Dr. Eisler Mátyás: Magyar hebraisták a XVII. században

A reformáció nyomán támadt mély érdeklődés a szentírás és annak nyelve iránt, valamint az ebből fakadt széleskörű és beható tanulmányok a héber és a vele rokon nyelvek területén hazánkba is eljutva, a teológizáló közszellem kedvező hatása alatt jelentékeny irodalmat teremtettek, mely a XVII. században éli virágkorát. Ebben az időben élnek és tevékenykednek a legkiválóbb magyar hebranisták, mint Pécsi Simon, a szombatosság apostola, akinek „csodálatos jártasságát a héber, talmúdikus, rabbinikus, szamaritánus, szír, káld és arabs nyelvekben” már jelölt korában dicséri Tofäus Mihály, nagyváradi rektor-professzor; Komáromi Csipkés György bibliafordító és magyarázó, egy derék héber nyelvtan szerzője, aki héber nyelvű beszéddel foglalt széket Debrecenben; Weszprémi István, aki az Új-Testamentumot szír nyelven adta ki, vagy talán csak készült kiadni; a pozsonyi születésű Magnus György Frigyes, augsburgi rektor, ki héber, káld, szír és arabs nyelven verselt; Kölcséri Sámuel, egy kiváló nyelvészeti értekezés szerzője, akit Coccejus János, a hírneves leydeni teológus héber nyelvű verssel üdvözölt. Ők valamennyien, számos más társukkal egyetemben, a magyar tanári és papi székeken buzgón terjesztették a szent nyelv ismeretét a tanulnivágyó ifjak között, akik idehaza alapot vetve e nemű tanulmányaiknak, a külső országokbéli „akadémiákon” tetőzték azokat be, ahova nagylelkű pártfogók anyagi támogatásával – amint ma mondanánk: külföldi ösztöndíjjal – mentek ki. Nem is igen volt valamirevaló diák, aki nem ment „peregrinatióba” külföldi főiskolákra. Az így szerzett összeköttetések arra is jók voltak, hogy később megírt munkáikat kinyomathassák.

    Itthon ugyanis a nyomdaipar akkoriban még felette kezdetleges állapotban tengődött, különösen az idegen betűtípusok hiánya volt érezhető. Magyarországon az első nyomda, amely héber típusokkal fel volt szerelve, a gyulafehérvári és az első 1635-ben nyomtatott könyv, amelyben héber betűk előfordulnak, a német származású I. H. Alstedius gyulafehérvári tanár héber nyelvtana. Ellenben a magyar szerzőktől való, ebben a században megjelent héber grammatikák mind külföldi nyomdákból kerülnek ki: Kismarjai Veszelin Pálé, 1643-ban Franekerában, Komáromi Csipkés Györgyé 1654-ben Utrechtben, Parschitius Dánielé (1662) Rostockban, Pilarik Ezsajásé (1677) Wittenbergben. Csak 1698-ban került ki magyar könyvsajtóból, Tótfalusi Kiss Miklós kolozsvári nyomdájából a második héber nyelvtan, de ez ismét külföldi ember, Jacob Alting brémai tanár műve, annak 3. kiadása. Ellenben a Székelyhidi Istvánnak Váradon 1651-ben kiadott disszertációjához tartozó szokásos héber üdvözlő verseket, megfelelő típusok híjában, latin betűkkel nyomtatták.

    A tudományos írókat egyéb viszonyaik sem késztették túlságosan műveik kiadására. Laskai János nyírbátori pap 1644-ben panaszolja, hogy sokáig jobbnak ítélte szántani, vetni, pásztorkodni vagy béreskedni, mint „Jesus királysága” című művét kiadni: „annyiban költ most közönségessen az írók állapattya”. Hogy mégis „önnön indulatjából” miért adja ki, annak oka az, mivel „értette volt, hogy a felső esztendőkben sok és nevezetes tudós emberek gyűltek öszve Désen, kik a Szent-Háromság tagadók (a szombatosokat érti) vallását megvizsgálnák és nyilvánvalóvá tennék, kicsodák követik azt egyenesen és kicsodák lappanganak annak árnyékában, élvén azonban a Sidóknak temérfek vakságában”. Azért végezte el tehát most régen letett munkáját, hogy azon „Erdélyi Proselyta Sidóknak megvilágításukban” segíthessen valamit. A külföldi konkurencia is erősen nyomja a hazai termelést és a magyar tudósok szükségesnek látják menteni magukat műveik kiadása miatt. Alig lehetne pontosan felsorolni, annyi héber grammatika van, írja Komáromi Csipkés György Schola Hebraica című héber nyelvtana elején; művét csak azért adta ki, mivel annak új a beosztása és módszere: minden fölöslegest lehagyott és semmi szükségeset nem mellőzött. Szatmár-Némethi Mihály Tyrocinium Hebraicum cíímű héber nyelvtanában is rámutat arra, hogy van elég héber grammatika, szinte annyi, ahány napja az évnek; ámde ez a könyvbőség csak a külföldön észlelhető.

    A XVII. században a szinte szakadatlan hadi járásokkal kapcsolatos általános nyughatatlanság és elszegényedés is okozta, hogy a tudósok csak nagynehezen vagy egyáltalán nem tudták megjelentetni műveiket. Így maradt kéziratban ebből az időből egyebek közt Greissing Bálint Compendium Grammaticae Ebraicae és Kaposi Sámuel, gyulafehérvári tanár Grammaricae Hebraicae Epitome Metrica című héber nyelvtana. Utóbbit a marosvásárhelyi református kollégium könyvtára őrzi s én már évekkel ezelőtt ismertettem. Vajon a felette mostoha körülmények közt mi késztette ezeket a tudósokat az áldozatos munkára, amely bizony édeskevés jutalommal kecsegtetett? Nem más, mint ideálizmusuk s az a rajongó szeretet, amellyel inkább vallásos meggyőződésből, semmint tudományos felismerés alapján csüngtek a szent nyelven. Ennek bizonyítására könnyű volna egy sereg egykorú írót felsorakoztatni, de ezúttal csak Komáromi Csipkés György Oratio Hebraica c. székfoglaló-beszédéből (1654) idézem befejezésül a következő parägyricust:

Az emberek hiábavalóságok után futkosnak és elhanyagolják az Istentől való tant, melyhez képest pedig az emberi bölcsesség semmi. Így a héber nyelvet most ezrek közül alig egy kívánja tudni, megelégszenek az anyanyelv, legfeljebb még egy idegen nyelv ismeretével. Pedig a héber nyelv az csak őt illeti meg a nyelvek között, amely szóval pedig csak az Istent és az angyalokat ruházzák fel. Tisztán meríthető belőle minden tudomány: a grammatika, logika, költészet, teológia, természettudomány, mennyiségtan, csillagászattan, erkölcstan, orvostan. Minden más nyelv tanulására felette szükséges és hasznos. Nincs nyelv a világon, mely nem belőle folyt volna. Aki azt ismeri, részben tudja a káld, arab és arám nyelveket is. Régisége is tiszteletreméltó. 70, 80, 100 éves ember ritka, mint a fehér holló és mindenki tiszteletének tárgya. A héber nyelv ellenben többezer éves. Ezen adta Izrael Szentje Mózes kezébe a tórát, ezen beszélt Mózes és a próféták, ezen van megírva Mózes 5 könyve, az 5 megilla, az első és utolsó próféták. Ezen adott nevet Ádám a tárgyaknak és állatoknak. Olyan a nyelvek közt, mint a nap a csillagok közt, a szív a test szervei közt, az oroszlán az állatok közt. Mint a színarany, olyan becses a bölcsek szemében, ha a balgák meg is vetik.