Valentyik Ferenc: Fleischer Etelka, Gyóni Géza elfeledett múzsája

„Nem boldog révbeérők
Útja az én utam.
Ne is jöjjön velem,
Kinek van célja, álma.
És asszony, az se jöjjön,
Kit szelíd anyaság
És csöndes otthon csábít,
Mert vissza nem találna.”

(Gyóni Géza, 1910)

1A maturáns Gyóni Géza    Érdemes-e, ha bármiért igen, akkor meddig érdemes titkolni a szerelmet? Egységes recept, tudományos alapozottsággal vagy akár gyakorlati tapasztalattal aládúcolva, nem létezik, kár az időért, ne is keressük. Mindenesetre 91 évesen, a Viharsarokban élő, törékeny alkatú, többszörös dédnagymamaként már bizonyosan nincs értelme tovább titkolni a háromnegyed századdal korábbi romantikus kapcsolatot. Különösen, ha az egykori kedves már messziről, mindig kitűnt a társai közül, igazi jó kiállású, szemrevaló legény volt, ráadásul nagyon szép verseket írt, és, ugyan a fiatal életét kellett érte odaadnia, de még világhírre is jutott.

    Így gondolkodhatott Fleischer Etelka, Gyóni Géza elfeledett múzsája, amikor 1977 júniusában, Békés városában dr. Czeglédi Imre (1930-) muzeológus felkereste őt családja körében. Már szívesen beszélt a költőhöz fűződő emlékeiről, a fülelő unokák sem zavarták, pedig hosszú-hosszú évtizedekig ellenállt az újságírók kíváncsiskodásának, sőt Gyóni (Szolár) Ferenc (1882-1963), a költő sógora sem tudott vele dűlőre jutni. Most azonban a nagy ebédlőasztal mellett ülve, a szék háttámlájába kapaszkodva újraélte lánykorának szép emlékét, egymásután sorjáztak a gondolatok és gördülékenyen álltak össze a mondatok.  

2A csabai Vidovszky ház    A csabai majális forgatagában ismerkedtek meg 1902-ben: a tizenhat éves Etelka és a tizennyolc éves Géza, aki éppen érettségi, korabeli kifejezéssel élve, matura előtt állt. Etelka édesapja jószágigazgatóként vezette Füzesgyarmaton az aradi mártír tábornokkal rokonságban álló Vécsey grófok gazdaságát. Gondos apaként lányát mindenre felkészítette, amit egy korabeli gazdaasszonynak tudnia kellett. Bécsbe küldte németet tanulni, majd Csabára, hogy egy jól ismert varrónőnél a varrást is elsajátítsa. 3Rudolf GimnáziumA majális után Vidovszky-házi szállásáról Géza sűrűn eljárt a ligetbe és útja mindig az Ótemető utcában lakó Etelka közelében vezetett.

    - Olyan közel laktam, hogy az ablakból láttam, amikor ment el az úton a barátaival. Ő is látta, hogy ott vagyok – mondja, majd a baráti kört örökítő elsárgult csoportképet vesz elő és rámutat középen a zsinóros ruhás, diáksapkás Gézára:

    - Nézze, ilyen volt. A legfessebb diák. Nagyon fess volt! És nagyon jó tanuló, de szerény kis nexus volt közöttünk, olyan diákszerelem.

    Gyóni, azazhogy akkor még Áchim Géza, a jól sikerült érettségi után evangélikus lelkész édesapja kívánságára a pozsonyi teológián folytatta tanulmányait. A távolból írt levélben vallotta meg érzéseit, amit Csabán még nem mert elmondani:

        

    „Nem tudom, nem veszi-e tolakodásnak, hogy levéllel merészkedem felkeresni, de ha más nem ment, mentsen az a körülmény, hogy levelezőlapra nem bízhattam közlendőmet. Higgye meg, sokáig küzdöttem, vajon írjak-e Önnek, vagy örökre eltemessem érzelmeimet, s feledni megpróbáljak anélkül, hogy megtudnám, vajon csakugyan kell-e hát felejtenem?...

    E két kérdés soká, nagyon soká foglalkoztatott. Két út volt előttem: vagy elhagyni búcsúszó nélkül a holdkóros álmok birodalmát – erre, mint látja nem volt erőm -, vagy megküldenem Önnek távolból, hogy az ismeretség nem volt nyomtalan rám nézve – sőt…

    De hagyjuk az ömlengéseket! Talán elítél, amiért ez utóbbit választottam, de nem tehetek róla. Tartozom ezzel Önnek, vagy ha nem akarja elfogadni – magamnak, hogy fojtsam továbbra is magamba azt az érzelmet, mely tulajdonképpen nem enyém, hanem Öné, mert hisz Ön ébresztette azt bennem! Sokáig visszafojtottam, de most annál erősebben követeli jogait… Óh, ne féljen, szerény érzelem az, megelégszik azzal, hogy kiönthetem Ön elé, csináljon vele tetszése szerint. Fölemeli vagy visszautasítja… megtisztítja, vagy sárba dobja.

    …De ha vissza tudna még emlékezni arra, aki életének egy rövid szakaszában tolakodás nélkül, árnyékszerű kísérője volt Önnek, aki bármint hajtotta is vágya, hogy megvallja Önnek szerelmét, inkább búcsúszó nélkül hagyta el Önt, nehogy vallomásával megsértse, és aki azóta folyton Önre gondol. Ha nem volt egészen közömbös Ön előtt a levél írója és – ne vegye sértésnek, hogy emlékeztetem -, nem bánta még meg, hogy egy édes hajfürtjét őrzöm, - akkor ne utasítson el ridegen, s ne gondoljon gúnyos diadallal a szegény poétára, aki oly messze Öntől, még mindig szövi a félbeszakított ábrándok fátyolát, s nem tudja Önt elfeledni.

    Belátásom szerint nem lehet sértő Önre nézve a levél, mert hisz csak őszinte vallomás.

    Megszólításoktól tartózkodtam, mert divatosra nincs kedvem, a szívem szerint valóra pedig jogom nem volt…

    Hogy lesz-e jogom: - Öntől függ. Várom ítéletét!

     

    Pozsony, 1902. Convent. 13.

Kezét csókolja: Áchim Géza”

   

    Képeslap is érkezett, de egy idő után elmaradtak a levelek, a messzeség legyőzte a plátói szerelmet. A kapcsolatot a költő „A levél” című alkotásával zárta le, mely a Békésmegyei Közlöny címoldalán kapott helyet 1903 júliusában:

    „Előveszem, - óh hányszor egy nap,
    Egyetlen, első levelét;
    És nézem rajt’ a borítékot,
    És olvasom az elejét.    

    Szép, szabályosak a betűi
    És engem – édesnek nevez.
    - Ha tudná, édes szép leányom,
    Milyen keserű mostan ez.    

    Aztán megírja a levélbe,
    Hogy engem így, meg úgy szeret –
    S mint már magától értetődik,
    Hogy én is, én is hű legyek.    

    És a végére kétszer írta:
    Isten vele, Isten vele!
    Talán már akkor tudta is, hogy
    Ez az – utolsó levele.”    

    Hosszú évtizedekkel később Etelka jóvoltából 1937-ben, majd 1940-ben, akkor még saját nevének és történetének elhallgatásával, három Gyóni költemény került a lapok hasábjaira. Számadó Ernő (1907-1983) költő közlésével először a „Milyen más!...” című alkotást ismerhette meg az olvasóközönség:    

    „Milyen más itt minden,
    Milyen más azóta –
    Hogy a te kis kezed
    Az én árva szívem
    Virággal beszórta!...    

    Tavaszról dalol a
    Búcsúzó madár is,
    Virágnyílást hirdet
    - Haldokló mosolygás –
    Őszi napsugár is!...    

    (Pozsony, 1902. november 9.)”

    Az évtizedekig rejtőző, ismeretlen strófákat Kapi-Králik Jenő (1906-1978) zeneszerző, orgonaművész, zenetanár 1941 októberében megzenésítette. (A kotta kézirata a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában a V.4317/42/75 jelzetszámon ma is megtalálható.) A kompozíció elhangzott a Magyar Rádióban 1942. június 28-án.  

    A két versszakos „Bokrétába szedtem” című alkotás 1940 decemberében vált ismertté, így természetesen helyet kapott 1943-ban a Gyóni (Szolár) Ferenc által szerkesztett „Gyóni Géza ismeretlen versei” című kötetben. Ez is a pozsonyi piros notesz alkotása, bár keletkezésének pontos dátuma ismeretlen maradt:    

    „Bokrétába szedtem
    Egy marék fűszálat…
    Némelyiken még a harmat,
    Szemem forró könnye,
    Talán föl se száradt…    

    Egy pár őszi rózsa
    Ha van tán közötte, -
    Arról tudja az a kislány,
    Hogy neki kötötte
    Az, aki kötötte.”

    Ugyancsak a „Gyóni Géza ismeretlen versei” kötetet gazdagította a „Nem fogja el még…?” című költemény, mely Békéscsabán született. Sajnos a második versszak 6. sorának hiányával került elő:

    „Nem fogja el még bús felejtés
    Borító árnya lelkedet?
    Ti édes órák boldog képe,
    Él-e még emléketek?
    Feledve volna mind az édes,
    Felejthetetlen pillanat?
    Szerelmünk szép fehér virága,
    Síratlanul lehullanak?    

    Nem, nem lehet, te nem lehettél
    Csalóka álmok képe csak!
    Emésztő csókod, ölelésed
    Mind igazak, mind igazak!
    Nem csalfa játék a szerelmed.
    - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - …
    - El, el tőlem, kétség árnya,
    Te hollószárnyú, bús madár!    

    Hadd, hadd lehessen boldogságom
    Üde, virágos, tiszta kék:
    Rózsás világom bús szelével
    A feledés ne űzze szét!
    Legyen szerelmünk rózsás hajnal,
    Mint napkeltén a menny-azúr –
    És boldogan leszünk, én lelkem,
    Örökre, mondhatatlanul!    

    (Békéscsaba, 1902. jún. 10.)”    

    A szép levelek és versek 1903 nyarától elmaradtak, de helyettük nem várt meglepetésre 1904-ben a költő első verseskötete érkezett meg egyenesen Pozsonyból. A debütáló poéta Etelkának ajánlotta költeményeit. A dedikáció pontos szövege rejtve maradt, mint oly sok minden más ebben a történetben, de akár a következő sorok is beillenek ajánlásnak:  

„Poéta lelke néma hárfa.
Elrejtve mirjád bűvös hang van ott…
Legyen megáldva minden női szív,
Minden tekintet, mely életre hív
Egy percnyi rejtett tiszta dallamot!”

(Gyóni Géza, 1904)

 

    Források: Áchim Géza: A levél (vers). Békésmegyei Közlöny 1903. július 23; p. 1.
    Dr. Czeglédi Imre: Emlékezés Gyóni Gézára. Békés Megyei Népújság 1977. június 25; p. 6.
    Gyóni Ferenc dr. (sajtó alá rendezte): Gyóni Géza összes versei. MEFHOSZ Könyvkiadó, Budapest, 1941; p. 10.
    Gyóni Ferenc dr. (sajtó alá rendezte): Gyóni Géza ismeretlen versei. MEFHOSZ Könyvkiadó, Budapest, 1943; pp. 9, 25, 34, 37, 330, 332.
    Szolár Ferenc dr.: Gyóni Géza múzsái. Budapesti Hírlap 1934. június 24; p. 10.
    Valentyik Ferenc: 600 bibliográfiai adat Gyóni Géza pályájáról és költészetéről. In: V. F. (szerk.): A béke katonája. Antológiai Kiadó, 2014; pp. 253-342.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf