Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [IV. rész]

Egyik író a másikra nézve föltét, egyik a másiknak betöltése; egyik ezt a mozzanatát műveli s emeli ki a szellemnek, másik a másikat. Ha regényírók mint Vajda és Eötvös, elbeszélőkül többet adtak a gondolatra és gondolatból, mint a gondolatot kiábrázoló történetre és történetből: az megint a fejlődés szükségében állott, hogy mások talán erre adjanak többet, vagyis különösebben bocsátkozzanak részletekbe, s a legkisebb apróságot is művészi, gyakran kicsinyes gonddal kezeljék, mi a regényírásnak valódi titka. A regényolvasó közönség szereti a kicsiségeket; s a nemnagy dolgok az írás e nemében igen nagy becsűek lehetnek – a jellemzése. Innen a végtelenig menő részletesség s minden különben mellékesnek látszó csekélység felhasználása regényekbe, mihez tudni nem kis érdem. Valamint az oka annak is, hogy a gondolat nagyával foglalkozó elmék nem szeretnek regényeket olvasni, de nem is tudnak írni. Hiányzik nekik az a könnyűség a mozgásban, elevenség az eszmék testesítésében, változatosság a rajzokban, mely a regényt kedveltető, ifjúsági olvasmányul ajánlja. Ellenkezőleg a regényíró mint száraz, korhadt lényeket nézi, lengeségei közepéből, a filozófokat, kik felől a világ elvénülhetne, összeaszhatnék. Így a regényíró könnyen tévedhet elvontságokba egyfelől és elveszhet a részletekben másfelől. Első esetben kevesebbet tesz, mint regényírói feladata kívánja, másodikban igen sokat arra, hogy ellazuljon, mikor egyenkéntiségek miatt felejti a derék eszmét, külsőség mellett a belsőt.

    Semmi nem teszi a külsőséget, az előállítás mesterségét oly kedvessé mint a divat; vagy bizonyos újdonsági mód ugyanazon dologban. Testi ruhánk, étkezésünk, szóval egész életünk alá van vetve. Az irodalmi világ szintén hallgat reá. Írni, hogy írjunk, minden dicsőséget érdemelhet, s az író megtarthatja állását az idő felett: de írni, hogy hassunk és olvastassunk ez oly csikland, melynek igen nehéz, de kár is volna ellene állni, mert nem ellenkezik az írói hivatással; és az irodalom főleg a költészet, olyan formán szervezett szellemvilág, mely a kérdésre feleletet, a szóra visszhangot vár; a honnan nincs minden ok nélkül azok törekvése, kik az irodalmi világ divatát szeretik vagy szerencsések vezetni.

    Mai nap már nem tagadható, hogy a divat szintúgy viszi maga szerepét az irodalomban, mint egyebütt az öltözet, társalgás, asztaltartás, melyek az élet első szükségletei. Vajon nem az élet első szükségei közé fog-e emeltetni az irodalom a divat által? Így a divat nagy tekintélyre vívta fel magát az irodalomban, s leginkább a regényben; de a műfilozóf bölcselkedik ellene és az idő ellen, szemére hányván, hogy fölületes, félszeg, könnyelmű, laza; azonban a divat és idő egy-egy nagy paradoxon; a jó szó is rájuk fér, s nem lehet annyi rossz bennök, hogy jó is ne volna;és sok selejtes író mindig mutat egy két jóra, kikről mondja az írás; ti vagytok a világ sava. A divat irodalmi tekintélye, úgy vélem, szükséges, még pedig a szellem érdekében. Olyan ez, mint a közvélemény, vagy a kettő egy. Igen szegény társadalom, melyben ez, s igen gyönge irodalom, melyben amaz még ki nem fejlett.

    A regényirodalom fejlődésében, mint szükséges haladást s fokozatot nézhetni továbbá b. Jósika Miklós regényköltészetét. Szinte rosszul esik s felszólal bennem az ítészi lelkiisméret, hogy midőn e nevet leírom, csak kivonatos, rövid ismértetés van előttem az irodalomról, s talán ártok érdemeinek, ha kimerítőleg nem tárgyalhatom egész nagy terjedelmű irodalommá lett munkásságát. Azonban az elvek körüli forgás, az esztétikai meggyőződések utáni járás fölment a részletek mellőzésének vádjától; s mai nap már nem vagyunk éppen az irodalmi élet küszöbén, hol minden botlás, minden erény számba vétetik; előhaladtabb korban nem is egyes szabályok, hanem egyetemes nézetek vezetik az embert, az írót. – Bezzeg, ha korokat óhajtanék összehasonlítani, minő súly vettetnék a mérlegbe Jósika nevével! Mert a regényirodalomban maig és ma is ő adott s ad legtöbbet, ő általa lett olvasottá a szépirodalom, olvasóvá a szépnem; különösen a nők, Kisfaludy Sándor óta, senki művét sem látták szívesebben asztalainkon. Nemcsak Dugonics „Ártatlan Etelkája”, mely után, Kazinczy Ferenc odavetett megjegyzése szerint, annyi szüle keresztelteté Etelkának leányát, nemcsak Mészáros „Kartigámja”, melyet annak idejében szégyen lett volna nem olvasni, hanem az aurórai elbeszélések, novellák is felejtettek, a mint Jósika „Abafia” 1836. évben megjelent, melyet nem sokára így vezetett föl Tornay a Figyelmezőben: Uraim, le a kalapokkal! Egy művet van szerencsém bemutatnom, mely körében első rendű, legjobb, mióta e nyelv zeng.

    Az ítészet, mint látszik, örvendetes jelenségül fogadá Jósika költészetét, s igyekezett megvinni költőnek a jó kívánatok, szerencsemondások hálálkodását. Azonban második regényével már eszthetikai eretnekség bűnébe esett Jósika, midőn Zólyomiban a költői igazságszolgáltatást elmulasztá, úgy akarván a világot és embert rajzolni, a mint van. Ha lehet, gondolá ő, a világban igaztalanság, miért ne a regényben; ha van ember, ki büntetlenül visz el nagy bűnöket, miért kellene másképp lenni a kötészetben? – Ez fonák tan, melyet legalább akarva, senki nem követett utána; egyébiránt az ő esztétikai elve mindamellett az erkölcsiségre vonatkozik, erkölcsi irányban indult és haladott. Már Abafi legelső bírálója észrevette, hogy eltérve Goethétől, ki a művészetben nem isméri el az erkölcsi célt, mint legfensőbbet, Scott Walterral tart, s maga az, hogy angol ízlét követ, jó előjelnek mutatkozott Jósikára nézve. Mi engem illet, ez erkölcsi vagy inkább erkölcsös művészetre nézvést jó eleve kimondám meggyőződésemet, s e részben lehetlen Goethéhez s a vele rokon tanítmányú Hegelhez nem ragaszkodnom; az angol ízlésre nézve pedig, bár egészen közhitté vált Jósika e részbeli hajlandósága, mégis helyet adok amaz ítészeti nézetnek, mely ha nem kapott is érvényre, de szintén kimondatott, hogy a francia költészet és előadás hatalma utóbbi művein túlnyomóvá lett. Scott, Bulwer, Cooper, Hugó s mások is voltak reá befolyással tagadhatatlanul;s midőn előtte lebegtek a minták, hozzá szokott „sebesen” dolgozni.

    Egyébiránt Jósika regényei, értem a legjelesebbeket, melyek közé számítá az ítészet és közvélemény Abafit, utolsó Bátorit, Cseheket, rendesen egy-egy erkölcsi tételt állítnak szem lé s érzékítenek meg. Így Abafiban amaz eszme van keresztülvive, hogy az önálló szellemnek s erős akaratnak eldöntő befolyása van az önmivelődésre, mivoltunk nemesítésére. Zólyomiban az ellentétel, a féktelenség következései rajzoltatnak. Könnyelműekben, a csábítás és könnyelműség veszélyeire és életbe vágó következéseire van fordítva az erkölcsi cél; Utolsó Bátoriban végre, hogy tovább ne menjek, az föstetik, minő nagy és félelmes az indulatok hatalma felettünk, s ki korán nem tanul magán uralkodni, saját jobb eszmélete sugalmát követni: elsodortatik, belső ellensége áldozatul esik. – Egy-egy csillag törik szét, nem ugyan részeiben, hanem sugáraiban, melyek örökké visszavezetnek az anyatesthez, és előáll egy-egy regény. Ez a Jósika művészetének szülemlési műfolyama vagyis megeredése.

    Látni való, hogy Jósika nemcsak műeszme hanem éppen erkölcsi eszme sugallata után, tehát különösben dolgozik, s azon ítészet előtt, mely fő irányadóul nézi az erkölcsöt, a művészet legmagasb tetőpontjára jutott el, azaz igaznak ismért elvek után önként, szabadon engedvén szülemleni géniuszát, minden dicsőítést érdemel; de elvei, fájdalom! esztétikai csalódás, melyen utóbb nem segíthetni. Rendeltetés-e, hogy némely író sehogy se jusson el a szép törvényeihez, vagy választás dolga az egész, mindegy; de annyi való és előttem sok példákon bebizonyult tapasztalat, hogy az ily kevésbé szigorú s alig fegyelmezett írók nagy tehetséggel is kevesebbet adnak, mint adhattak volna különben. Ki mondaná elfogultság nélkül, hogy Lessing, Beranger, Kazinczy generális költői természet lettek volna, mind a mellett az elvszigor, az ízlésbeli önfegyelem hová emelte őket! Különös! Szinte megfoghatlan, mennyivel tömegesebb, tartósabb a hatás, a befolyás oly írók részéről, kik a géniusz mellé a tanulmány szövétnekét is készantag elfogadják, azokhoz képest, kik egyiket a másik nélkül követik. Ezekre legkedvezőbb követelmények között is csak annyiban mosolyoghat a szerencse, hogy betöltik a művészet mértékét addig, a meddig mások előttük betöltötték, azaz a meglevő legjobbat is utánozhatják, másolhatják, de újat, eddigelé isméretlent, olyat, a minő eddig nem volt, elő nem állíthatnak.

    De én Jósika irányát kornátsem akarom másképp felmutatni, hanem csak mint tényt emlékezetben s tisztában tartani. Lehet, hogy csalódom, de annál nagyobb az irodalom dicsekvése, nyeresége, mert mióta Jósika föllépett, nemcsak hogy vannak regényeink, melyek valamely történetet elbeszélnek, hanem idők, helyek, szokások, életmód és igen sok mindenféle adalékok mint kellékek tanulmánya is szükségessé vált, s a regény tárháza lőn a legkedvesb tudni és éldelni valóknak, melyekből tovább fejtheti magát a művészet, széplhet az élet, szaporodhatik a műélv, annyira, hogy mint Toldy az utolsó Bátori bírálatában ezen regény érdekes leírásairól mondá: maholnap egy ügyes compositor-festőnknek szebbnél szebb motívumok állandanak készen a legérdekesb hazai rajzolatokhoz. Ha nemzeti történeteinkre több figyelmet fordít a képző művészet, mint ennekelőtte, és e részben hatott valamelyik író, úgy Jósikáé az érdem mindenik fölött.

    Nem tudom, mondta-e valaki oly egyenesen, mint én, hogy Jósika történeti regényírónak született. Ide mutatnak elsőbbi s jelesebb regényei; ilyenekül jelölé ki az ítészet is mindazokat. Az a sok fontos apróság, melyeket a történeti művészet megkíván, már előlegesen bírá hajlamát; de a történeti igazságot néhol kereste, néhol mellőzte, azaz elmulasztá, vagy nem igyekvék úgy beoltani a regénybe, hogy művészeti s művészetből fakadó elemnek tessék; vagy a történeti személyeket, mi nagyobb hiba, nem tanulmányozta oly eléggé, hogy azok feltámadván, rá ne kiálthatnának: te igaztalan voltál irántunk, mikor leírtál. A történet személyeinek magokszerű felfogásáról, a velök való méltányos bánásról a legvilágosabb igazabb szót Eötvös mondá „Magyarország 1514-ben” című regénye előszavában, mely szerint sürgeti a történeti igazság tiszteletét, mert „a hír, melyet történeti személyiségek magoknak kivívtak, a tulajdon legszentebb nemét képezi; ha a költő az utókor ítéleté hibásnak tartja, törekedjék elősegíteni annak kiigazítását.” A történeti mezőn már mindazon korlátok föl vannak emelkedve költő körül, melyek az elárjongástól mentve annál inkább segítik őt valamely szilárdsághoz jutásra; és a történet egyes szakaszai sohasem oly szegények, hogy ne lappangana bennök egy-egy regény alapja; úgy szólván, minden esemény egy-egy hüvely, vagy burok, melyben művészeti embrió rejlik; s a költő műérzéke mintegy ösztönszerűleg találja fel a neki valót, a konkrétet, melyhez szorosan ragaszkodván, erős állást foglalhat, s viheti játékba képzelődését, gondolatait; mondhatni: a milyen a költői tehetség, olyan mozzanatokat ragad meg a történtekből; „így a tárgy választása igen gyakran elárulja kiben mi lakik.”    

    Szalay rhapsodisticus észrevételekkel kísérvén Jósika egyik regényét, Zólyomit, így szól: Szerettem volna Erdély akkori gazdag religiosus életéből és zivataraiból néhány vonásokat látni benne; a munka csak nyert volna általok. Ezen észrevétel másutt is rá illik Jósikára. Ő a történeti regényt, ha jól esik magamat így kifezezni, nagy szeretettel csak magán érdekek körében tartá; de eszmék tükrévé, melyben a korok egyetemes, általános világnézete fényljék, nem fogta kiművelni; s neki e tekintetben a részletek szerencséje jutott, melyek annál ragyogóbbak aztán műveiben.

    mindezek dacára ki fogja felejteni Jósika nemes alakjait, főleg női jellemeit? Gizella és Margit, Celeszta és Kornisné, Szerafin; aztán Nankelreutherné és még igen sok! Hát a szövevények, a figyelemfeszítés, helyzetek beosztása, rendezése, pompás elbeszélő előadás, lélektani búvárlás! Mondom: Egy egész irodalom ez a jósikai regényköltészet, és még mindez ideig sincs bevégezve; s kérdhetné valamely fentebb nemű s belátású bíró tőlem: van-e lelked, hogy mégis mersz fölötte ítéletet mondani? Én ilyen komoly felhívásra megdöbbenve csak azt felelném: ártatlan vagyok a kora ítélés szándékától; egyedül azt mondom el, mi nekem a haza költőiről emlékemben maradt vagy óhajtandónak mutatkozik egy századnegyed óta. – A művészeti koszorú sohasem jöhet elég későn; azt meg fogja hozni mindenkinek az igazságos jövendő; de írónak azt érni meg, hogy nélküle lehetnének ugyan regények, de nem volna regényirodalom: a legbüszkébb dicsőség. Ez ítéletem Jósikáról!

    Ezentúl három fő irányt veszek észre a magyar regényirodalomban. Első az, mely a hasznosat is bevegyítik a műszép fogalmába és közönségesen oda céloz, hogy valamely véges, napi fontosságú eszmét segítsen diadalra; ez az úgynevezett irányköltészet, melynek előkelő képviselője „A falu jegyzője”, Eötvöstől. Második az, mely tulajdonképp a műtehetség fő mozzanatát, a képzelődést elvontan és magában fogadja el vezéreül, s költői elemnek veszi mindazt, mit a felzaklatott vér összeseper, akár van benne valószínűség, akár nincs; ez a félszeg idealizmus, leginkább Kuthy által volt sürgetve a „Hazai rejtelmek”-ben. Harmadik irány elvégre a történeti regényt szülé meg Eötvös és Kemény törekvéseik által¿ s hogy előre nyilatkozzam: ezen egyetlen lépés az, mely a három közöl a művészet nevében s hírében történt, s marandandóul ajánlkozik.

    Mi az elsőt illeti: az irány irodalmilag tény, de az ítészet sohasem hagyta helyben. Védelmét az egy Csengerytől tudom Eötvös politikai és szónoki jellemrajzában (Magyar Szónokok és Státusférfiak 211–4 l.); hanem a „Magyar nép könyve” előszava olyat hagy sejtenem, hogy azon tanokat Csengery sem fogná védeni annyival kevésbé ajánlani mai nap. Ez így van jól. Mindent a maga helyén. De a hasznosság tana, mely Franciaországból a prisi rejtelmek csatornáján hozzánk is özönlé a maga áldásos költészetét Nagy Ignáctól a „Magyar titkok”-ban, Kuthytól „Hazai rejtelmek”-ben, sehol sem válhatik oly ferdévé, mint ha elvont idealizmussal vegyül, mely semmit nem hallgatva életre, tapasztalásra, a tárgyilagos természet és embervilágra, neki megy a lehetlennek és azt faggatja. Az úgynevezett irányköltészet legalább előre sejteti, mintegy előre bevallja, hogy valami végcél van előtte, így minden bizonnyal őszinte; s ha jó szándékát csak kedvessé, behízelgővé akarja tenni a költészettel, ez nem éppen oly szentségtörés, melynek mását ne látnók a szellem világában, mert vallás, bölcsészet is voltak már eszközül használva, a nélkül hogy elvesztették volna becsöket, mint olyanok; de ama félszeg idealizmus, mely nem a szép által a hasznost, hanem a hasznos által akarja művészetivé tenni a szépet: ez az igazi és legeltérőbb ferdeség; ez nem őszinte, ez hazug művészet, melynek rendeltetése egészen az ellenkedő oldalra vetemedni, hol a szép nem hasznos, a hasznos nem szép, azaz a költészeti elemek úgy vélt frigye nagy meghasonlásban végződik, és a művészet szervessége testté és lélekké oszlik fel külön egymástól, mint az emberben, mikor kiterítik.

    Ezen utóbbi észrevétel, megvallom, egyenesen azon költészetre vonatkozik, melyet Kuthy terjesztett. Nehezen foglalt el író oly félrevaló álláspontot a költészetben. Üstökös volt-e az ő költői szelleme, mely minduntalan ki akar menekedni a világrendből, s a legvégső határokat sepri, érinti? Játék volt-e az a komolyság, vagy képzelődés a valószínűség ruhájában? – Igaz, hogy Kuthy legelső költészete, apró novellákkal, elbeszélésekkel sok igényt formálhatott a közkeletre; mert volt benne kerekdedség, újdonság, elevenség. Gondolom: ez a költészet addig tartott, míg a mintául használt formák előtte lebegtek; de vajmi szép eredetinek lenni és elvetni a mesterek típusait. E változáson, ezen átalakuláson romlott meg Kuthy egész költészete. Ő elfogadná a képzelődés szabadságát vezérigéül, és íra oly dolgokat, szavakat, melyekben semmi rend, semmi kapocs, semmi ész. „Ha én halál volnék, te halhatlan maradnál!” Így szólt nála kedveséhez a kedves. Hány nő talállta e szavakat végetlenül szépeknek, habár nem éppen értette is! – „Az őrangyal” című regény töredékében olvashatni a spanyol táncok között a cachucha „tünde szellemét, mely teremtő erővel terhesíte meg minden képződményt, mely rokonszenves folyammá, herpendületté olvaszta rajta minden érző lelket, kebe-colhárfát keresendővé, hogy életbe hozza a szívhangot, mit szárnyain ragad. (A tánc) rohamaiba sodródék múlt, jelen, jövő; ifjú vágy, fenremény, költői szerelem, meddő élet, tarolt szabadság; hon, isten, baráti szív. Minden érzelem kelt és haldoklott, előteremtve s kiirtva öröm és keserűség karában. Az öntudat s feledés szívhabokban bukkant le és fel; örvényei felett magasztalt kedély hadarta színes lobogóit, nyomva, emelve, ragadva s hátralökve a süllyesztett észt. Szóval (itt várjuk az igazi értelmet!) a község (közönség) megigézteték.” Ennyi sok szó kellett Kuthynak, hogy a közönség elragadtatását kifejezze; s kifejezte-e azok által? Úgy gondolom: az irály e nemére találta fel Szontagh Gusztáv „a veszett próza” jellemző nevezetet.

    Ezen modor Kuthy költészetét hamar gyanússá tette; azonban ki tudná megkülönböztetni a jó gyanút a rossz gyanútól oly időben, mikor az egyetemes élet csupa gyanú, mint volt azon irat megjelenésekor. Az idő járását érezte az ítészet, kikelt ellene, de nem hallgattak rá. – Azért szólt valaki gáncsolólag, mert irigylette a gáncsolt szerencséjét. Én, azért, mert nem telék tőlem olyan, más azért, mert féltette a fénykört, harmadik, mert ne m értett a romanticizmushoz, s így tovább. Szóval az 1840 után bekövetkezett idő, mely éppen utálá a műbírálatot, és Petőfiben fakadt ki mérges keléssé, s utódaiban már csak gyógyulási pattanássá: annyi minden gyomot falhagya burjánzani az irodalomban, hogy a „Mystéres-k” és velük járó silányságok asztal fejénél foglaltak helyet az irodalom teremében és esztendők múlva is volt hitele oly kezdetnek, mely nem á la Nagy Ignác, hanem á la Kuthy fogja megteremteni a magyar titkokat, rejtelmeket.

    Nosza! emlékezzünk régiekről. Mert ilyen régi dolog már a rejtelmek, még a hazaiak is. Sokat kell az embernek tudni, hogy tudhassa, mit jó tudatni másokkal is. Kuthy ezt soha nem kérdezte; s regényes költő létére beléfogott oly dolgokba is, melyeket maga sem tud. A Hazai Rejtelmeknek ez a legigazabb megítélése. Mindehhez, a mit a nyers természet szemléletéből merített a fölvett regényébe, tud; és semmihez se tud, a mit az embervilágból és tudományból sajátítja el bennök. Annálfogva helyes azok nézete, kik a leírásokat (jelentek a pusztán, országúton, beszterci láp) szeretvén, szeretik Kuthyt; viszont igazságos azok bosszankodása, kik a lélektan és tudomány adatait elferdítve látják utóbbi és nagyobb műveiben. Mondhatnók, Kuthyt a fonákság tana rontotta meg. Eredeti akart-e lenni, vagy bírálóit, kik jókor figyelmezteték, akarta megbosszulni? Akármint: de eredetisége rossz, bírálóinak pedig nem szerez örömet a makacs következetességgel. A nők vannak úgy; ők ugyanis ha sietségből fonákul ölték fel ruhájokat, magokon hagyják egy darabig azon babonás jóhiszemből, hogy el ne rontsák napi szerencséjöket. Így tehát a fonákság következetessége is szól jót – a nők fejében, de nem az irodalomban. Mint ferdíté el a tudomány és lélektan adatait Kuthy: erre nézve a Hazai Rejtelmekből csak az árva halász elbeszélését az ismeretlennel hozom elő, melyben a szegény gyermeknek elrontása íratik le, vagy a szövegből vett szavakkal: „Egy rettenetes terv, lélek és testdesorganizáló minden eszközökkel támadni meg egy tizenegy éves gyermeket, kiben a legszerencsétlenebb kórhajlam születék.” Sok olvasót tudok, ki a Hazai Rejtelmeket Márk orvos és a kancsi szolgáló „nefandumai” után eldobta, mint eszeficamodottat, mondván: nem lehet annyi jó, hogy helyre üsse az eddigit.

    Van még egy, fogja mondani némely olvasó, mi Kuthyt páratlanná és valódi romantikussá teszi: a nyelv. Nem tagadom, hogy e részben sok elsőségei lehetnek, de mégis azt hiszem, hogy igen kaotikus vegyület s eligazodatlan készlet az, melyet Kuthy, mint költő, a nyelvből bír. Senkinek oly körmönfont magyarsága, tősgyökeres szólásmódjai; azonban ez mind nem segít, mert utoljára is a nyelv elemeinek össze kell bírni olvadni egymással, ha nem egészen simává, de legalább ne hordassanak össze faragatlanul, szögletesen, vaktában, mintha eset söperte volna halmazzá a szókat, hogy könyv legyen belőlök. Mégis oly kevés műgond, és csak a nyers képzelődésre való hallgatás mellett is mennyi sok egyes szépség ragadja meg ez írónál kebelünket! Az ember azt hinné, hogy vétkezhik, ha egészben is nem szereti, de utoljára csakugyan be kell látni, hogy nem lehetünk annyira jók mások iránt, miszerint saját üdvünket kockáztassuk. Midőn én Kuthy munkáit olvasom, elégszer ötlik eszembe nyomozni bennök az esztétikai nézeteket és azon gondolatra jövök, hogy ő hajlandó volt gyakorlati jónak s igazságnak fogadni el a képzelődés kicsapongásait, mihelyt szavakba foglalhatta, akár volt akár nem bennök előre megállapított elmélet. Ő talán sohasem hitte, hogy a művészetben nemcsak a termék, hanem azon eszme is tekintendő, mely vezeti az író kezét. Vajon a természet vizsgálása nem azáltal nyeri-e fő báját, hogy eszmékre, gondolatokra vezet az alkotó iránt, annyira, hogy az ember isten helyén gondolja magát, ha valamely titkos erőt, törvényt fölfedezett; hasonlóul a művészet gyönyöreit az teszi végtelenekké, ha megleljük bennök az uralkodó eszmét; ezen mint valamely varázsüvegen keresztül a mű titkaiba pillantván, részt venni gondolunk az alkotásban. Ez a legfőbb gyönyör. Ily átlátszó középpontot nehéz kivenni Kuthynál. Ez oka, hogy midőn olvassuk, nem vagyunk oly biztosságban, mint a nagy íróknál, kikben előre hiszünk, hogy utánok el nem tévedünk. A dolgok kezdete nála elvész, mint a Nílus feje, forrása. Majd hinni kezdem, hogy Bulwernek egy személye, ki éhségét így szokta kifejezni: úgy ehetném, hogy mindjárt megeszem a fejemet, egy jó órában tovább mehetne a szónak és valósággal megenné saját fejét az ily művészet példájára.

    Ha történeti regény céljául vehető a történet népszerűsítése, mint Eötvös „Magyarország 1514-ben” című regényének előszavában érinti: úgy ez olyan cél, melyben a művészettel minden tudomány, vállalat és indítvány közös, mely által korántsem nyomatik valami saját bélyeg a regényre, hogy más, azaz nem történeti regényektől megkülönböztetnék, pedig ebben volna érdeke a címnek. Oka, mert a népszerűsítésnek semmi köze a művészettel, mint ilyennel, mert nincs költemény, bármily népszerű legyen különben, hogy ez által kivételt szenvedne a művészet törvényei alól; oly tétel, melyet a legújabb magyar szépirodalomban igen gyakran látunk mellőzve, az ítészet minden kárhoztatásai dacára. Ha tehát a regény történeti, más célnak kell előtte lebegni mint a népszerűsítés; aztán a történet nem azért lett népszerű, mert regénybe van foglalva, s a regény viszont másért lesz közkeletű s népszerű, mint a benne feldolgozott történetért. A történetek népszerűsítése egyébiránt sokkal hamarább éretik el történeti képes, könnyű előadású olvasó könyvek által, melyeknek haszonra fordításra, betanulása korántsem igényel annyi fáradságot, mint nyolc, kilenc füzetes regény szálai és szövevényeinek, bonyodalmainak összetartása, megfigyelése. Cél tehát nem lehet más, hanem ha olyan, mely a művészet kívánalmaiból fejlik elő.

    Szerencsére Eötvös gyakorlata jobb mint elmélete; s nem is hiszem, hogy ezt általános törvénynek, célnak elismerné, hanem csak kivételesen a „Magyarország 1514-ben” című regényben akará valósítani; hiszen ő maga állítja fel mindjárt azontúl a történeti igazság tiszteletét, s így önként elfogadja ama korlátokat, melyek a regényt a történeti igazság részéről körülfogják. És helyesen; mert nincs szebb, mint a szép, ha egyszer határos az igazsággal; mert a szép az igazban leli határát; innen oly nagy becse a történeti művészetnek minden időben. A történeti igazság általános értéket nyer a művészet által. Igen könnyen érthető pedig, hogy ezen határok nem lehetnek más, mint az idő és tér sorompói, melyek között lefolyt valamely történet.

    De mi szükség a képzelősének a történetek közé vegyülni s ott kénye kedve szerint rendezni alkotásokat? kérdezhetné valaki. Azonban más oldalról szintén kérdezhetné valaki. Azonban más oldalról szintén kérdezhető: meg van-e úgy írva a történet, hogy semmi se maradt volna el a hártyáról vagy papirosról belőle, mely kérdés utoljára oda visz ki a feleletet, hogy a történet tulajdonképp események halmaza, annyit ér, amennyi lapból áll; pedig egy ilyen egyes följegyzett eseményt sok, igen sok lelki, testi törődés és tűnődésnek, éjjeli, nappali gond és törekvésnek kellett megelőzni;s ezekből igen kevés van írásba téve. A mi a történetek mai ismeretét illeti: ez tudománnyá szerveződött és rangján alólinak tekinti hallgatni hagyományokra;s ne kelljen-e föl ilyenkor a képzelődés, hogy felszedje az elhanyagolt elemeket, ezek segélyével és a maga emberségéből, a hiteles tények hozzájárultával kiegészítse az eseményeket azon oldalról, melyről minden nagy történetnek az emberi lélekben van megvetve alapja? A képzelődés igen is belé szólhat a tröténetekbe, ha nem másképp, legalább úgy, mint mikor egy víz partján állunk s megfodrosodván előttünk a hab, azt mondjuk: ott egy nagy hal ment el. Ennyi szabad a képzelődésnek. Így állottak elő Homér versenygő, egymásra fenekedő hősei a történettudomány előtt, Shakespeare, Scott Walter alakjai a történettudomány mellett. Azonban a dolgok és események alatt az örvények mélységében ott megyen a nagy hal, mely a keleti regében a világot tartja, mely a víz lapján gyüremléseket csinál, megtöri a dolgok folyását: az eszme, a gondolat, mint egész idők jelszava, egész korszakok világnézlete; ez a történeti regény eredete, célja, méltósága.

    „Magyarország 1514-ben” irányregényül van fölvezetve a közönség előtt, s én az iránynak régóta ellene dolgozom, mindamellett sok ilyen irányregényt óhajtok a magyar irodalomnak. Ha az idő, melyben e regény íratott, képmása volt netalán egy hasonló mozgalmú s hullámzású régibb időnek, és Eötvös ezt a történetből szerencsésen kiérezte, az csak felfogási tehetségének, áttekintő nézelmének válik becsületére; annál könnyebb volt fölvenni az alakokat. De más részről csak egy hajszálon múlt, hogy a történeti regényből nem regényes történet lőn, mi, kétségkívül a bevallott elvnek káros, vétkes befolyása. Egyébiránt nagy mező és nagy távolság az, mely Eötvösnek „a Karthauzi és Magyarország 1514-ben” című regényeit elválasztja, és szerzőt az előbb alanyinak nevezett világnézletről tárgyilagos körbe veti. Költőink közül, senki sem tette úgy magát magának ellenébe mint Eötvös, midőn e két művében oly egymástól messzi eső mezőkre lép, melyek közé még egy teljesen jelenkori érdekű regényt állít „A falu jegyzőjében;” s ha nem mondom is, felöltő egyszerre, hogy ily nemű nyilatkozásai a költői szellemnek igen széles költői eszmekört tanúsítanak, mint mikor egy nagy birodalom több égöv alá kinyúlik.

    A szóban levő történeti regény a Dózsa alatti pór fölkelést adja, melynek, mint Csengery megjegyzi, egész következetességgel van kivéve pszichológiája. Nemcsak életbeli, hanem történeti alakok járnak előttünk. A regényben folyvást váltakozik ember és történetek tanulmánya, mikbe a költő beléjök éli magát, mikből személyei kitűnőleg erősödnek fel az olvasó előtt. Nekem, mostani célomhoz képest, ennyi elég. Különben sajnálatos, igen sajnálatos, hogy e regény már nem bíráltatott; mikor a regényirodalom előhaladásának kimutatására ítészetből vehetném az eredményt, nemcsak magam egyszerű vagy talán egyéni nézetéből, tetszéséből, mellyel ha megegyezik a köztudalom, igen fogok örvendeni; mert Eötvös e regénye oly mű, melyben a költői tehetség magát sokszorozzá, fokozatra emelé.

    Így vagyok ismét magamra hagyva „Gyulai Pál”, b. Kemény Zsigmond regénye, felhozásánál. Ezt sem tudom bírálva, részletekig fejtegetve, hogy alanyi nézeteimnél valamivel többhöz támaszkodhatnám. Mind a mellett erős meggyőződéssel, magam előtt ítészetileg indokolva vonom egybe a mű lelkét illetőleg észrevételeimet, mint feladatomhoz szükséges kimutatását az eddigi haladásnak regényköltészetünkben. – Mi a történeti regény főjellemét teszi, költő e részben lelkiismeretesen látszik eljárni a személyek s egyének tanulmányában, s ha elődeit meg ne mhaladta, mit alkalmasint lehetne vitatni, de nem is maradt utánok, mi kétségkívüli. Sehol sem látom én azt a kutató szemességet és áskálódó szigort, mellyel Kemény neki esik a munkának: minden jó eszközzel kimetszeni alakjait a történetből. Midőn például így ír (2. k. 86. l.) Bátori Zsigmond jellemzése iránt: „én mellképét nagy figyelemmel vizsgáltam”, ez tulajdonképp szemtül szembe való behatolás, melyhez a történet és hagyomány adatai szerzőnek páratlanul vannak módjában, s oda vezet bennünket, hogy a lélek, a kedély legbensőbb világától szinte a bőr színeig lerajzoltatik előttünk az egyén, a feslett életű fejedelem s vele együtt a regény minden alakja azon finom részletekig, melyek közé tartozik az afféle ügyelés, hogy Szofrónia vállain oly „hószikrák zsibongottak, melyeknek vakító játékát többnyire csak fiatal nők keblén találhatni, s hajadonokén és halottakén – soha”. Itt és számos ilyenekben nemcsak lélektani, hanem anatómiai jártasság, a legpontosabb följegyzések szerzőt arc- és lélekfestővé teszik oly igen, hogy leírásai ugyanannyi jellemzés, jellemzései annyi képírás. E kettőnek ilyszerű megegyezését másutt én nem találom.

    Továbbá, mi az időszerűséget illeti, élénken s igazán van föstve a kor miszticizmusa, a hit és tudás egymást rontó s építő vegyületében, a szellem és anyag ki nem engesztelt küzdésében; úgy szinte a politikai és vallásos érdekek; a sztambuli és prágai udvarok iránti rokonszenvek, s csak Erdély elhagyatottsága; udvar és udvari emberek szemlélete, az idegen művészet kalandjai s kalandorai; a nagyok családélete, a közfrivolság mellett az aszkétizmus és sok más elemvegyület, mint rendesen a regényekben, s itt talán még hűbbek is: de különösen egy, mi e regényt sajáttá, önállóvá teszi, s ez az előadás.

    Hogy értem ezt? – A regényeket legújabban semmi se jellemzi annyira, mint az, hogy drámát csinálnak belőlük, s e végre főnek veszik a sebes, gyors, párbeszédes előadást, s mentül k kevesebbet adnak a költő elbeszélésére, mi pedig fődolog. Akárki mit mond az úgynevezett tárgyilagos költészetről: soha sincs az alany nélkül, s gondolja meg, hogy tán igen is elvontan veszi azt. A tárgyilagosság íme felkapott érvénye, szerintem, egyoldalúság; s bár mennyire becsüljem is a költői művet, embereit, alakjait: mindig a költő feje, szeme néz én reám egyéneiből. Ilyformán hibául nézem a tárgyilagosnak imez elvont felfogását, melynél fogva tárgyam reám nézve mintegy megközelítendő cél, melyhez el kell jutnom, amikor előttem messze az időben kivettetik az, mikor minden, ami történik vagy elbeszéltetik, magára nézve érték nélküli, mert becse nem magában rejlik, hanem abban, amiért elbeszéltetik. Ez oka tulajdonképp a mai drámák és ezek után csinált regények ürességének; ez oka, hogy a művészet eszközei gépiségre vannak lealacsonyítva, de annyit sem érnek mint a gép hajtó kerekei, melyek jobban elérik célukat a gépies mozgatásban. A művészet nem gép; a regény szellem műve, következésképp eszközeinek teli kell lenni szellemmel: akarattal, önséggel;mikor az eszköz egyszersmind cél, s az egész művészet célok célja a meglelkesített eszközök egymásba menő, egymásba átvillanó mozgásai által. Így értem én az előadást „Gyulai Pálra” nézve s így alkalmazom aztán:

    Nevezett regényben semmi sincs oly kicsiny, hogy nagyban ki ne érdemelje a művészi gondoskodást. Mint a milánói főegyház tornyait s párkányait, ezer meg ezer apró szobor ékesíti, melyek mind arcképi szólamlásig kifaragvárk, kimetszvék: úgy van Kemény regénye is az apróságig át meg át művelve, annyira, hogy szinte félteni lehet részeitől az egészet. Azonban e félelem a kor megromlott ízlésének tanúsága, gyávasága. Mit szeressek a regényben vagy drámában? A sebes lefolyást? Ám legyen; de legsebesebben foly le az üresség, melynek semmi önsúlya, központja, mint a kiloccsantott víznek. Aztán az idő kényszere alá szorítsuk-e a művészetet, s mindenben? Kemény nemcsak a tömeg s eység által akar hatni, hanem részletek által is; ezért egésszé dolgozza ki ezeket. Akinek ez unalmas: egyék kaviárt; dörgölje körül tányéra szélét assa foetidával, mint Nagy Fridrik, mindőn szája ízét elvesztette.

    „Gyulai Pál” tehát a lassúbb menetű regények közé tartozik; azaz nem rohan célja felé, mert nincs az messze tőle, miután minden nyomon magával hordja eszközeiben. Benne a történet külső eszközökkel nem sürgettetik, hanem magára van hagyva mint a növény fejlődése. Még azért, hogy egy francia kertész néhány óra alatt egész virágzásig tudja mesterkélni a rózsát, mint nem rég olvastuk, nincs a természet kitérítve rendes útjából. Ahol kell, „Gyulai Pál”-ban is megered az élénkség; ámbár néhol soká mulat, kering egy pont körül az előadás, de más oldalról meg kell vallani: ezekben annyi szépség, hogy maga nemében Eötvös költői elmélkedéseivel egyenlő becsüek.

    Egy tengerszemet tudok az erdők hazájában, egy nagy völgyben. Hol e tengerszem elterül nem látszott mindig olyan kis tenger, hanem üres volt a völgy egész a fenekéig, mikor egyszer csak egy kis forrás fakadt azon a helyen. Azonban e forrás nem volt oly szerencsés, hogy kifutván a helyek s erdők rekeszei közül, harsogva menjen sok völgyeken alá; s nem tehete jobbat, mint hogy nőtt, nőtt, s végre betölté a völgy teknőjét, s mai napig sincs egyéb folyása, mint az, melyet a szélveszektől kap sima tetején; de annál több itt ott az örvény, melyek alólról mozognak fölfelé, amint összeköttetésben vannak a föld belső vizeivel, vagy éppen a világtengerrel, forrásaik által.

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf