Vay Sándor: Kurucok asszonyai

Őszi hervadásban, virághullás évadján, temet a nemzet. Temeti a legdicsőbbet - leghívebb, legfanatikusabb daliáját a szabadságnak. A mi imádott, rajongóan szeretett Urunkat, nagyságos fejedelmünket. Szentelt koporsója jött haza Rodostó földéből - és haza jöttek a mater gloriosanak idegenben porladozott csontjai.

    Zrínyi Ilona mythosi alakja a magyar históriának. Két hősnek: I. Rákóczi Ferencnek és Thököly Imrének - a kuruc királynak - élettársa. Atyja, Zrínyi Péter, a szabadságért hal vértanúhalált, bátyja, Boldizsár, a „Gnade János”, holtáig viseli nyakán az osztrák zsoldos hóhérkötelét. Nagyszívű anyja, Frangepán Katalin, már kisded korában szívébe oltja a lángoló hazaszeretetet, megtanítja gyűlölni az osztrákot. Hazájának zsarnokát, családja kiirtóját.

    Ahol az ég kékebb, ahol lágyabban zsong a szellő s miriád csillag fényét tükrözi vissza Adriánk sima tükre, ahol tavaszalkonyatban hősök, lantosok szerelméről énekel a fürtös orgonaág mögött csattogó fülemile - élte át gyermek és serdülő korát Zrínyiek-Frangepánok dicső leánya. Csak ilyen vérből sarjadhatott az asszonyok asszonya, aki három éven keresztül állt ellent a zsoldos fegyvereknek - amikor a szabadság már csak „az egy Munkács várába menekült”.

    Szó nem esett akkor még a feminizmusról. Ellen Key, Käte Schirmacher felolvasásokat nem tartottak. Politikai jogokra se tartottak igényt asszonyaink - de hős, de férfi volt valamennyi, amikor ütött a küzdelmek órája. Amikor veszedelemben forgott a haza. Mindnyájunk legdrágább kincse, a szabadság. Szeretni, szenvedni, a bujdosásban meghalni is tudtak ezek a kuruc asszonyok. És mindent áldozni azért, akit szerettek. Vagyont, életet, még a becsületet is. Szemere Lászlóné összes ékszereit Caraffának dobja váltságdíjul. Csak így mentheti meg férjét a haláltól, akit már vérpadra hurcoltat az eperjesi hóhér. Törhetetlen híve volt a kuruc királynak és kálvinista. Elengedhetetlen bűnök akkoron. Szemere László megmenekült a hóhérbárdtól, de az összes javait elkobozták s feleségével „holtig szegénysorban éle...”

    Micsoda nyomorúságot, nélkülözéseket szenvedett Zay Anna, Vay Ádám fő marsall uramnak „meghagyatott özvegye”, azt már több ízben elmondották. Danckában az imádságos könyvét ékesítő drágaköveket szedette ki, úgy temethette el csak a „lelke urát”. A fő marsall halála után még nagyobb „nyomorúságok jövének rá”. Törhetlen lelkét azonban se gond, se nélkülözés nem csüggesztette. A legdurvább munkát végezte s „tenyere keményebb vala az deszkánál”. Semmi áron nem tudták rábírni, hogy felségfolyamodvány útján amnesztiát kérjen, „avagy teméntelen elkobzott birtokait” visszakunyorálja. Halálos ágyán sem hagyta el mélységes honszerelme, hithűsége s hetedíziglen megátkozta ivadékait, ha a „császár hívségére állanának, avagy pápistákká lennének.”

    Lósárdi Zsuzsanna, Tarczai Anna, mind legendás alakok. Losárdi Zsuzsanna a „halovány dalos lány”, aki elmegy az ő kuruc hősével tűzön-vízen át. Követi a tábori élet céda lármájába. Harmatos, hideg éjszakában durva halinaszűr a takarója, kápás nyereg a feje alja. Nem kérdezi, merre, hol van a pap, aki összeadná szíve választottjával. Ki érne rá ilyenekkel törődni, amikor egy pillanat - megharsan a trombita, tompán dörögnek a csatakígyók és szíven találva, porba hull a nyalka kuruc gyöngyös bokrétája. Pedig édesanyja Lósárdi Zsuzsannát is tisztes életmódra nevelte, de mikor bűnné lesz az erény, mikor a küzdő férfit elhagyni vétek, ő maga adta rá a cifra dolmányt.

    - Eredj, Zsuzsi lányom a lantossal. Segíts neki mondani éneket. És ha kardot kell adni kezébe, pengesd akkor egyedül a kobozt - de mentsétek meg a szabadságot. Ez mindenek felett való.

    Tarczai Anna történetét már régen versbe, regénybe foglalták.

    Dicső emlékezet, szomorú sors jutott azoknak a kuruc asszonyoknak, akik embereiket követték a bujdosásba - amikor hidegen fujt a szél Késmárk felett...

    Ott borult rá a sir „virágok mezején” Zrinyi Ilonára. „Marmora” mellett nagy Bercsényi Miklós feleségére, százszorszép Csáky Krisztinára.

    A vépi Vénus - csak így nevezték Bercsényi Miklósnét, Rodostóban, szomorú estéken, Kőszeghy urammal gyakorta olvastatta még azt a finom nyomású könyvecskét a nagyasszony, amelyikben valami otthoni poéta ékes rigmusokban dicsőítette.

    Csáky Mihályné Klobusiczky Éva úrasszonyon is osztozott egy ideig a számkivetésben - de azt később „eltűrhetetlen módon gyötri vala a hazavágyakozás” és visszatért Hunniába. Nem tudott meglenni a lengyel szél nélkül, amely a Szepességen úgy belé-belé hasít a csontokba. De mikor ellágyul és az erdők mélyén zúg, búg és a fenyvesek sötét mélye belézeng, mint a legszebb orgonaszó, mégis megfájul annak a szíve utána, aki csak egyszer is érezte. Aki csak egyszer is hallotta zúgását, akinek szerelmes csók mellé zúgott-búgott álomba ringató kíséretet.

    A Hortus Hungarorumban porladó Mikes Kelemen ideáljáról, Kőszeghy Zsuzsikáról, a rodostói asszonykolónia egyik legérdekesebb tagjáról, is írtak már poéták. „Hívségesen szereté” a kuruc idők legnagyobb írója, a nagyságos fejedelem íródiákja, Kelemen úr. Mindennap vitt a leányzónak egy-egy piros rózsát. Aranyos vágású papirosra írt verseket. Bercsényi nagyasszonyom örömmel látta ezt a fakadó érzést „abban a szomorú életben”, mert atyja uradalmi tisztséget viselt a vezérnél és Zsuzsikát a nagyasszony „nevelte és istápolta”.

    „Meghala azonban Csáky Krisztina”. Fehér selyem szemfödelet borítottak a vépi Vénus kihűlt tetemeire. Valamikor „szikrázó férfielmét, szívet leigázó” szemére homály borult. „Egyedül marada nagy Bercsényi Miklós.” A honfiúi bánat mellé most már az elhagyatott, elárvult férfiú bánata is társult. Ki tudná azt megmondani, melyik a nagyobb, a gyötrelmesebb. Órák számra kiült Rákóczi hős vezére a szomorú cyprusligetbe. Ott siratta hitves párját, ahol a madár se látta.

    De Kőszeghy Zsuzsika csak mindegyre sűrűbben utána lopózott. „A leányzó nem vala távolról sem olyan szép, sem olyan derék, mint a grófné asszony”, de meg Zsuzsikának eleinte nem is jutott eszébe egyéb, mint a vigasztalás. Naphosszat elhallgatta, hogy panaszkodott, hogy bánkódott a csaták hőse. Reggeltől estig a feleségét emlegette. Annak elragadó bájos voltát, sok testi-lelki tulajdonságait dicsőítette. Bercsényinek tömör, erős stylusa vetekedett Pázmán Péterével. Még írásba is foglalta sokszor bánatos keserűségét. Ezt is mindig hűséges figyelemmel olvasta el Kőszeghy Zsuzsanna.

    „Nem vala szemre-főre valami szép, tsak Mikes uram látá így” - mondja egyik bujdosó Zsuzsikáról, - de „okos módfelette”.

    És valóban okos volt a kis Kőszeghy Zsuzsanna. Addig-addig vigasztalgatta, gyógyítgatta Bercsényi Miklóst, amíg nem egyszer csak „kipirosodának a Gróff Ur ortzái, valét mondott a búslakodásnak, de még rozmaring ágat is tűze vadonatúj violaszínű dolmányának a zsinórjába...” Ezt a rozmaring ágat Kőszeghy Zsuzsika adta és most már nemcsak a „majtényi páston kesergő szép kuruc táborról” énekelt a grófnak, de „gyöngyös violáról”, szerelemről, újra fakadó virágokról.

    Búsan látá ezt a változást Mikes, azonban önzetlen, lemondó szívével, amely csak a „kuruc ügyért” dobogott, belenyugodott, hogy „Zsuzsika grófné akara lenni, egy nagy nemzetbéli úr élete társa” és szépen a háttérbe húzódott. Szerette-e Kőszeghy Zsuzsanna Bercsényit, avagy valóban csak „grófné” akart-e lenni: ki tudhatná ezt igazán megmondani. Örökös rejtély marad a női psyche. Örök rejtély az asszony, aki egyik szavával nem-et, a másikkal igen-t mond. Aki égbe emel és földre sújt. Aki nélkül sivár és üres az élet és koldus szegény a fejedelem is, ha homlokát nem simogatja puha asszonyi kéz.

    A nagy bujdosásban, kietlen elhagyatottságban még ez a balsors is érte II. Rákóczi Ferencet. Hitvese, Hesseni Amália-Charlotte, aki valamikor „szenvedelmes lángolással” imádta a szép, életerős férfit, nem határozhatta el magát, hogy a megtört, szenvedő lelkű és testű Rákóczit a nagy bujdosásban kövesse. Ott maradt Párisban, a roi soleil udvarában, aki hazug ígéretekkel annyit áltatta a fejedelmet. Egyedül viselte el a számkivetést szabadságunknak ez a nagy martyrja. De meghagyta, halála után vegyék ki szívét és küldjék el a francia földre, abba a kolostorba, ahol hamvadoztak a halálban őt megelőzött fejedelemasszony kihűlt földi részei. A hű Mikes el is küldte II. Rákóczi Ferenc szívét felesége hamvai mellé. Azt a hű, utolsó leheletéig szerető magyar szívet, amelyet soha sem érdemelt meg Amália-Charlotte. „Jobban tevé vala a nagyságos fejedelem, ha Bercsényi gróf uram példájára szintén vigasztaltatni hagyja magát egy másik Kőszeghy Zsuzsikával...”