Bartók Lajos: A budai Honvédemlék leleplezése

Lenn nyugszanak mély sírvölgyben a bátrak,
 Kik föl, kevély bérez várfokára törtek.
 Kik visszavívták a fejedelmi várat,
 S majdan királyuk szívét, nemzőtöknek.
De fönn a vár, s a vár fölött ragyogva
Emlékök áll s néz szomszéd csillagokra,
 Mert legmagasabb pont a haza felett:
 Hol jelben él a hős honszeretet!
 
A honszerző s honvédő bajnokoknak
 Utódi ők ! Ők Alpár sík terén
Párducz-hadában Árpádnak robogtak;
Ők Kun Lászlónkkal mint bősz harczi rém
 Tiprották March-mezőn a cseh oroszlánt,
 A koronát Rudolf bajtársnak osztván;
 S ők voltak Mátyás rettegett hada,
Melynek csapásin Bécs leroskada.

S bár villogott az ozmán sárga holdja,
 Letörve Mátyás tornya érczkeresztjét:
Szarvát letörték ők is, megtorolva,
Honvédő ősök Budát visszavették.
El nem fajult a szittya párducz gyáván,
Villámcsapásként első volt a bástyán.
Nem is vesz rajta senki diadalt,
Csak a magyar ne bántsa a magyart!

Hah! dúlt kül-ellen, e hazát tiporta
Török-tatár, buzdítván belviszály:
De átkozottabb három század óta,
Melynek zsákmánya volt nemzet s király.
Láthatatlan szörny, magát berágja mélyen,
 S dúl titkon nemzet és király szívében,
S annyi könnyet, vért, s vértanút kíván, —
Ti zúztátok be szörnyfejét Budán!

A kétszin ármány, nép s fejedelme vesztén
 Mely ön zsarnok-hatalmát épité,
 Mérges gyanú kígyóit fészkeltetvén
 Szent koronánkba: itt lett semmivé
 Ez hősök legfőbb érdeme s jutalma,
 E bástyákról veték le széttagolva
 Az ádáz szörnyet, hogy temetve lenn,
Örökre veszve s kárhozott legyen!

S csak vérözön bírt bitorok falával,
 De győze a hon, s mindig győzni fog,
Mert mit törődünk akkor a halállal:
 Ha a hon élte, mely koczkán forog!
Oroszlán volt a harcz ; elestek bátran
 A védők, s béke él velők a halálban;
Hős vert le hőst, s a bosszút megveti.
Vert ellen híre hírünk' élteti.

És győze e hon, s mindig győzni fog,
 Mert kőfalon véres roham ha megdől:
 lm, fölragadni roskadt bajnokot
Egy kéz nyúlik le láng- s füstfellegekből.
Nézzétek: itt István királyi jobbja,
 Mely a gyilkost fagyasztva térdre dobja,
Él, s apostol hatalma védi meg
Nagy alkotmányát, mit ő épített.

S ők felrohantak, és a vár örülve,
Még ágyúlángtól égő homlokára
 Győzelmi zászlónk' mint rózsát kitűzte,
 S legbüszkébb: néz új győzelmek sorára.
 S fejedelmi várunk porba sohse dűlhet,
Vívhatlan áll, mint a nemzetbecsület.
Vár, város, ország szebb lesz, bármi rom,
 Szebbé építi a honvédszurony!

... S áll a szobor magas hegy tetején . ..
S némán kiált: «Nemzet, mely önmagában
Megbízik, áll csak dönthetlen helyén,
 Sors, jog, királya abban bízhat bátran !»
S vén bajnokok, megosztva győzedelmet,
Halálban kik bajtársak nem lehettek,
 Most könnyben állnak a hír fényinél:
 Ők megdicsőültek, hazájok él!

Nincs több keserv már bátor, hű szemökben,
A vérfolyam medrén áldással árad:
Remény nélkül halók nyertek jövőnkben
 Jutalmat, a hon sírjokból föltámadt.
 Csak élj, bizalmunk, a fejedelmi napban,
 Homályos hajnal feltündöklik majdan !
 S itt lesz az ifjú honvéd, ősekint,
 Ha a haza s király csatára int!

Állj, hős, e helytt, félisten, kit nevedről
Nem ismerénk; — a nemzet a neved!
Tekints szét, fönnen, mint a hármas hegyről,
 S emeld Atlaszként a magyar eget!
 Ez legmagasb pont a honban; s ökölbe
 Kardod szorítsd, s nézz sólyomkint a földre ;
 Mint harczi őrszem, a nemzet s király
 Várának őre, mindig ébren állj!

Szemed éjszakra villámot löveljen,
S kelet felől intsd Árpád seregeit.
Föld- s égből visszatér a honfi szellem,
 A hadak útján hűn tábor segít.
 Az isten-ostor elleninkre törtet,
 Kikorbácsolja sarkiból a földet,
S te vérözön közt állsz, mint Ararát,
 Hős honszerelmed megtartván hazád'!

                    1893. május 21.