Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [V. rész]

    Ezen hasonlatos előadást hozta elmémbe „Gyulai Pál” olvasása, mert a tengerszem alatt nem is értek mást mint egy regényt. Olykor olykor meggyüremlik színén a hab, fölveti magát egy-egy jelenet a mélységből s tova játszik a sima lapon: ha ezen imitt amott feltűnő jelenségeket elméd által összekötöd: ez a regény története, de a mellékrajzok ugyanannyi költészet, igen új és festő, bár nem korrekt nyelven, hullámzó telj és erőben. A darabosság s érdesség mindamellett, minthogy nem üres héj, kedvesen hagyja magát ízleltetni. Mondok azonban egy észrevételt. „Gyulai Pál” nem a közkelet s népszerűség regénye. Művelt embernek való olvasmány mindenestül. Tömérdek isméret, észrevétel, megjegyzés, különösen igen szép s helyökön álló hasonlatok s képek a műveltség világából, történetekből, ellentétesen, mint Eötvösnél, ki jobbára inkább a természetből merít. Azokat nem fogja érteni, s e miatt a mű szépségét sem érzeni mindenben olyan olvasó, ki nincs eléggé művelve a polgári és különösen művészeti történetekben s a természettudományban. A bölcsészet állása is méltóan és híven van képviselve akkori tudományos világunkból; de ki fogja érteni a kaballa, vagy kaballisztikai bölcsészet jelenségeit a tudomány történetének ismerése nélkül, holott regényírónak ez szinte egyetlen, s bölcsészeinknek sem ajánlható eléggé, főleg ha magyar bölcsészetről is beszélnek immár. Mindemellett a kevésbé művelt elme a helyett, a mit nem ért, kárpótlást vehet azokból, a mik tudni valók, mikkel „Gyulai Pál” gazdagon, szinte a terelésig van kikészítve. Különösen a hölgyvilág fog e részben rövidséget szenvedni; mert az oly hasonlatokat, mint alább következik, nem fogja érteni s érzeni a nagy rész. Petrarcha… „meggyújtja a szívet, mint Áriel a nápolyi király hajóját.” Ez szép, de nehéz. Aztán: a szó „halál” mint Numida nyílvesszője, mindig csontvelőkig hat; Kendi szemei égtek a lelkesedés idegen tüzétől, mint a szkaldé és látnoké; mint a Faust tanár által sétából hazahozott uszkár, három perc alatt oly naggyá nő, mint egy elefánt stb. – Ezek, és pedig szám nélküli, de az elegendő míveltség előtt szebben s jobban eső képek, hasonlatok nehézzé teszik az élvezetett, választottak számára jegyzik el e regényt. Kemény mindig valamely művészi talajra állítja fel szobrait; neki nem elég egy domb, egy kiemelkedett magaslat a természetből; innen a míveltség szellemibb világából vett hasonlatai, képei.

    Nem mondok többet e nevezetes műről, s vele bezárom azon költői regényes tömböt, mely az irodalom e faját egymásután s egy időben képviseli. Volt-e itt valami szerves műfolyam, fejlődés, haladás? Én úgy látom hogy igen is. Mert nem pusztán regény jött regény után, hanem valamennyi költőnél saját erénnyel, hibával a létesülés, a keletkezés küzdelmeinek, az alakulásnak világos jeleivel, nyomaival fejlődött a műfaj. Egyiknek egyben, másiknak másban van elsősége. A Vajda-féle híg tartalomtól Kemény szilárd alakjaiig mennyi testesedés, dushodás eszméből alakká, alakból eszmévé! Máskor kijelöltetett valamely mű az ó és új kor egyik másik irodalmából: s ennek rámájára készült ide haza egy-egy munka. Hányszor ajánltatott Goethe vagy Shakespeare, hogy szerintök csináljunk, és ha vagy csináltunk volna is, mi lett volna egyéb minden csinálmányunk mint typicus alkotás. Ez szolgaiság. A most leírt fejlődési szakban hasonlóul vannak efféle typicus alkotások, s ezt talán kelletinél inkább is fogták reá Jósikára, Kuthyra, Eötvösre, de bebizonyítani nem bizonyították végképpen reájok. A tévedés, úgy látszik, legnagyobb volt Kuthy részéről; ki az igaz, hogy művet nem alkotott azon dolgozatokban, melyeket eredetiseknek akart, de az elvtévesztés szerencsétlenség inkább, mint hiba; s fonákul értett szabály után is lehet következetesen dolgozni; a költő megáll, a művész megbukik. Egyébiránt akár Eötvös, akár Jósika elegendőleg megcáfolá az idegen utánzás vádját, ha szinte szerettek volna is némelyek hasonlatot találni a Karthauzi és Werther között, az Utolsó Bátori és Scott tudja isten melyik regénye között; ezért mondám én egyért, hogy mi jobban épülünk a költészetben magunkhoz képest, mint a farnciák magokhoz mérve, ugyanazon idő alatt, mire még hátra vannak névszerint a lírai költészet ide eső mozzanatainak bizonyítványai.

    Ám tisztelettel vagyok eltelve minden költő iránt, ki az általam kikötött irodalmi korszak folytán feltűnt a nagy és dicső pályán; tudom, hogy különösen az irodalmi történet lapjain kellő méltatást fog nyerni olyan elbeszélő, mint Gaal József, kinek a regényes költészet igen sokat köszön; Degré Alajos, ki köteteket adott már ki; Obernyik Károly, Gyulay Pál, imez „Az aranycsináló” amaz „Persepolis” című, a magyar irodalomban legjobbak közé sorozható s egyéb beszélyeikkel, és kit talán legelőbb kellett volna említenem, Jókai Mór, de célom ezúttal más volt, mint irodalmi történetet adni, s elegendőnek találtam a fentebbi öt regényköltő szellemvilágának feltárásával kimutatni, hogy az elvek viaskodásától a történeti szigor tartalmasságáig a lehetőség minden sarka megmozgattatott általok, hogy új épületet állíthassanak a regényirodalomból. Különösen Jókai Mór inkább élvezendő, mint ítélendő. Szellemében már is lényeges alakulás történt. Az előbbeni rejtélyes, találgatni való, gyakran apocalyptikus iromás helyett, úgy látszik ellentétesre ment által. Lábai alatt mindenütt való, talán éppen hazai föld. Egy nagy példánya a fejlődésnek. Termékenysége után valamelyik német lap nem tudott neki jobban örvendeni, mint hogy magyar Dumas-nak mondta. Nemde ha a régi írók is, egy-kettő kidöltével még állanak, s az ivadék új erőben díszlik, nem esik éppen sivatagba a jövendőre való kilátás?

    Mindezek után mégis el kell fogadni egy ellenvetést, melyet valaki a költészetnek újonnan megnyert tartalma mellett e kérdésbe foglalhatna: megnyert tartalma mellett e kérdésbe foglalhatna: igen, emlegeted jó műbíráló, hogy új elemek, módok állnak immár a költészet szolgálatára, de hol itt a művészet? Ez igaz, nagy kérdés, melyet befelelni az időre hagyom. Addig is megjegyzem: a tartalom, melyet a magyar regényköltészet, mint ilyen, előállított, nem kapta ugyan meg oly hozzáméltólag az alakot, mint érdemlette volna, de alakját még azért nem veszté el, sőt inkább az majd ezután fog létre jőni. Csak egy példát mondok: a zenei szerzeményekben fő a dallam; az összhang attól függ, ki dolgozza fel karzenévé. Úgy tetszik a mi költészeti alakításaink is könnyebben fognak menni, ha egyszer bírjuk az eleven tartalmat. Ezelőtt az alak volt készen az idegen minták szerint, most bírunk tartalmat s az alakkal nem vagyunk eligazodva. A kettő közül választani lehet, mint választott a régibb s újabb költészeti nemzedék, de a kettőt egymástól elválasztani lehetetlen. Ha mégis külön vált egyik a másiktól, részemről azon költészeti munkásságnak adok elsőséget, melyben dúl és forr a tartalom, a felett, melyben tisztává, de mozdulatlanná jegedett az.

    Midőn vizsgálódásaimban a drámai költészetre megyek át, fölrajzik előttem a fölvett időszak, e részbeli munkásságának minden jeleneteivel. Eszembe jutnak a tűhegyre állított polemiák az ellenkező nézetek iskolái között, melyek a drámai irodalmat és színpadot, minden rokonság ellenére is, elszakasztották egymástól, vagy legalább oly mélységet vágtak közéjök, melyet csak hosszú idő fog betölteni; és keresem segítségével, a költői fejlődés adataiból, össze tudnám kötni, mit elszakasztott egymástól az akkori idő félszeg gyakorlata, elmélete; ez lenne aztán mostani elmélkedésem sükere.

    A fölvett időszak kezdetén, ugymint 1830. körül az irodalmi és színpadi dráma között nem ismerék azt a nagy különbséget, melyet azután fölvete közéjök az idő. E tájon körülbelül oly nézetek uralkodtak a drámáról, mint a régi helleneknél, hogy a színmű közönség elé vitessék, de viszont a közönség is volt olyan kegyelettel a dráma iránt, hogy jó irányú erkölcsi, nemzeti s más hasznos intelmek s tanítások miatt szívesen meghallgatá, örömét lelé benne, a miért ezen idő drámai életét legjobban hiszem jellemezni, ha azt a drámai költészet elvszerű tiszteletében központosítom, melyet még kevésbé zaklatott a gyakorlat mindennap megújuló követelése, kíváncsisága; miért ez a drámai művészet zsenge kora, mondhatnám, ártatlansági állapota volt még.

    Azonban ezen állapot nem tarthata sokáig. Midőn a színpad állandóvá lett Budapesten, s a művészet vándorai biztos fedél alá jutottak a fővárosban: az irodalmi fejlettséggel együtt járva, az ítészet is közelebbről és tüzetesen kezdett foglalkozni a drámával; elméletet, tanokat hozott az addig egységes, őszinte művészetbe, s mint rendesen, hol nem adta fel igényeit az életrevalóság, állításnak tagadást, viszonyosan, szegzett ellene, mikor a szélsőségek érintését s elfoglalását lehetlen volt kikerülnie. A szülemlendő küzdött a meglevő, az elmélet a gyakorlat ellen, s csak azon vettük észre magunkat, hogy a fejlődés nehézségein megtört a tudalom egysége s elvesztők a színköltészet ártatlansági állapotát, mint elő szüléink, midőn felmerült lelkükben a jónak és gonosznak tudása. A véletek egyik szirtjén az elmélet, másikán a gyakorlat vőn szilárd állást, mint Garay két hollója feleselvén egymásnak.

    Az állandó színház valóban, mint sokan előre is várták, nem remélett befolyással volt a drámai költészetre. A befolyás első jelensége egy nagy tagadásban nyilatkozott, mely szerint az egész múlt drámai költészete, kevés kivétellel, használhatlannak tűnt fel; s mikor már igen sok drámára lett volna szükségünk, folyvást kérdeztük még: mi az oka drámai szegénységünknek? És mondatott: szegények vagyunk a drámai költészetben, mert sokáig jármolt bennünket idegen műveltség; továbbá nem vagyunk egy valláson; végre hiányzik életünkből a politikai szabadság. Volt, ki mélyebb okot vélt rejleni nemzeti szellemünkben, melynek túlnyomó alkatrésze a szónokszavalati elem, s ez, habár nem áll is útjában a lírai fejlődésnek, de a drámainak tős gyökeres ellensége. Ok volt egyszer az állandó színház nemléte; mikor pedig ez fennállott már: némelyek úgy vélekedtek, hogy nincs állandó közönség, azért teremtsünk valahogy; mi egyúttal azt is tevé, hogy a főváros nem tiszta magyar, vagy nincs eléggé kiművelve a drámai magas élvekre; maga az állandó színház Pesten inkább magyarító intézet, mint művészeti szükségből épített csarnok; sőt felületes nézet oda kancsalított, hogy a hazai élet és történet aligha eléggé költői, s hiányozván az emlékirodalom, hagyomány, nincs a mi fölszépítse mind a kettőt. Majd volt lángelméket elnyomó igazgatóság, színészi párt, írói felekezet, karzati és páholybeli közönség, részrehajló ítészet, opera és dráma egy fedél alatt stb. annyi ok, hogy több nem is kell.

    Már Széchenyi mondá, hogy a magyar sok vállalatot nem az első, hanem a második vagy éppen harmadik lépésen kénytelen kezdeni. Ez áll a drámáról is. Utol kelle érnünk az előre haladott időt, ez okból valamilyen kapkodó tevékenység indult meg közöttünk. A föntebb előszámlált drámaszegénységi okok különbözőleg ítéltettek; és joggal, okkal vélte igaznak, helyesnek eljárását a költő, ha az állandó színház s vele a nemzeti műveltség szükségeit kielégítendőleg, páholy vagy karzat ízlése nemzetiség vagy más politikai korszerűség, érzelmes és lelkesedési érdek után hallgatva dolgozott; most magyarosítván, majd elveskedvén a világi és véges célok körül. Mindez, ha gyakorlatilag, mint akkor mondatott, vesszük a körülményeket, jó végből, jámbor szándékkal történt, de a kritikát mindamellett nem bírta kielégíteni, sőt maga ellen támasztá, mely aztán kezdé a gyakorlat lábai alatt ingatni a földet; és ha nem tagadá is a kölcsönhatás elvét s igazságát, hogy drámai költészet és színpad viszonyosan gyámolítják s emelik egymást: mégis tudott példákat szerezni a műtörténetekből, hogy állandó színpad, politikai elvek hirdetése, egy vallás stb. nélkül is iratott már jó dráma, hogy valamennyinél előbbvaló a képzelődés mint tehetség, az emberi kebel érdekeinek esztétikai kielégítése mint cél, a tanulmány mint eszköz.

    Ez volt az állandó színpad legelső hatása, mely midőn tagadott, állított; azaz napi szükséggé tette a színköltészetet, s napszámossá a művészt, gyakorlati úton. E perctől kezdve a drámai művészetbe két külön cél, a legveszélyesebb dualizmus elve dobatott be, távolítván egymástól az irodalmat és színpadot, vesztegetvén az író és közönség műérzékét, ketté vágván egységes, naiv tudalmát. Csak ezért ront közöttünk amaz egyoldalúság, melynél fogva irodalomnak csinálni drámát egészen különböző feladattá lőn attól, mely színpadra dolgozik. Az írói gyarlóság, hiúság pedig fel volt híva, hogy becsületes arcot vágjon e gonosz játékhoz; ha színpadon megbukott, az ildom elméncségével vigasztalta magát abban, hogy minden megbukás ellenére is az irodalom története méltó helyen fogja őt nevezni költői igazolás fejében; ha nem talált dicsvágyához méltó dicséretet az ítészetnél: oda mutatott a színpadra, hol műve talán megtapsoltatott, érdemmel-e vagy a nélkül, mindegy. E nagy romlottságban az tán a közönség sem hagyta magát faltól és szinte kitalálta a módját: miképpen tartsa fel bírói tekintélyét. Így van pár titkos, érthetlen, könnyű szó, a közvéleménybe átmentve, mely már typicussá vált, s ítéletmondásnak is beillenék, ha nem volna olyan őszinte, hogy magára vall. Hírneves költő művéről hallottam elégszer ilyen ítéletet: jó dráma, de nincs benne színi hatás; ellenkezőleg hallottam másról éppen az ellenkezőt: rossz dráma, de van benne színi hatás.

    Hosszas magyarázatok helyett, minőkből eleget hallott már az író, olvasó világ, ragadjuk meg ezúttal ama kor színköltészeti tudalmát, meggyőződését, mint műtörténelmi tényt; vajon nem bevalósult-e, hogy színpad és drámairodalom elválasztattak egymástól, mintha éppen semmi szükségök nem volna egymásra? Nem lett-e két különböző feladattá: drámát írni és színpadra írni? Jól van-e így a drámai költészet ügye?

    A drámaköltészeti célnak ezen megosztása bárminő erőszakos elvontság, eltépés is: nem oly szörny előttem, hogy kétes volna legyőzése; aztán nem mondhatnók, hogy éppen vaktában állott volna elő, sőt inkább a drámai költészet eszméjének különségei láthatni abban. A fogalom végsarkai vannak előttünk kifejlődve. Hanem a fő rossz abban fekszik, hogy a színpadiság, mely okvetlenül egyik alkatrésze a drámai művészetnek, külön szakasztatik, és magára és magában elvvé emeltetik, mint ez csakugyan megtörtént, a midőn a drámabíráló választmány ekképp adá tudtul a világnak eljárása elvét, hogy a „bírálandó művekben főszempontul nézetik a színi hatás.” Tehát a színi hatás nem rossz magában, mint alkatrész, hanem károssá lett, mint elv, mint szabály.

    Szinte húsz esztendeje már, hogy drámai költészetünk ezen vezérelv után műveltetik, az írók többsége által, a színház védelme alatt. Mikor legelőször, mint szükségből elfogadott elv, tűzetett ki jellegéül: kezdetnek megjárta; s nem is volt ellene szó oly kevéssé, hogy Vachott Sándor cikkére, mely 1838-ban az egész színi hatást első megtámadta, senki nem felelt. Én fogtam volna felelni; értekezésem az akkori cenzúrán is átment már, de világ elé nem jött, és jó hogy nem jött, mert védelmeztem volna egy elfajzó rosszat a színi hatás elvében, mely a nélkül, hogy előre lépett volna vele a színköltészet, állandó elvül tiszteltetett már, s meghozta fattyú sarjadékait, s vele színköltészetünk az előhaladás helyett sokáig a kezdet gyarlóságánál maradt veszteg.

    Az úgynevezett színi hatás érdekében, mindezek ellenre is, megjegyzem, hogy a költőnek mindig szabad választani a közönség és művészet igényei között; és vannak idők, melyek folytán új erkölcsi, vallásos, politikai nézetek pártolására szólíttatik föl, vagy legalább felszólítva érzi magát a drámai költő, mint regényíró az irány által: ilyenkor lehet, hogy viharos tapsokat fog aratni, de eljárása bizony csak külszerű, fogadott vagy kibérelt szolgatételnek marad, s az érdek, melyet indít, a művészet járulékait fogja illetni, és korántsem állományát, s ez esetben szolgálatának már-már semmi köze a művészettel. Ha pedig éppen oda igyekszik, hogy minden áron hajhássza egy meghatározhatlan ízlésű közönség tetszését, mint Hegel mondja, kétszeresen bűnhődik: egyszer az igazság, másodszor a művészet ellen.

    Így gondolva, midőn a kivétel az elv helyére vívta fel magát, s a drámai fejlődés korántsem a művészet eszméjében, hanem hely- és időbeli viszonyok összefolyásában kereste igazolását, lehetlen volt szemére nem vetni az állandó színháznak, vagy inkább azoknak, kikre volt bízva az ízlés, a művészet vezetése, hogy elég már a színi hatás elvének követése, folytatása, hogy nem illik örökké az első lépésnél megállani, mert úgy elvégre is a száz esztendős gyermek sorsára jut a művészet. Mindennek dacára még 1847-ben, tehát az állandó színház fennállása után tíz év múlva is, csak a régi elv uralkodott és a második hibás lépést a következetességgel tette a színköltészet, előkelő írók s művészek pártolása mellett. Így fejlődött ki az úgynevezett színi és művészeti hatás között a különbség Nagy Ignáctól, ki amaz elsőnek föltétlen barátja volt, és a Színműtárt elv nélkül, keresetlen fából fúrva, faragva szerkesztette, Henszlmann Imreig, ki az utóbbit erőhatalommal sürgette, szinte az egyoldalúságig védte az ellenfél szemében.

    A drámai költészet két végsarka bizonyosan a költői eszme és a cselekmény. E kettő együtt jó; egymás nélkül – hulla. Mit és mennyit lehet összeírni a költői eszme egyoldalúsága után, mit és mennyit viszont a cselekmény kívánatai szerint: bőven találnánk reá példát az eddigelé írt magyar színdarabok felvonásaiban. Íme két végsarknak tehát nem az a rendeltetése, hogy egymástól mind messzibb távolodjék s merev ellentétté feszüljön egymással szemközt: hanem hogy állandóul sürgesse, hassa és fokozza egymást. A műtörténelem, az igaz, úgy tanítja, hogy e kettő rendesen hamarább fejlett ki önálló különbségben, mint konkrét áthatottságban, és pedig azon arány szerint, a mint egyik költő talán inkább szeret a dolgok belsőségével foglalkozni, különösen pedig magára és belső világára fordított elmélődő tehetséggel bír s valamely tűnődő szellemmel van elfoglalva; a másik ellenben könnyebb vérű levén, szereti a látványosat, a külsőt, talán a könnyen érthetőt, így nem ritkán a fölületest. Megvalósul ezen magyarázat egész népeknél is; értem a németet és a franciát. Ez utolsó ugyanis mindent örömest lebegtet a fölszínen, a belátható könnyedség tisztásán; így a drámai művészetben is szinte orrunkig tolakodik az előállítással és untig, fogytig túlozza előttünk a cselekményt. A költő a helyett, „hogy a keblét megmozdulni érző anya nyugtalan és termékeny gyöngédségével hordozná elméjében a gondolatot”, könnyű süker ingerében zürli el minden bensőségét, alanyiságát. Németeknél ellenben megtörténik, hogy az író addig addig ringatja képeit s gondolatait a bensőség bölcsejében, hogy utoljára az érzelmek homályos regióiba, honnan ki kellene emelni a gondolatot, téved vissza, s mélykedő töprengései között alig bír rámenni, hogy láttathassa másokkal, mit akar. Ez kicsinyli a színpadot, amaz mindenli. Ha tehát e két nemezt ítészei egymáshoz utasítják, ha ugyan utasítják, költőiket, ez csak annyit tesz, hogy a drámai költészet kiteljesedését sürgetik. Ezen nyilatkozatból, úgy hiszem, bátran lehet mérlegelni s magunk elé követendő például tűzni akár egyik akár másik nemzet drámai eljárást, ha ismerjük magunkat.

    Vessünk azonban egy pillanatot azon területre, mely a drámai költészet két végsarka között fekszik; és vizsgáljuk meg, vajon közeledett-e egymáshoz a kettő, be van-e valamennyire töltve a köztök tátongó mélység a magyar színköltészet termékei által; mert ez fogja mutatni a kedvező és talán megrovás alá eshető jeleneteket.

    Mióta Csató végjátékában (Megházasodtam) tapssal üdvözlé a közönség azon helyet, hol a büntetésre méltó zsidó inkább viszi ügyét a királyi táblára, mint a megyére: a zavaros közvélemény bűzhödt levegője ajtón, ablakon tolakodott a drámai költészetbe. Könnyebben esett a költő lelkének, ha ily oldaldöféseket adhatott. Ekkor jött a politikai kórság, és nevezetes drámai készítményekben, minő „Hunyadi László”, „Főúr és pór” szinte magától jőni látszott, hogy a költő valóságos zöldasztali vitává hígítsa fel a párbeszéd titkát, s pártok örömévé, bosszankodásává tördelje szét az egy és oszthatlan műélvet. A korszerűség kihívó arccal lépvén fel hamis ékszereket lopott a színköltészetbe; a vak is észrevehette, hogy a színházi taps és a költő tollának percegései között volt valami titkos rokonszenv. Mégis a korszerűség ölte meg a legtöbb magyar drámát, s névszerint az említetteket sem a t. társaság első jutalma, sem a bírák illetékessége nem bírta megóvni a kárhozattól.

    Remeg szívem, ha még a politikai elemhez kell csatolnom egy drága név, a nemzetiség, fonák felhasználását is. Becs nélküli tirádák, hamis önbálványzás patetikus körmondatai, elbizottság felkiáltásai forrottak elő utána. Lehet-e ilyenkor Szvatoplukot szomorújátékká feldolgozni; s vajon nem jól esik-e mai nap, hogy Zrínyit nem magyar elme írta? Hasonlóul a művészeti képzelődés mellőzésével történt hogy az élet sok jelenetei mint valamely nélkülözhetlen jó behozattak a drámába, mi a népiesség egyoldalú felfogása volt. A képzelődés, mely átalakít, már-már nem látszott szükségesnek, s alig volt egyéb feladata, mint utánok bámulni az eseményeknek, melyek gazda nélkül számolva hívatlan vendégek gyanánt, költészeti minden felhatalmazás nélkül pöffeszkedtek végig a színpadon, s keresztül kasul jártak deszkáin az apróságok pulyaságaival. Munkácsi „Garaboncás diákja” mint lehető legalsó kezdet még megjárta s eltűretett; de ha húsz év lefolyása közben folytonosan ismételtetik ugyanaz, ha a népszínmű az élet egyes jeleneteit beolvasztás nélkül mutatja föl művészetnek: az több mint kezdeti gyarlóság, tulajdonképp visszatérés a rosszhoz, makacs megmaradás abban.

    Mint jó és bal szerencsének sorosa, tömérdek színű írója, Szigligeti áll előttünk hosszas termékeny munkásságának egész nagy sorozatával. A drámai költészetnek a közönség felé forduló oldalát, mely a cselekmény részére hajlik, ő mívelte ki legjobban valamely társa között a kezdetleges színi hatási elv nyomán. Színköltészetében ha egyéb nem volna is, de cselekmény van. Ő ehhez tud s ily módon betölti azon igényeket, melyek a külsőséggel járnak, a tömegre vagy inkább a szemre hatnak. Kevésbé művelt közönség az ilyeneken nagyon jól mulatja magát. Egyszer kétszer láttatniok nem árt. Drámaköltő, ki talán belső tűnődésre hajlik, szerencsével fogja hallgatni; de hosszú időre nem valók, mert hamar feloszlik bennök a költői bűbáj; a lélekre, a művészeti eszmére alig levén valami gond fordítva, mint az ítészet is elégszer megjegyezte már. Nézőnek a kora kielégítés könnyű élet vad, de írójukat sürgeti az új alkotás szüksége. Így Szigligeti egyike a legküzdőbb íróknak. Neki nem szabad az ihletre sokáig várni, ábrándjait soká érlelgetni s lassúságában termékenyedni. Ez a titok el van tőle véve. Őt a sebesség viszi tovább tovább, mint Mazeppát a szilaj ló. Sietése közben talán a legszebb virágok maradnak el; mert nincs mikor leszakasztani. Ha aztán egy-egy színdarab megírásával némi nyugtot vesz magának, íme virágokra való visszaemlékezés leszen új színműnek alapja, s ő úgy jár, mint a ki egy útból kettőt csinál s örökké visszatéregetéssel tölti az időt. Költészetében jelenet, jellem, akarat, összeütközés, bonyolódás már előre készen vannak; minden kitelik belőlök; csak el kell indítani a gépet s mozog. Ez, mint mondám, derekas valami, lehet is belőle tanulni, de alig hiszem hogy kielégítené költője büszkeségét, a mit Szigligetiben fölötte tudok becsülni, mert igyekezete, törekvése isméretes. – Azonban reá nagy szüksége volt s van a színháznak; különösen még a kezdetkor, mikor nem bírt az író világ elég újdonságot adni, egyetlen, nélkülözhetlen költője volt. Mind íme sietség közepett is azonban sükerült néhány színműve; s különösem ő állítá elő az úgynevezett népszínművet; s különösen ő állítá elő az úgynevezett népszínművet; „Csikósa”, közrendű tárgyisága mellett, művészi elismerésre jutott s méltán.

    Egy oldalon fog helyt vele Nagy Ignác, kinek minden jó volt, mi a színpadon tetszett. Költői beccsel, belső igazsággal nem sokat törődött, s megnyugodva, mint senki, jó lélekkel ajánlá s űzé a franciák követését, mintha ez szolgáltatna valami új adalékot költői világunkba, midőn magunk is oly igen hajlandók vagyunk a frivolra, fölszínesre. „Tisztújítása” hazai levegőben mozog; egyes részleteivel érdekes látványt mutat. Többet a költő sem akarván elérni vele, megfelelt az alanyi célnak, napi érdeknek. Tisztább elemből dolgozott Gaal, kinek „Peleskei nótáriusa” a későbbi népszínművé lett költészeti ágban nemcsak fejlődésre mutat, hanem első megalapítója lett annak. Vachot Imre „Farsangi iskolája” mint kezdet sokkal több reményre jogosítá fel pályája figyelemmel kísérőit, mint utóbb bevalósult. Munkássága, ügyessége nem vívta ki magát egész erejében;s hogy megtörött valahol, bizonyos. Egyébiránt ő legnagyobb hibát abban követett el, hogy a művészeti hatás sürgetésétől, melynek előharcosa volt, a színpad egyoldalú érdekeibe hagyta magát vonatni, magasb célok feledésével. Degré Alajos művészeti hajlammal, Szigeti eleinte a merev színpadiassággal látott a költészethez, vagyis megmaradt az eredeti, vagy jobban a kezdeti drámai gyarlóságnál, hanem utóbbi darabjai mind jobban bírják kielégíteni a művészeti követeléseket.

    Vörösmarty drámai munkásságának egy része hasonlóul e korba esik. „Vérnásza, Áldozata, Marót bánja” elismért költői beccsel bírtak, de többé nem tartoztak a korba, melyben írattak, levén egy letűnt világnézlet, a drámai naiv felfogás szülöttei. Helyök elvitázhatlan a költészetben, de a színköltészethez alig szállottak le; így azon másik egyoldalúság részire hajlanak, mely a költői eszét a színpad lényeges hozzájárulása nélkül akarja valósítani. Mondhatnám, ezen méltatás alá, de mi a színi hatásnak éppen ellentéte, és magára hagyott elvontság, sorozandó igen sok költői színdarab, melyeknek csak ép a neve, hogy felvonásokba öntettek. Ezeken történt a legnagyobb méltatlanság, mert mikor a színi hatás elvvé emeltetett, a gyakorlat amazokat teljesen feledésbe, a vétkes egy oldalúság irodalmi lomtárba lökte; pedig ha színi érdekből meghallgattatik a silány nézőjáték, költészeti célból meg kell vala hallgattatni, legalább akkor a mikor, néhány e nemben írott drámai műnek; vagy az egyoldalúságot nem következetesen kellett volna folytatni, hanem következetlenül, hogy igazsággá nője ki magát.

    Azonban nem kelle soká várakozni. Az úgynevezett színi hatás egyhangú csattanósságai közé egyfelől, és a magok bensőségével tűnődő drámák csendjébe másfelől a siker neszével, a költői eszme mozgalmaival szállott be gr. Teleki Lászlótól „A kegyenc”. Egészen a kor műve; Hugo Viktor sem tudta volna ügyesebben feszítni az érdekeket, a várakozást. Nem képet ad Róma hanyatlási korából. Az ítélet méltánylá, a színpad megbírá, de az egyoldalú színházi gyakorlat feledteté s mai nap már nem is ösméri a közönség. Benne lendült meg nyomosabban mint korába eső elődeinél a drámai becs mozzanata színpadi jártassággal is pártosítva. Súlyos vád a színházra, ha e darab talán éppen a mutatkozó súly miatt nem volt érdemes a színpadilag korszerűek közé számíttatni. – Az eszme súlya azonban másoknál is jelentkezett. Obernyik Károly színköltészete szintén ez oldalról volna méltatandó; de nem kivétel nélkül, mert művészeti eszme helyett politikai uralkodik, mint említém, „Főúr és pór” drámájában. „Öröksége” bizonyosan művészeti gondok teremtménye, s fölismérhető benne a színpad és művészet kiengesztelése utáni törekvés. – A lámpafényhez erősebb szemmel, a színpadhoz kellő tartalommal lépett föl Czakó Zsigmond, s mondhatni meglepte a magyar színvilágot. A köztudomás mintegy ösztönileg és hosszas találgatás nélkül rámutatott azonnal, mint a magyar drámai költészet ujjá alkotójára. Örvendetes jelenség! A közönség megsokallta már az addig űzött módot; az újnak kívánása megkedvelteté vele azt a tiszteletre méltó komolyságot, mely nélkül semmi nagy nem születhetik és Czakó arcán, művein mutatkozott. Ő benne az akarat ingere soha sem szelesedett el; arcáról egy-egy gondolatot vártunk minden percben, melyet már régóta ápolgat, meleget szíve alatt. Ennek kifejezése lett volna költészete, ha összeütközésbe nem jő az uralkodó ízlésmóddal, mely a színpadot, és az ítészettel, mely az uralkodó ízlésmódot sanyargatta. Ő, úgy látszik, egész lelkét tette egy gondolatra; becsülte, imádta az eszmét, de nem ismérte természetét, s halandó lábai megtörtek a szent küszöbön. Hogyan? Szentebb elhatározottsággal lépett ő a színköltészet csarnokába, mint ezekre mehető társai. Lelkére vette az ítészet utasításait, belátta a színpad könnyelmű kezelését, fölszínes irányát. Mindezt belátta s lelkére vette, mondom, és aratta is sükerét „Kalmár és tengerész”, és „Végrendelet” című darabjaiban. Ő nem kérte a színi hatást, de tusakodott a gondolatért; igyekezett egyensúlyban tartani a lényeget a látszattal, tartalmat az alakkal, gondolatot a mutatvánnyal; mégis szemére vetteték az elsőnek hajhászása, az eszmevilágnak fekete légköre, melyből egészséges nem származik. Mit volt mit tennie, mint annál inkább keresni a gondolatot, esengeni a mélységért, a titkosért, rendkívüliért. Így született „Leona” című tragédiája, melynek alapeszméjét a bölcselkedő Eraszt beszédeiben vesszük bizonyos természetimádás túlzott kimagasításával. Sokan fognak emlékezni ama patetikus bölcsészetre, mely körülbelül e szavakban hirdeti lételét: elvesz a tavasz, „a gondolat”; ehhez mélységes világgyűlölet, a pozitív vallást krisztallizáló álbölcsesség fonódik mindtovább s végre a helyett, hogy érthetővé derítené eszmevilágát a költő, még homályosabbá teszi azt, mert „nem eléggé tisztán ismért dolgok utáni vágyakozásban” vesz el törekvése. Eötvös egy nagy fenséges gondolatot kér a Karthauziban, hogy megmentessék az emberiség: Czakónak elvesz a gondolat, mint a tavasz, mint a virág; pedig ő kereste azt és mikor megtalálta volna, egy rangra becsülte a virággal; a gondolatért megölte a gondolatot. Ez a mélységes bebonyolódás, hogy éppen a gondolat vesz el a gondolkodó elől, kibírhatlan állapot, melyben a szellemnek nincs maradása, mert nincs kielégülése… Mi történik azontúl, példája mutatja.

    Czakó Zsigmond a drámai életbe új erőt, tartalmat és kevés ideig tartott munkásságához képesti emelkedést varázsolt. „Szent Lászlója”, mely nyomtatva is megjelent a Délibáb füzeteiben, s azonnal színpadra is fölvetetett, tisztább világnézetről tanúsít. Szent László alakja senki által sincs oly idomba felmutatva lelkileg, testileg. Sok, igen sok van azok állításában, kik drámáink folytonos előhaladását Czakó sírjába hiszik eltemetve. Neki sokat, mindent megadott a természet, de megtagadott az élet, a társaság és társalgás; szerencsétlen volt környezetében.

    Bezárja előttem az egész drámai sorozatot Hugó Károly és színköltészete, „Báró és Bankár, Egy magyar Király, A világ színjátéka”, eredeti drámáival, melyekhez jő még „Brutus és Lucretia” németül írva, maga által magyarra fordítva. Valóságos költői természet, mely ha nem nevezhető is drámailag teljesen kiképzettnek, de mégis a legtöbbet tett arra, hogy a színköltészet feladatait konkrét egységben állítsa elénk, azaz költészetet és színpadot, eszmét és cselekvényt betöltsön egymással, belsőségi alapból kerekítse, domborítsa ki alakjait, s ezek a szellem földjéből nőttenek legyen ki. Betöltötte-e azt az űrt, mely a két szélsőség között nyiladozott, nem merném állítani, de hogy neki hibázott legkevesebb lépés a teljes drámai költészetre az egész fölvett koron át, bátorkodnám vitatni, s alapos reményeim vannak a győzelemre.

    Bármennyire óhajtanám tovább is folytatni elmélkedéseimet, így talán kijelölni a haladási nyomokat: ez mailag nincs hatalmamban. Mi az elővett kort illeti, a legesleggyarlóbb kezdettől fogva kísértem a fölvehető pontokat, emlékezteték a kiemelkedő fokokra. Haladás bár lassú, észrevehető; noha túlnyomó még most is a rossz elem; a jó csak kivétel. Egy folyóirat teljesen a színház érdekeiért soha sem volt közelebbi szükség, mint mai nap, és a színház, vele a színköltészet érdekei megérdemelnék azt. Mert a gyakorlat elfogható ugyan gyönge oldalaival is, miképp ezt föntebb már megengedém; de a művészet eszméjét éppen a gyakorlatnak kell mindig elibe tartani. Továbbá ha nevekednék költők által a műisméret, a közönségnek sem volna szabad elmaradni. Egy lap a részben is jó szolgálatokat tehetne… Azonban ez nem az én feladatom. Nekem azt kelle megoldani: van-e színköltészeti élet 1830 óta; azt, úgy hiszem, nélkülem is tudják általánosan, de a részleteket talán nem ártott kimutatni. – Ha följebb mondám, hogy a regényes elv legkevesbbé hatotta meg a drámai költészetet, azért volt, mert arra, hogy regényesről lehessen szó, több fejlődési fokozatnak kijelölése szükséges; a mi drámai életünk pedig erre még igen rövid. Hanem az mégis a kor regényes hajlamát tünteti ki, hogy egy magyar dráma, mely a klasszikusnak nevezett korban írtatott, ez idő folytán nyerte meg elismértetését, s ma is legjobb magyar drámának mondatik Bánk bán.

    Míg a regénynél, drámánál összemunkáló ítészet hiányában csak szerencse, ha eltaláltam az összefüggést s a fejlődés fordulatait: a lantos költészet kerül nemcsak elődolgozatok, hanem rendszeres nézetek is nyilatkoznak segíteni az áttekintést. A líra bizonyosan a legfeljebb költészeti nem, s az új idő szerint úgy szólván minden poézis belé vette magát és országos keletre jutott, míg a dráma legfölebb egy-két városé, a regény pedig csak készül arra jutni. Két szó mondja meg az összes lírai eredményt: kedély és népies. E kettőben érzi magát otthon a mai ízlés; nem is tanácsolnám, hogy valaki e kettőnek áldása s kenete nélkül indulna meg a költészeti pályán. E két szó, mely csakugyan az újabb lantos költészet tartalmát fejezi ki, oly forgandóvá lett, mint a pénz, habár nem érti is minden ember oly szabatossággal, mint a műbölcsészet akarja érteni, de köztudalomnak annyi is nagyon elég.

    A mi a szervületet illeti, e körül forgolódni a jelen szemlélkezés föladata. Lantos költészetünk legújabb fejleméről bölcsészeti alapon nyugvó nézetet találok a Pesti Napló 1853. évi folyamában (1139. szám), mely szerint a költészet első nyilatkozványa természetesen mindenütt és mindenkor a népköltészet. A költészetnek a népiesből a nemzetibe, ebből az egyedibe s így tovább (de hová, nincs megmondva) kell emelkednie, s ha az megtörténik s egészségesen mindig tovább fejlődni akar, többé az elébbi túlhaladt fokokra visszasüllyednie nem szabad”. Mégis ennek ellenére, a fejlődési törvény alól kivételesen (holott a törvény egyetemes), cikkíró a magyar lírai költészetet egészen megfordítva látja fejleni mondván: nem a népiből történt a haladás az egyedi, hanem az egyediből a népi felé, oly formán hogy költészetünk először általános jellemmel bírt (Ányos, Kazinczy, Dajka, Kis, Virág); aztán lett nemesivé (Berzsenyi, Kisfaludy Sándor); utóbb a nemzetivé Vörösmarty, Bajza, Czuczor, Garay); ebből végre népivé (Petőfi, Arany). Átmeneteket kérdeztek az elsőtől a másodikhoz Csokonai, a harmadikhoz Kölcsey, a negyedikhez Kisfaludy Károly. A harmadiktól a negyedikhez (s megint a negyedikhez?) Erdélyi, Vachott és többen”. – Nem tudom, hol vette magát ez a besorozás, hanem annyit tudok, hogy koránt sincs az eszme természetéből lehozva s a költészet fogalmából merítve; s ha mégis felhoztam, azért történt, mert cikkíró és én egy cél után törekszünk: a szervület kutatása felé.

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf