Áprily Lajos: Sajó Sándor ravatalánál

    Búcsúztató beszéd 1933. február 4-én.

    A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy – Társaság búcsúszavait hozom Sajó Sándornak, a magyar irodalom új halottjának.

    Férfias erejű kézszorítása még itt kísért a kezünkben, szavai, melyekkel huszonnégy órával halála előtt a tehetség jogai mellett síkra szállott, még a fülünkbe csengenek. De kéziratban maradt utolsó versei már a posztumusz mű árvaságával néznek reánk s kíváncsian várják az idegen hangot, mely a Kisfaludy – Társaság holnapi díszülésén írójuk érces zöngéje nélkül fogja megszólaltatni.  

    A halál lezáró ereje összefoglaló pillantást ad az emlékezetnek s ez a pillantás az irodalmi veszteség fájdalmával végigszalad a költeményeken, melyek a nemes munkában töltött élet mozzanatait és állomásait hordozzák. Látja a lírai nosztalgia forrását, az elbocsátó, elvesztett és körüldédelgetett ipolysági földet egyéniségszínező tájaival és tájszólásával. Látja a selmecbányai nagy lelkesedésű diákot, akinek költői nyugtalanságát a legnagyobb selmeci diák, Petőfi lírai lobogása gyújtja és növeszti lánggá. Azután látja a vidéki élet meghittségéből a magyar élet egyetemességéig kiteljesedő lelket a nevelő és író kettős munkaterületén, a fiatalon nagyra nőtt szenvedélyt, mely Sajó Sándort tragikus népe szolgálatára mindkét arcvonalon végzetes szerelemmel elkötelezte.

    Ez a szenvedélyes nemzetszerelem a meghatározó vonása költészetének. Viharos esztendők jönnek és elhalványítják benne a régi lírikus szelídebb vonásait. Aki régebben is „az idők jósának” érezte magát néha, egyszerre missziós elszántsággal szegődik egész költészetével elesett nemzete szolgálatába. Lírája, melynek eddig is a G-húr játéka és a gordonka „mélyhúrú zenéje” volt az eszményképe, az idők nagyfeszültségű pátoszával így emelkedik az óda magasságába. Haza és szabadság elhomályosult eszméi megtelnek és megduzzadnak a történelem új vérkeringésétől. A Magyarnak lenni hősi és gyönyörűséges sorsvállalása kereszthordozássá súlyosúl, s a múlttól örökölt zárt ódai formák mögött mai tartalmával ott sötétlik az új magyar történelmi sorstragédia. „Istendöbbentő látomássá” nő területi eltorzulásunk, kiáltó vallomássá az elesettség orcapirító szégyene és a felemelkedés jövőt káprázó víziója. Fogadalmi líra ez, a nemzetéért égő lélek szakadatlan tűzrakása, melynek lobbanásai az erdélyi Végvári-versek lármatüzeivel váltanak rokonjelzéseket.

    Keserűségében is nemzete életigenlésének a poétája volt s maga is tele volt a legmelegebb életszeretettel. Ilyennek képzelte-e az elmúlást? Voltak-e lírai szembenézései a halállal? Összhangos érzésben egyensúlyozódnak ki a halál gondolatával társalkodó versei, életakarata csak ritkán szegezi szembe tiltakozását az elmúlással. A költészetében lüktető lázadó dac: közérzés, a megtámadott nemzeti élet heves visszahatása; - a maga elmúlásáról daloló költeményekben a hívő lélek szépségtől búcsúzó, de örök csillagokra mutató Antigoné-mozdulatát érezzük. A régi kódex mélyen muzsikáló Halál-himnusza valamikor verses átírásra ihlette. A középkori szerzetes buzgóságtól meleg hangja mintha csak az Ő hangszínével ölelkeznék a magáévá tett ősi rigmusokban: „Elmegyek meghalni. Ki bajnokul álltam sok küzdés elébe. Vén fejem lehajtom halálnak ölébe. Elmegyek meghalni…” Van verse, amelyben „csudamámoros egyetlen pillanat”-ról énekel, amikor az elmúlásra gondol. Számunkra is van végrendelkező szava és ez sem a szomorúságé, hanem a vigasztalásé: „Láttál-e halottat, szelíden mosolygót, Akinél nem érzed gyásznak a koporsót? Nézz meg majd engemet…” És van egy verse a becsületről, talpig férfi-vers, melyben Cyranói önérzettel csendül életének etikai összegzése: „Én meghalok, - neveddel ajkamon”.

    Az a vers, amelyet a Kisfaludy – Társaság holnapi díszülésére szánt, utolsó költeménye lett. Utolsó szerelmi vallomása a dúsgazdag zenekarhoz, melynek muzsikája végigkísérte az életen s színes kifejező eszközöket adott költészetének: a magyar nyelvhez. Ez a szerelem a halálba is elkísérte. Család, ipolysági föld, balatoni és tátrai magyar tájak, szenvedő haza és tragikus magyar sors: versek, amelyekben kiárasztotta a maga túlcsorduló szeretetét: most hosszú sorban vonulnak fel a koporsója mellett, hogy testi eltűnése előtt szószólói legyenek a maradandóságnak. És a sok ezer sor közül kiválik egy és ezt kiáltja felénk a harmónia megnyugtató és felemelő szépségével utolsó köszöntésül: „Köszönöm, Isten, ezt a szép világot”.

    Mi pedig köszönjük Istennek a költő szépség- és szomorúságlátó szemét, mellyel ezt a viaskodó kicsi földet a maga természeti gyönyörűségeivel és sikoltó sorskérdéseivel, lírai hevülésben, ujjongó és fájó szerelemmel minden sorában átölelte.

Sajó Sándor, magyar sors poétája, Isten veled!

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf