Mikszáth Kálmán: A szegedi vár

A szegedi vár már az Árpádházi királyok alatt megvolt s a vegyesházi királyok korában fontos szerepet játszott. Hunyadi János, Mátyás király gyakran megfordult benne. Régebben Borbála királynő, Zsigmond neje, farsangolt falai közt, Szegeden akkoriban nagy számban levő főurak képezvén udvarát.

    A mohácsi vész után 1526-ban egész Szegedig portyázván a török, a várat is megostromolta s megrongálá.

    Azontúl omladozni kezdett… pusztult, mállott, senki sem törődött vele, míg végleg elfoglalván Szegedet 1542-ben a török, néhány év múlva újra építette a romvárat. Erről az építésről énekli Tinódi:

Csuda bölcsen ractác…
Elest aliut sokat szőrszete be a várban,
Kinek massa nincsen mongiak ez országban.

    A régi vár elpusztulásának egy Pribék nevű magyar ember az oka, aki a budai basának, Mehemednek, titkára volt s egyszer valamikor a szegedi tanács által megbüntettetett.

    A szegediek szelét vévén annak, hogy Mehemed uramnak foga a Tisza-Duna közti vidékre is vásik, egy négytagú hódoló küldöttséget menesztettek Budára, mely megkérlelje. E küldöttséget Zákány István uram vezette s benne voltak Tsötörtök László, Somlyai Pál és Budai István uraimék.

    Sok láda szárított halat s gyönyörű szőnyegeket vívének a basának, ki is nyájasan fogadta őket, mondván:

    - Legyenek nyugodtak, Szegedet pártfogásomba veszem, és semmi bántódása nem esik.

    De alig hogy kitették lábukat a budai várból, belépett a basához Pribék s elkezdett neki szemrehányásokat tenni:

    - Hidd meg uram, ha ezek haza érnek, soha többé Szeged a tied nem lesz. Pedig fogalmad sincs, mennyi kincs van ott. A szegediekben nem szabad bízni. Ravaszok, megcsalnak mindenkit. Otthon nevetni fognak rajtad.

    A gyenge elméjű Mehemed szót fogadott, elfogatta a szegedi urakat s kivégeztetvén őket, Pribék tanácsára Szegeden ellen indult.

    Volt a basának egy vitéz agája Hubias. Szemefénye a török hadseregnek, délceg olajbarna arcú dalia. Az a hír járt róla, hogy gyaur golyó nem fogja. Őt küldé Szeged ellen Mehemed.

    Nem sok ellenállás talált. A szegedi polgárok kalmárnépek valának, nem igen értettek a fegyverforgatáshoz. Főbíró uram ugyan felkötötte a fringiát s kidoboltatta az utcákon, hogy aki a városát szereti, helyt álljon, de csak igen kevés fegyveres gyüle a vár elé. A legtöbben szétszaladtak, amerre bírtak, de leginkább Temesvár felé, ahol Losonczy parancsnokolt derekas számú csapatok felett.

    Az odamenekülő szegediek kérelmére Losonczy rögtön útnak indított egy segédhadcsapatot, melyet Kis Kampó vezetett. Kis Kampó meg a magyar seregnek volt szemfénye, legjobb vitéze. Tábortüzeknél estenden mindig arról disputálgattak a katonák, melyik a különb legény: Hubias aga-e vagy Kis-Kampó?

    Most íme megjött az alkalom, hogy eldőljön.

    - Megyek én – kiáltá Kis Kampó, mikor meghallotta, hogy Hubias aga is jelen van Szeged ostrománál.

    Elindultak, mentek Szeged mentésére, útközben sehol meg nem pihentek, pedig meglehetős csípős éjszaka volt (éppen utolsó farsangkor), s az út sáros, lucskos. Hanem ennek az éjszakának volt egy más baja is, a csípősségén kívül: éppen éjféltáján elkezdett virradni – még pedig nyugot felől. Egészen világos lett. Majd apró fekete hernyók röpködtek a levegőben.

    - Szeged ég! zúgták a katonák.

    Valóban nem volt már mit menteni, mire odaértek. Lángokban állt az egész város. A tornyok ledőlve csonkán meredeztek az égre, a füst terhes barna felleg gyanánt csavargott, beláthatatlan messzeségre takarva el az eget. Irtóztató látványa volt a pusztulásnak.

    - Forduljunk vissza! – követelte a sereg. – Nincs itt nekünk már semmi dolgunk.

    - Megálljatok! – mondá Kis Kampó az elkeseredés dühével. – Hadd legyen valami nyoma, hogy itt jártunk.

    S ezzel beugratott Csella nevű pejkancáján a Tiszába s átúszván a folyamot, a vár elé nyargalt, harsány hangon kiáltá:

    - Hej, törökök! Ha olyan vitézek vagytok, küldjétek ki nekem Hubias agát. Hadd mérkőzzünk össze egy szál kardra!

    Azon melegiben szaladtak tízen is megmondani Hubiasnak:

    - Egy magyar katona átúszta a Tiszát, veled akar verekedni.

    - Vakmerő kutya lehet, ha átúszta. Bizony nem térek ki előle.

    Ezzel Hubias is lóra ült, s elébe ment a magyar daliának kivont karddal.

    Összecsaptak. Szikrázott a két nemes acél, minden ügyességöket elővették a bajvívók, de csak nem b írtak egymásban kárt tenni.

    - Ki vagy? – kérdé az aga meglepetve az ellenfél remek vágásai által.

    - Akárki vagyok, – szólt Kis Kampó nyugodtan, – fölösleges a bemutatás, mert mi úgy sem találkozunk többé ebben a világban egymással. Egyikünk itt marad.

    - Ám legyen!

    S ezzel újra egymásnak rohant a két levente. Jó szerencse, hogy elkapta a fejét Kis Kampó, mert menten szörnyet hal vala a Hubias rettentő csapásától. De Kis Kampó sem volt rest, visszavágott hatalmasan s ha a Hubias lova félre nem ugrik a gazdájával, bizony nem tudom én, mi lett

    volna.

    Egy negyed óráig tartott már a harc, a lovakról, a vitézekről csurgott a verejték, de vér nem, míg végre Kis Kampó egy cselvágással végighasítá a Hubias váll-lapockáját. Magasra szökött fel a friss vér, Hubias kezéből kiesett a kard.

    - Rád ösmerek. Te Kis Kampó vagy – hörgé az aga.

    - Te pedig rögtön a Mahomed próféta vendége leszel a paradicsomban, – szólt Kis Kampó s olyan ádáz erővel sújtott felé, hogy feje legott elvált a törzsétől.

    Ezzel be nem várva, míg a szájtátó várnép üldözőbe venné, újra beugrott a Tiszába s nagy «éljen!»-rivalgások között úszott ki övéihez a túlsó partra.

    A szegedi várban török basák székeltek azontúl egészen a török iga lerázásáig. Ekkor levették a bástyatoronyról a félholdat és a kétfejű sas került helyére. Török helyett német őrség s német várparancsnokok. «Németajkú törökök.»

    Lassankint veszteni kezdé hadi jelentőségét is a szegedi vár, melyet urunk II. Rákóczi Ferenc ostromolt utoljára s csak a szegediek álmadoztak még felőle, hogy hátha megint feljő a delelő napja s úgy lesz, mint valaha régen, mikor még Zsigmond király, Hollós Mátyás tanyázott benne.

    «Fog még itt király lakni!» mondogatták és igazuk lett.

    Csakugyan lakott, pedig jó sokáig, még egy király. A «zsiványok királya» Rózsa Sándor.

    A hajdan híres várból börtönöket csináltak, nagy bűnökért elítélt rabok számára. E falak közt, melyekbe bele volt építve a szelídség jelvénye, a híres kőbárány, a leghajmeresztőbb kegyetlenségek történtek Ráday alatt, aki itt tartá véres törvényszékét az alföldi haramiák fölött.

    Végre a város újjáépítésekor Ferenc József király a városnak ajándékozta a várat – háztelkeknek. S most fényes paloták emelkednek helyén, kacéron nézegetve magokat a szőke Tisza lomhán suhanó vizében.