Tompa László: Kiáltás
Erdélyi éjjel. Súlyos gyászszövet,
Melyet gond boltoz sátorrá fölénk,
S melynek csak ormán: ott a hegytetőn
Hint gyöngén egy pásztortüzecske fényt.
Az anyám háza mögöttem fehéren,
S merengve hallgat, szeme zárt, sötét.
A kert végén egy sírdomb: az apámé,
Vonz és riaszt, gomolygatván ködét.
Én itt tiprom a porondot, – mióta,
S nincs mi e borút áthasítaná – –
Nincs-e? Hahó, hejh!… most egy telt kiáltás
Zendül az ormon, s zengve zúg alá.
Egy kiáltás. Talán ordast-riasztó
Pásztoré, kinek szíve elszorult
S most választ hív, hogy társát tudva, ő is
Könnyebben bírjon virrasztást, borút.
Így a hajnal is előbb tetszenék fel –
De percek múlnak – némán pergenek –
S válasz sehol… csak hallgatnak sötéten
Körül a magas, zárkózott hegyek.
E csönd már-már fojt. Ámde mit tehessünk?
És mit tehessen a pásztor kivált?
Még vár néhány ily fojtó, hosszú percig –
S aztán megint egy hangosat kiált.