BLANÁR BÉLA dr.: Rákóczi két kassai útja

   Nem tettekre buzdító, lelkesítő lantos, a múltak megtörtént eseményeit, igaz dolgokat elmesélő krónikás vagyok: Nagyságos fejedelmünknek két kassai utazásáról szólok.

   Az egyik utazásának ideje az Úr 1707. esztendeje, karácsony havának 5. napja.

   Az Úr 1707. esztendeje.

   A Kárpátok alján, a Tisza mentén összegyűlt pórhadhoz, Esze Tamás harcosaihoz, akik először lobogtatták a Száz Máriás „Pro libertate” hófehér Rákóczi zászlókat, csatlakoztak immár a nemesi rendek, sőt a főurak is.

   A „recrudescunt vulnera” fölrázott, tettre serkentett mindenkit, „fölvéreztek az ország sebei”, önmagam érezte mindenki.

   Meghódoltak az erős császári őrséggel megszállott városok is, – a vallás- és nemzeti szabadság ősi vára, a császári hadsereg által Montecuccoli tábornok vezérlete alatt majd egy egész esztendeig védett Kassa is megnyitotta kapuit 1704. okt. 20-án Rákóczi vezére, Forgách Simon előtt.

   A vallásért s a nemzeti szabadságért, az emberi jogokért és emberi megélhetésért, szóval a szabadságért, „pro libertate” kibontott zászlók egyesítették a Tisza-menti magyart, a fehérhegyi szlovákot, a kárpátaljai ruszint s egy sorban harcolt Esze Tamás jobbágyhada a nemes rendekkel, a Bercsényi, Eszterházy és a Károlyiakkal.

Kiontatom vérem apámért, anyámért,
Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért,
Meghalok én még ma magyar nemzetemért.

   A zászlók alatt harcolók dala – a vallását, emberi mivoltát, családi tűzhelyét, magyarságát védte a kuruc.

   A harc változó szerencsével immár négy éve tart.

   A szécsényi országgyűlés után, ahol a szövetséges rendek fejedelmükké választották Rákóczit, Rabutin császári tábornok elől Erdélyből, Kolozsvárról, Nagyváradon, Csongrád, Szentes, Szolnok, Mezőkövesd, Miskolcon át, a nép – megszámlálhatatlan ezerek – otthagyták házikójukat, tűzhelyüket s a hosszú vonalon puszta sivatag lett száz mérföldnyire a Tisza mindkét partja, fel egész Kassáig s maga Rabutin írja, hogy „három hónapig tartó mente közben élő lelket nem talált a lakosságból.”

   Kassát 1706. október elsején vette ostrom alá.

   Kassa akkoriban hármas fallal körített erős vár volt, amelyet Rákóczi az 1705. év folyamán francia mérnökeivel újabb védőművekkel bővített és megerősített. A hármas falon felül védte a város alsó kapujánál – a mai Forgách-patak környékén a II. Rákóczi György özvegye, Báthory Zsófia által fia, I. Rákóczi Ferenc fejváltságáért fizetett 200.000 aranyforintból emelt fellegvár – továbbá a felső kapunál 2 s az alsó kapunál 2 ágyútelep, a középső malom előtt a néma váracs, – továbbá 3 fokvár, a Bethlen, Moskovics és Vass nevezetű s 3 védgát, helyőrsége 4000 főre tehető, de a polgárok is a céhek szerint fegyver alatt védték a várfalakat.

   Lakosai virágzó ipart és kereskedést folytattak. A hegyaljai borkereskedés kizárólag a kezükön volt, ötvösművészetük világhírű, Bocskai hajdúinak a külvárosokban való letelepedésével megszaporodtak. Bocskai, Bethlen és a Rákócziak székhelye s az Erdélyhez csatolt magyarországi vármegyék fővárosa.

   Főbírája és 12 tagból álló tanácsa útján önállóan intézi összes ügyeit s ítél élet és halál felett.

   Bírái ez időben Vass Gáspár, Lukácsik György, Győry Ferenc, Szentmártonyi Imre, Vancsay István. De él még a Caraffa által Eperjesen kivégzett Feja Dávid főbíró emléke is.

   Rabutin 1706. okt. 1-án elpusztította a külvárosokat s lövetni kezdte a várost, különösen Forgách bástyáját. Három ízben rendelt el általános rohamot, de a védőrség a város polgáraival, akik céheik szerint csoportosulva fegyver alatt védték a várfalakat, együttesen, mindannyiszor visszaverte, úgy hogy nagy veszteségei miatt kénytelen volt okt. 13-án az ostromot abbahagyni s elvonulni.

   A város polgárainak hősies magatartását Rákóczi külön kiemeli és személyesen köszöni meg.

   1707. december 5-én országos ülést hirdetett Kassára Rákóczi, s ünnepélyes fogadására a várőrség, a városi hatóság, a céhek s Kassa minden lakosa teljes szívvel készült.

   Szalánc felől érkezett a fejedelem szép török lován. Kíséretében a huszárság, Czelder Orbán hajdúi, az udvari talpasok, Lucsánszky karabélyosai, Bercsényi testőrző dragonyosai s körülte a nemes úrfiak.

   S amerre ment, az út mentén, az út mindkét oldalán a nép végtelen tömege, mind látni óhajtja, üdvözölni kívánja szeretett vezérét, nagyságos fejedelmét.

   A vár kapujánál a főbíró s a tanács fejezik ki hódolatukat, a városban – az egykorú leírások szerint – telve minden ablak, sőt a házak tetején szorong a nép, az utcákon céhekben tömörülve, zászlóik alatt a polgárok s egy állandó kiáltás, állandó üvöltés száll az ég felé: Vivat Rákóczi!

   S a fejedelem a hódolat s végtelen öröm közepette leszáll lováról s első útja a székesegyházba, a kassai dómba vezet, ahol míg kívülről behangzik a föl-fölharsanó „Vivat Rákóczi!”, mélyen leborul a Mindenható oltára előtt, itt találja meg lelke nyugalmát s talán érzi, hogy évszázadok múltán itt találja meg porhüvelye is a pihenést.

   Ez az egyik utazás.

   A másik kétszáz évvel később, 1906. október hó 28–29-ének éjjelén esett meg.

   Közben 200 év telt el, a szenvedések, bú, nyomorúság és siralom, hazafiúi lelkesedés, életfelajánlás, munka és siker 200 esztendeje.

   A majtényi síkon elbúcsúzott a kuruc fegyverétől s igen sok hazájától is, „Sivít a szél Késmárk felett, édes hazám, Isten veled.” S zöld erdő árnyékát, csizmájuk nyomát hóval fújta be a tél.

   Lengyel- és franciaországi bujdosás, majd Rodostó s a konstantinápolyi Saint Benott-zárda.

   S az országban elhagyták Rákóczit a főurak, majd a rendek, megalkották az 1715. évi XLIX. törvénycikket, amellyel hazaárulónak nyilvánították Rákóczit és bujdosó társait s elhagyta – de nem, a nép nem hagyta el soha.

   A tiszamenti magyar, a nyitrai, trencséni szlovák, a kárpátalji ruszin szívébe zárta, szívében őrizte a nagyságos fejedelmet s régen a Saint Benoit-sírbolt lakója volt, mikor csillagtalan sötét éjben, mikor zúgott a tél fergetege, ha a Verchovinán, a Kárpátok alján, avagy Kassa szalmafödeles külvárosi viskóin megcsörrent egy-egy ablak, nagyot dobbant a szív, óvatosan nyitották az ajtót, hátha Rákóczi az. Rákóczi, aki kibontja a Szűz Máriás hófehér zászlókat, „pro libertate” s kiszabadítja őket az elviselhetetlen nyomorból, a végtelen kétségbeesésből.

   1848-ig Rákóczi szellem éltette a magyart, az óvta meg az elmerüléstől, 1848-ban új harcos szava rázta fel a nemzetet, de a lélek Rákóczi lelke volt s a kassai 9-ik vörössipkások a kurucok egyenes utódai.

   Kétszáz év telet el, amikor a törvényhozás az 1906. okt. 24-én szentesített, okt. 27-én kihirdetett XX. számú törvénnyel eltörölte az 1715. évi XLIX. t.-cikket s elrendelte, hogy II. Rákóczi Ferenc s bujdosó társainak tetemei hazaszállíttatván, országos küldöttségek által ünnepélyesen a kassai székesegyházban tétessenek örök nyugalomra.

   Az Orsovára kiszállt országos bizottság az országgyűlés, a kormány, a Rákóczi-vármegyék és Kassa törvényhatósága, mint egyik Rákóczi-vármegye kiküldötteiből állott.

   Kassa törvényhatóságát Horváth Balázs prem. rendű kanonok, főgimn. igazgató, törv. biz. tag, Kossuth Lajos városi tanácsnok s a város tisztb. tiszti főügyésze s törv. biz. tagja – én – képviselték.

   Budapestről 1906. okt. 26-án este indult el az országos küldöttség s 27-én reggel vette át a dicső hamvakat Orsován.

   Rákóczi vármegyéinek és Kassa városának kiküldöttei emelték le a vasútállomáson a sarkophangot, vitték az emelvényre s adták a díszőrséget.

   Amikor a hazai földre ért a fejedelem fölhangzott a lugosi dalárfa éneke:

A nagy világon e kívül, nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell.

   – és szem nem maradt könny nélkül.

   Az első díszőrséget a Rákóczi-vármegyék alispánjai, köztük mint első, Sárosmegye alispánja, Tahy József, Kassa város kiküldötte: Blanár Béla dr. adták.

   Ezután jött Lugos, Temesvár, Szeged, Kecskemét, mindegyik a nemzeti lelkesedés teljes hevével hódolt a fejedelemnek, aki 1906. október 28-án reggel Budapestre ért.

   Budapesten a Keleti-pályaudvartól a Bazilikáig kísértük százezrekre menő tömeg, könnyező sokaság közepette.

   Az útnak, amelyen vonultunk – a Kerepesi-útnak – ettől a naptól Rákóczi-út a neve.

   Kassai útja 1906. október 28-án este 7 órakor kezdődött. A különvonaton Hadik János gróf belügyi államtitkár vezetésével három államtitkár, Kassa város és a Rákóczi-vármegyék kiküldöttei, összesen huszonöten voltak állandó szolgálattéteire kivezényelve. Útirány: Budapest, Miskolc, Sátoraljaújhely, Szalánc, Kassa.

   Csöndes, borongós, enyhe őszi est volt. A pálya mentén máglyák, Pest-, Heves- és Borsod-megyékben szalmából, Zemplénben és Abaújban a hegycsúcsokon fahasábokból. Minden falu harangja imára szólott, messze-messze elhangzott szavuk a csöndes éjben s hirdette, hogy „Rákóczi jön” s a sín mindkét oldalán, Budapesttől Kassáig, a föld népének végtelen tömege, levett föveggel üdvözölte a teljes fényben – villanyfényben – székvárosa felé törekvő fejedelmet, levett föveggel és imádkozva, áldást, segélyt kérve az Egek Urától a sokat szenvedett édes Hazára.

   Minden állomáson hódolás a nagyságos fejedelem előtt, a szolgálatot teljesítő díszőrség felvonulása, – Miskolcon, Sátoraljaújhelyen nagy ünnepségek az éjszakában. Felbúg a tárogató, amott a diósgyőri, itt az államvasúti munkásdalárda ajkán felhangzik a Rákóczi-nóta. Felejthetetlen, tündéri szép s mégis oly fájó, oly szívsajdító éjszaka volt. Borsi üdvözli szülöttét, a volt Rákóczi várak: Sárospatak, Regécke, Bodóvára, Nagyszalánc kivilágítva.

   Abaúj-vármegye határán Puky Endre alispán és Takács Menyhért dr. jászóvári prépost-prelátus fogadják a fejedelmet, a város határában fölszáll a városi tanács, hogy hódolatát fejezze ki s jelentse, hogy Kassa várja a nagyságos fejedelmet.

   Kassának a kétszáz év alatt leomlottak bástyái, betömve a sáncok, de még most is erős vár, – vára a kultúrának – erődei az iskolák, sáncai műveltsége, lakosainak szorgalma és takarékossága, – élén Édes Ödön, a polgármester.

   1906. október 29-ének reggeli ½ 6 órája s Kassán vagyunk.

   Kassa küldöttei megteszik jelentésüket s ők, valamint a Rákóczi-vármegyék alispánjai elhelyezik a sarkophagokat az emelvényeken, a városi tisztikar adja a díszőrséget.

   Rákóczi megérkezett.

   Végtelen tömeg, lovasbandériumok, főúri pompa s a polgárok lelkesedése között útja a székesegyházba vezet.

   S azóta itt él közöttünk.

   Él, mert Rákóczi élő erő, amely pórt és főurat, magyart, szlovákot és ruszint, katolikust és protestánst egyesített, – élő erő, amelyből másfél századon át merítette hitét és reménységét a magyar nemzet.

   Nagyságos Fejedelmünk, hited, honszereteted, emberi erényeid, önfeláldozásod álljanak előttünk példaképpen s fejezzük ki előtted hódolatunkat azzal a szóval, amellyel annak idején s a harcok mezején fogadtak híveid: Vivat Rákóczi.

Írta és a kassai Rákóczi-ünnepen elmondotta: BLANÁR BÉLA dr.