Tóthné Munkácsy Eleonóra: Imádkozom…

Már gyermekkoromban imádságos lettem,
Imával feküdtem, imával ébredtem,
S hogy csak mindazoknak boldog legyen éltük,
Kik szívemhez nőttek: imádkozom értük.

Majd az emberekért kértem igaz hitben:
Legyen jóság, erény, Uram, minden szívben!
Kértem önzetlenül mindenkiért, másért;
Tudtam imádkozni az egész világért…

Imádkoztam aztán olykor magam végett,
Mikor boldog voltam s mikor fájt az élet…
Jóságos Istenem tartottad-e számon
Az én sok szomorú, könnyes imádságom?!

És tovább… így tovább, ifjúságom míg folyt:
Minden gondolatom egy-egy imádság volt;
Szorgos munkám közben se hossza, se vége:
Imádság volt az én lelkem üdvössége!...

S imádkozom most is forrón, buzgósággal,
Telt a lelkem ezer könnyes imádsággal.
Imádkozom, de most nem magamért, másért,
Hanem csupán az én drága, szent Hazámért!

                         1919