közt ültem. Mellém ült az este. Rám simogatott szelíd bánatával. Szétoldódtam s mint gyenge nyári köd: összevegyültem az egész világgal. S már nem tudtam, bár még messzi hívásra életem mélyén két szárny remegett: Én álmodom ezt a furcsa világot, vagy a világ álmodik engemet." Ez utóbbi mondatban mintha Szabó Lőrinc Dzsuang Dszi álma (1935) című versét hallanánk visszacsengeni, de a folytatás már Szabó Dezsőé: a megfáradt, meghasonlott ember búcsúja Zsuzsikától, - és az olvasótól. 
   
Csuhaj!
A 24. sz. levél újabb búcsúzás Zsuzsikától: most a férfié, - ennek megfelelően a forma is férfiasabb: hangsúlyos verselés, 13-as szótagszámú sorokkal, páros rímekkel, általában a verssorokon belüli belső rímeléssel: a, a, b, / c, c, b, / d, d, e, / f, f, e / ... stb.. A verssorokba tördelés itt is hiányzik, csak a versszakok különülnek el. Gondolatilag az Ainohoz verséhez áll a legközelebb, itt is a háború elmúlásban, a békében reménykedik: "...lesz még szép világ. / És a béke, Isten éke: szent harangvirág / ráborítja roppant kelyhét a szívekre még / s új szivárványt fog mutatni s új hitet az ég. /" A befejező versszak Vörösmarty A vén cigánya nyomán mondja:
Húzzad cigány, húzd szilajon, húzd szerelmesen, / míg e szörnyű véres éjjel nyom a szíveken. / Isten meghal, hogyha a dal s a tánc elakad. / Táncoljunk hát, míg meghalunk, vagy: míg megvirrad!"
   
Szabó Dezső éneke
"Szabályos" vers a 29. levél, melynek alcíme: Ének a 17. század elejéről a Törökbársony süvegem nótájára. A Thaly-gyűjteményből hiányzik. A kuruc versek mintájára írt, négysoros versszakokba szedett, 7-7 szótagszámú hangsúlyos vers azt a ma is aktuális kérdést taglalja: a magyar történelem sorsfordulójához közeledő időkben milyen pártállású: kuruc, vagy labanc legyen az ország? A választ mindjárt meg is adja: egyik se és mindkettő, mert minden, az országot kettéosztó pártoskodás csak pusztulással járhat. Kuruc-labanc, -. mindkettő magyar, mondja Szabó Dezső. Az iskolai tananyagba, antológiákba is kívánkozó költemény mondanivalója a magyar út megfogalmazása, és minden tanulmányánál, röpiratánál tömörebben fejezi ki a Mester üzenetét: elég a pártoskodásból, kövessük Szabó Dezsőt!
E kiváló költemény méltó lezárása a Karácsony Kolozsvárt című kötet versfolyamának, de nem az utolsó e sorozatban, a kötetbe nem szedett későbbi darabok között is találhatunk még szép verseket. Ilyen a Film, Színház, Irodalom1943. évi 42. számában közreadott 
   
Búcsú
Az ismét "álruhás" vers a búcsúzásokat folytatja, először önmagától: "Isten veled!...Jaj, nem folytathatom, / Eötvös korában olcsóbb volt a szó. / Ma már a szem látja a valóságot, / és: lehetetlen az illúzió. / így hát magamtól búcsúzom csupán, / Attól, ki voltam, ki hitt, szeretett, / S attól: kiket-miket magammá éltem, / S hittem: hozok nekik új életet." Ezután édesanyjától, Kolozsvártól, Erdélytől, a néptől, - amely életének célja, létének szövete volt, - majd elköszön az Élettől, mert várja a titokzatos új élet. Végül az utolsó versszak a háború miatt tehetetlen ember gyönyörű panasza: "Ég a világ! Felgyúlt fáklya az erdő, / vulkán a város... a harang temet. / S bennem mesékre tágult nagy szemekkel / utat keres egy kékszemű gyerek. / S míg a Halál vad táncait bokázza, / marcangolva az ötsebű világot: / odamegy hozzá és szelíden szól: / - Bácsi, hol lehet szedni sok virágot?"
Természetesen ez a vers is elkerülte az egyébként elfogultan aprólékos Nagy Péter Szabó Dezső-kutató figyelmét. 
   
Vendéglátás
Jobban járt ennél a 44. levélként közzétett Vendéglátás című költemény (FSzI 1943. november 19.), mert ezt legalább - ha csak egy mondatban is - megemlíti a "kritikus", nagyvonalúan egy lábjegyzetben, a Ballada, az Egy este visszhangjai, a Csuhaj! és a Zsuzsikának verseivel együtt. A prózaként, hét versszakba tördelt költemény nyilvánvaló rímképlete: a, b, c, b, / d, e, f, e, /, g, h, i, h, / j k, l, k //. Komor hangulatú képpel kezdődik: "Ne hidd szívem, hogy elhagyott vagyok. / A tegnap is, hogy a nap estre fáradt / s én néztem, amint az omló sötétség: / a világ lelke éjszakává árad. / Mert a sötétség lelke a világnak / és lényegében holt-fekete minden. / Hajnal és fáklya mindhiába támad: / az éjszakát akarja itt az Isten.// Mert ha nem akarná, nem engedné meg azt a sok szennyet, vérontást, amit a korszak emberének el kell szenvednie. Az író már éppen szól, hogy csináljanak végre valamit, nehogy az éjszaka lelke leverje őt, amikor halk kopogást hall az ajtaján, majd hívó szavára sorra belépnek a magyar történelem és irodalom nagyjai: Pázmány, Szenczi Molnár, György testvér és Kupa vezér, Katona, Berzsenyi, Cseri János, Zrínyi Miklós és mások. Most végre családot érez maga körül. Megvendégeli őket: óbort iszogatnak s mélyült hallgatással beszélgetnek arról, hogy "magányos volt mindenki, aki itt próbálkozott a hajnali világgal, aki nagyot és jót akart,...- elvérzik minden, de meg nem törheti a végzetet." Mert: "Az Éjszaka a törvény és az úr, és hiába támad bárki ellenében."..."Halott idézőn felsereglenek a tört szívek és meggyilkolt remények", és ők mindnyájan érzik: ez az ő rokonságuk, egységük, hitük: ez a fájdalom.
Azután reggel van, mennek a vendégek, csak ő marad a szobában; Krisztusra gondol, és döbbenve látja: minden ablaka rányílik az Olajfák hegyére.
E pesszimizmus szöges ellentéte az Ainohoz derűlátásának, amely úgy látszik csak múló fellobbanás volt. 
   
Numen adest
A 46. levél ismét "szabályos" költemény. A gunyoros hangú, páros rímes, négyütemű tizenkettesekbe tördelt vers egyfajta görbe tükör a korszak tipikus közéleti szereplőjéről, Totális Kurt Zsoltról (beszélő név: a német származású, de ősmagyarkodó kisnáciról, a magát Cézárnak gondoló törpe diktátorról), akinek nagy teóriája van, amivel a világot még estig megváltja; aki szerint a tudás hülyeség, elavult vacak; a morál: kis lelkek gyáva félénksége; a szánalom: pulyák asszonygyengesége; ez új utat meglátó vezérek előtt nincsen korlát, sem határ; akinek az öntudat a pusztítás, a halál, s akinek a cél minden eszközt szentesít.
Ezzel a káros emberfajtával állítja szembe saját magát, aki emberi világot álmodott, ahol az erő jogba van rendezve, ahol a kicsiny sorsa nem a hatalmastól függ, ahol a jog és törvény, és az "emberi gyengeség" köt minden lelket egyenlő sorba; hol az út: a tudás és a kötelesség; hol ösztön a morál és minden tehetség meghozhatja részét a nagy aratásba; ahol minden bölcsőt védve: kitárt szárnyaival ott lebeg a Béke. Úgy látja azonban, hogy mindez csak gyermekálom, ezért nincs is maradása a világon. Végül is szép volt az élet, amit itt kell hagynia, de hiszi, hogy nem hull majd vak verembe; mint emberköd szétoszlik a nagyvilágba; ő lesz a kenyér jó íze; minden ő lesz ami élet, ami jókedv..., minden emberszívben ő lesz az ember. 
   
Az én osztályrészem
A következő vers az 1944. január 13-i számban közreadott Az én osztályrészem című 52. sz. levél. A tíz versszakra tagolt, de verssorokra nem bontott költemény rímképlete: a, b, b, b, a. A nem titkoltan Berzsenyi ihlette életfilozófiai összegezés klasszicista költőnket tekinti példaképének: "Hogy irígylem sokszor a jó Berzsenyit, / ki partra szállt, bevonva vitorláját / s nem kísértve a tenger dagályát: / szelíd otthonban lelte meg világát, / hol mély a béke és erős a hit. // S ha felmozdultak a nehéz kérdések: / nyugtot adott a föld örök kalásza, / a venyige áldott vigasztalása, / egy jó paripa, jó könyv, és estre válva: / a csillagoknál hosszú tűnődések"...
De az ő élete célja nem lehetett "csendes tűzhely, jó feleség, gyermek" se", se"csodás percekben megszületett versek, melyekben vagy élet és örök forrás"; nem lehetett "az évszakok táncát velelejtve / vénülni lassan, bölcsen, örök megadással", mert ő "vihar-lélekkel" jött a világra, ő, akit "a végtelen kergető szomjúsága / űz időn, sorson át mindig továbbra" Mert folyton újulva mindig tisztább új világot akar; de hiába szórta szét magát, mert "vak falaiban éj maradt az éjjel." Ő azonban mégsem hal meg halálában, mert újjászületik majd új harcosok lelkében. "És lesz még egyszer ünnep a világon."- mondja Vörösmartyval.
A vers a Vendéglátás gondolatának a folytatása, Szabó Dezső őszikéinek egyik legszebb darabja 
 
 
Este felé
A levélciklus utolsó verse a 65. szám alatt látott napvilágot (FSzI. 1944. április 13.). A legeslegutolsó összegezés leginkább a Búcsú hangjával cseng össze. Nyolc versszakos költemény, rímképlete a, b, b, c, c, a. A költő elmondja benne, hogy szeretne ismét gyermek lenni, akit nem űz sem gyűlölet, sem érdek. Úgy érzi, nagyon sokáig tévelygett: "Berontva millióknak életébe, / Akartam lenni akarat, hit, béke, / S formálni a végzetes emberarcot. / Fizettem érte irtózatos sarcot. / Tán a felejtést megérdemlem." E versszak utolsó sora iszonyatosan beteljesült prófécia: valóban nemzedékek felejtették el, vagy mások felejttették el velük azt a Szabó Dezsőt, akit "nem mozdított s szerzés vágya", s aki azért tévedett, mert nagyon szeretett. És akinek a tragédiájából mégse volt senkinek se kára. Immár nincs hely számára az embervilágban, már itt senkivel sincs rokonságban: az emberek léptei immár sárba és vérbe merülnek. Csak a falu, a csendes otthon, a nagy szemű virágok moshatják már meg a lelkét, hogy elfelejtsen mindent, amit hitt, mert és szeretett. Már csak pihenni vágyik a bölcsőben, melyet Világ-Anyja ringat énekével; lehunyni két megijesztett szemét és álomba hajló szóval rebegni: "Járjatok halkan...hagyjatok pihenni!"
Az az ország, amelyet annyira szeretett, ekkor már idegen csizmák talpa alatt remegett. 
   
Síriratai
Nem tartozik szorosan a Levelek Kolozsvárra levélciklusba, de mégis ide kell számolnunk azt a három rövid "alkalmi" versikét, amit a megjelent azonos című könyv után olvasható kisregényének, A megfojtott kakasnak a végére illesztett "utóhattyúdal"-ként. A gyilkos nyilasellenes szatírának is felfogható íráshoz csatolt keserű humorú függelékben a Mester áttekinti addigi életét, - ami szerinte hiábavaló volt, és ismét megfogalmazza végrendeletét: hogy a Gellért-hegy délkeleti ormán temessék el. A tragikus, melankólikus és kesernyés hangú sírfelirat-javaslatokból kitűnik, hogy Szabó Dezső talán maga se gondolta volna, hogy nemsokára meg fog halni, mert "végrendelkezését" ezzel zárja: "Vare, care lector et carissima lectrix.. Koszorú helyett küldjetek egy kiló Meinl-kávét."
Ma már tudjuk, hogy az író kétszeresen is tévedett: alig egy év és egy-két hónap múlva, - a régi világgal együtt - ő is befejezte e földi pályafutását, ami pedig Gellért-hegyi (újra)temetését illeti, azt máig keményen megakadályozták szocdem és KÖJÁL-os városatyáink. Ma ugyan legalább a szobra ott áll, de annak talapzatára természetesen egyik sírirat sem illik. Volt barátai és mai tisztelői - alig százan - minden évben tisztelegnek a szobor előtt. Ha végrendeletét teljesítik, nekik szólhatna a kesernyés versike: "Szabó Dezső itt nyugodna, / Hogyha meg volna nyugodva. / De most is csüng egy kérdésen: / Mi a fittyfenének éltem?" Földi maradványai ma is a Kerepesi-temetőben - alig látogatva - várják a feltámadás harsonáit. Talán nekik szól a melankólikus sírirat?:

Vándor állj meg itt e sírnál 
És tegyél úgy, mintha sírnál.
Higyje lenn az alvó gazda, 
Hogy valaki megsiratja.

Az út
A levélciklus befejeződött, de Szabó Dezső számára az élet még új lehetőségeket kínált, a Magyar Ünnep hasábjain. Itt "beszélgetés" ürügyén mondhatta el, amit még fontosnak tartott elmondani. Ekkorra már szinte csak az Életeim önéletrajzi áradásában ússza ki minden erejét, versenyben az idővel.
A Dezső-szálláson 1944. szeptember 29-ére keltezett "csendes szavak" nyolcadik beszélgetése, amely Az út címet viseli, egyben az utolsó ismert Szabó Dezső-vers. Tíz, egyenként 6-6 és két 7-7 sorból álló versszakból áll, a hatsorosak rímképlete leggyakrabban a, b, c, b, b, d.
A komor hangulatú költemény az anyacsók és a temető végzetes összekapcsolódásáról elmélkedik. Nem lehet futni az anyacsóktól - mondja, mert egyszer csak megfog, és sírva érzed, hogy ősi végzet hajtja véredet. Az anyacsók a temetőtől kapja életét, ős akaratok, szenvedések, messzi vágyak és százados remények adják meg tested-lelked végzetét, hogy fáj az, ami fája a millióknak. Az anyacsók a temetőktől kapja életét, régi századok álmodói nem haltak meg a barna rög alatt, és nekünk rángnunk kell a temetők álmait.
Ő, Szabó Dezső a kolozsvári temetőtől vette énje parancsát, és híven szolgálta a temető szerelmét: egy oldott népnek volt az öntudatja, jövő-látó akarat, merészség, - és mindenek előtt árva. Idegen lett azokhoz, akik szerették, mert harca hiába volt, igéi szennyes tolvaj-lebújok cégére lett, kalóz-hajók tévesztő lobogója. Idegen lett önmagához is: levetette a temetők parancsát, az anyacsóktól messzi került és csak egy érzéketlen ember lett. De most a halál és a szenvedés közepette nem maradhat idegen többé, Kolozsvár földje jajgat, kiáltja benne:

Nem lehet a halál egy nemzet célja. 
Az Időből roppant reménység árad: 
Elmúl vereség, rabság és gyalázat, 
Új tavaszok jönnek és új vetések, 
Új, győző lelkek és új nemzedékek: 
A nemzet célja mindig: jövő s élet.

A költő Szabó Dezső méltó búcsúszavai ezek a sorok: minden halálban van újjászületés, csak akarni kell. Az a nép pedig, amely nem a jövő, nem az új nemzedékek kezébe teszi le sorsát: elpusztul!
*
  Végigtekintvén Szabó Dezső versein azt kell megállapítanunk, hogy írójuk a szó "szakmai" értelmében nem volt költő, - mint ahogyan nem volt novellista, regényíró, esszéíró, politikus vagy bármi más, hanem így együtt valamennyi. Írásai sajátos, csakSzabó Dezsőre jellemző módon, keverékei a lírának, prózának, esszének, - és a görbe tükörnek. Szinte nincs írása, amiben más is tudna lenni, mint önmaga: Szabó Dezső. Na mármost képzeljünk el egy átlag-, vagy azon felüli műveltségű olvasót, akibe gyermekkorától kezdve belesulykolták a skatulyázást, mint egyetlen szemléleti módot, hogy mit tud tenni olyan esetben, amikor valaki vagy valami nem fér bele egyetlen dobozba se. Írásaiban a műfajoknak olyan keveredése látható, hogy a tisztelt olvasó összezavarodik, és ezt vagy bevallja, vagy fölényes, tudálékoskodó elutasítással próbálja leplezni zavarát. Ez fokozatosan áll verseire, melyeket ő maga se akart komolyan venni, de végül is "halálosan" komolyra sikeredtek. A kötött formákban volt csak lehetősége elmondani újra és újra a hattyúdalait, amelyek egyébként ásítmányos önsajnálatnak tűnnének, - holott itt egész másról kerül szó: Szabó Dezső nem Szabó Dezsőt, hanem mindig a magyarságot sajnálja e soraiban azért, amit meg kellett volna, de nem tudott megtenni érte. Úgyhogy e költeményeket rajta kívül senki másnak nem lett volna erkölcsi alapja megírni. Ezért nem egy öntelt ember csalódásának a dokumentumai, - mint ahogyan ellenségei állíthatnák -, hanem ma is elevenen sajgó sebek. E nem egészen két tucatnyi versben egyetlen szó sem fölösleges, mindnek van mondanivalója, még a hamisan csengőknek is. E költeményekben temeti el az író azt a hajdani diákot, aki még az Idő elé akart állni, hogy új irányt szabjon kerekének, és új korszak tisztább szellemét hozza e "rothadt" világba. Tulajdonképpen bármelyiküket felírhatnánk Szabó Dezső sírkövére is, - ha lenne, aki elolvasná. Mert amióta a fejszobra előtt minden évben tiszteleghetünk a Gellért-hegyen, haló porait talán csak az elfáradt madarak tisztelik meg, egy-egy pihenésnyi időig, a Kerepesi-temetőben.
Költeményeinek ismeretében tudjuk, hogy írójuk miért halt meg olyan fájdalmasan korán, ereje teljében, egy korszakfordulón. Ő a lelkében régen halott volt már, - különben hogy' szakadhatott volna ki belőle ennyi keserűség? Költeményei csak a saját értékrendjük szerint élnek tovább, - de ez a mérce olyan magas, hogy föltétlenül megérdemelnének egy önálló kötetet, mint Szabó Dezső életművének - a többivel egyenrangú - szerves része.

– Vége –

szozattv


szozat a tiszta hang 2019 10 20 Ertektar Budapesti Székely Kör   2019. október 16. Takaró Mihály 1 elatkozottkoztarsasag nyiro plakat újpogányság szalonna alap 1 rakkonf1022 szept 9 15 ig nfz szept25 bartok 1080x636px slider jegy hu sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf