Németh Ernő: Életre ítéltettünk
Aknatűzben indult el a menet,
mikor sötét lett, ránk esteledett,
fegyverzetünk csak csákány és lapát,
s hogy követtük a sínpár vonalát
a villamossín végtelenbe vitt…
Nem volt egy jó szó, vigasztalásnyi,
így hajtottak el tankcsapdát ásni
az idegen katonák.
A Sashegy felől torkolattüzek
kísérteties fénye villogott,
a Várhegyen egy sor nehéz üteg
fejünk felett, mint vércse vijjogott
gépágyúk szava,
kísérteties volt az éjszaka.
Hányan maradtak ott, nem tudom már,
az emberélet olcsó volt nagyon,
leírta őket a történelem
és kiheverte a társadalom.
De akik életre ítéltettünk,
szívünk miattuk néha megremeg,
tigrisbundás nő az utcasarkon,
vizet merítő toprongyos gyerek
névtelenül haltak, fiatalon,
láttuk őket feküdni a havon
Budapest ostrománál.
Napjainkban megtörténik velem,
hogy visszájára fordul életem
az időnek változását érzi,
amikor a múltat felidézi.
Megtanultuk ott félni a halált,
s aki az ostromot mégis túlélte,
hordozza terhét egy életen át
helyettük is, - kik meghaltak érte.
Magyar Élet - Torontó, 1983. március 19; p. 9.