Féja Géza: Attila-reneszánsz és a népfelség elve

Kézai Simonnak, Kun László udvari papjának egészen másféle élményekben volt része a királyi udvarban és a király környezetében, mint a Névtelen Jegyzőnek. Kun László korszerűtlen és tragikus Attila-reinkarnáció volt: a kun vér visszakergette őt történelmünk legmélyére: Attilához, a mitológiába. Pogány keleti hordákkal barátkozott, sátrak alatt tanyázott, kun nőkkel szeretkezett és folytatni szerette volna az abbamaradt Attila-vállalkozást: pogány lovas hadak élén megtámadni Rómát. Kézai Simon krónikája arról tanúskodik, hogy vállalkozásának visszhangja volt a magyarság körében: maga Kézai is, a pap, mellékesen kezeli a „szent királyok” szerepét és minden írói erejét az Attila-mondára fordítja. Kézainak a hun-hagyomány a fontos és a nomád társadalomról egészen más képet rajzol, mint Anonymus, közelebb áll a mezei magyarság folyton fortyogó és „visszahatásra” kész lelkéhez, mint a Névtelen Jegyzőben kikristályosodott „magas” történelmi szemlélethez.

    Kézai Simon régi teljességében meséli el a csodaszervas mondáját: „Minthogy Hunor s Mogor első szülöttek valának atyjoktól megválva külön sátorba szállnak vala. Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkanának, melyet, amint előttük futott, a Meotis ingoványaiba kergetének. S midőn az ott szemük elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresék, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték. Visszatérvén onnan atyjokhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közé szállának lakozni… Hatod évre tehát kimenvén véletlenül a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyáznak, s gyermekeikre bukkanának, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba vivének. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vevé nejül. S ezen nőktől vették eredetöket minden hunok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket béfogadni és táplálni nem bírta”.

    Ez az eredetmonda, de a török serénység és valóságérzék mondája; a csodaszarvas az ingerlő, cselekedetekre és vállalkozásokra ösztönző természet küldötte. A csodaszarvas-monda Anonymusnál is feltűnik, kopottan, vérszegényen: „Mikor a Garam folyó mellett lovagoltak (t. i. Bors és vitézei), egy szarvas futásnak eredt előttük és nekivágott a hegytetőnek. Bors nagysebesen űzőbe fogta és a hegyormon lenyilazta. Majd azokat a hegyeket ott köröskörül szemügyre vette, az a gondolata támadt, hogy várat épít ott. Azonnal össze is gyűjtött sok-sok várnépet és egy magasabb hegy ormán igen erős várat emelt; egyszersmind a maga tulajdon nevét ruházta rá, úgy hogy Bors várának hívják.” A „csodaszarvas” mégegyszer megjelenik a magyar mondában, Szent László előtt égő gyertyákkal agancsain, mint a keresztény kozmosz küldöttje. A baranyai népköltészet a csodaszarvas mondájának ezt a végső arcát őrizte meg; a monda fejlődése jellemzően példázza a magyar lélek fejlődését.

    Priskus Rhetor, aki megfordult Attila udvarában, érdekes képet fest a nagy kánról. Attila egyszerűen élt, egyszerűen öltözködött, fatányérról evett, fakupából ivott: komoly-komor méltóság öntötte el alakját. Igazi nomád kán volt: természetes lényének vonzóerejével s méltóságával hatott; hatalmának és erejének nem volt szüksége külsőségek támogatására; a határtalan sztyep, a nagy természet fia volt. Kézai Simon kissé átrajzoljasi képet, s Attilát barbár pompa fénykörébe helyezi; az író bizonyára a kor ízlésének hódolt ezzel. Attila nomád lényét azonban a maga teljességében kifejezi: „őrszemeit a világ négy tája felé osztotta szét”, írja Kézai, mintha Bilga kaján sírfeliratát olvasnók. Elmondja, hogy „szerfölött buja is vala”, „nem győzött betelni szerelmével”. Kézai Kun Lászlót, akiből Attila erényei nem hiányoztak: nagy bujasága mellett valóban „Mars fia” volt, kinek „csillagzata fogantatása és születése napjától fogva neki bátorság és más természeti erények dolgában erőt és gyarapodást szolgáltat”. Kézai úgy beszél Kun László születéséről, mint a nomád kán misztikus fogantatásáról, akinek a „csillagzat”, tehát a „türk ég” ád erőt, hatalmat, s hivatást különös emberi rendeltetésének betöltésére. Hiába teszi hozzá, hogy Kun László a „szent királyok” híve volt és „szellemi” támogatásukban bízott; Kun Lászlóban mégegyszer s utoljára a nagy puszta fia jelentkezett s a türk ég küldötte: hadi vésznek és új keleti föderáció megteremtőjének, de a magyar tömb már eltemette a nomád örökséget, s Kun László nagy álma polgárháborúk csetepatéi közepette foszlott szét.

    Meglepő tudósítást nyújt Kézai a hun birodalom társadalmi berendezéséről. „S állítának magok között egy Kádár nevezetű bírót, a Torda nemzetségből, ki a köz hadi népet ítélje, a viszálkodók pereit igazítsa, a gonosztevőket, tolvajokat, latrokat büntesse; úgy azonban, hogy ha azon bíró mértéktelen ítéletet hozna, a község megsemmisítve visszavonhassa, a vétkes kapitányt és bírót letehesse, mikor akarja. Mert azon törvényes szokás a hunok, vagy magyarok közt Gyeics vezér, Takson fia idejéig sértetlenül fel vala tartva. Mielőtt ugyanis a magyarok megkeresztelkedtek és keresztényekké lettek, a kiáltók a táborban illy szavakkal gyűjték hadba a magyarokat: Isten és a nép szava, hogy ez s ez nap, ez s ez helyen kiki fegyverben pontosan megjelenjen a közösség tanácsát és parancsát meghallani. Valaki tehát a parancsot helyes okát nem tudva adni, megvetette, az olyat a scythiai törvény karddal vágatta ketté vagy veszett állapotoknak tetette ki, vagy a köznép szolgaságába taszította. Tehát az ilyen vétkek és kihágások választották el egyik magyart a másiktól; különben, miután minden magyar egy apától és egy anyától származott, hogyan mondhatnánk egyiknet nemesnek, másikat nem nemesnek, ha illy esetekért elmarasztva nem lett volna szolgává”. Kézai kimondja az egységes és egyenrangú tagokkal bíró népközösségnek és a népfölségnek elvét. Az ő világában magyar s magyar között nem lehet különbség, hacsak a közösség valakit vétkéért a népcsaládból ki nem taszít. Minden döntő dologban a közösség határoz, s a közösség megbüntetheti azt a bírót, vagy kapitányt, aki helytelenül jár el tisztében. Váczy Péter, Kézai legkitűnőbb ismerője azt állítja, hogy Aquinói Tamásnak a népfölségről vallott elve hatott Kézaira, aki, hogy elgondolásának történelmi hitelt szerezzen, visszatolta a hun időkbe. Kézai korában már erősen mozgolódott a köznemesség, s előrenyomult a megyei életben, ez a társadalmi mozgalom is hatást gyakorolhatott reá. Úgy vélem azonban, hogy mélyebbre kell mennünk. Kézai népfelségének őseit azokba a „pogány” lázadókban látom, akik Székesfehérvárra érve azonnal vezetőket választottak maguk közül, emelvényeket róttak, s választott vezetőiknek beszédét kívánták hallani. Ez is a népfölség elvének megnyilatkozása volt gyakorlati síkon. Kun László nomád szelleme, s nagy keleti álma arra ösztönözte Kézai Simont, hogy mélyen visszamenjen a hagyományba. Ősi rétegek vetődtek fel benne: a hun monda s a népfölség, a kettőt szervesen összekapcsolta; valószínűleg önkényesen, önkényessége azonban nem cáfolja azt a véleményünket, hogy mindkét múlt-élményének mély történelmi gyökerei voltak.

    Az első Árpádok alatt fölbukkanó széles közösségi gondolat, s a magyar tömegek páratlan emberi önérzete a XIII-ik század végén Kézai Simonban irodalmi tolmácsra talált. Kézaiban bontakozott ki a fejtestvériség gondolata is. Már Anonymus is kikel a magyarság testén élősködő idegenek ellen, Kézaiból azonban „kuruc” indulatok törnek ki: „S miután Péter uralkodni kezdett, a királyi méltóság minden szelídségét levetkezé és német dühösséggel tombolva az ország nemeseit megveti vala, az ország javait a németekkel és olaszokkal fönhéjázva és telhetetlen szívvel falván… De szerfölött kicsapongó is vala, s inasai féktelen bujaságukat csúfosan űzve, a magyarok nejeit és leányait, ahol csak Péter király járt s kelt, erőszakosan megfertőztetik vala”.

    Kézai Simon átdolgozója még továbbmegy. Elmondja, hogy a múltban nemcsak azok lettek szolgává, akik a közösség ellen vétettek, hanem „sok magyar nemes Koppány vezérrel tartott és a keresztséget s hitet megvetette, csúf szolgaságra vettetett, mert azon dolgok folyásában azt ítélték nemesebbnek, aki Krisztus hitéhez tovább ragaszkodott.” Az átdolgozóban már egész határozottan megnyilatkozik a közösség minden tagjáért való felelősség gondolata, s bírálni merészeli a kereszténység terjesztésének módszerét. A magyar író egyik legmélyebb vonása, a közösségért érzett és vallott felelősség elve tehát már elevenen élt régiségünkben, a jövendőben pedig lassanként minden más elv fölé emelkedik.        

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf