Reviczky Gyula: Barabás Miklóshoz

Öregnek hívnak; de ne bánd, hogy az vagy!
Az istenek oly ifjúságot adtak,
Mely az időt túléli halhatatlan;
Él az ecsetben, hangban és a dalban.
Halandó ember csak a föld pora;
De a művészet meg nem hal soha!

Öregnek hívnak; de ne bánd, hogy az vagy!
Dicső napokról tud beszélni ajkad.
Midőn te ifjú voltál, drága néped
Áldásod korra, új eszmékre ébredt.
Boldognak mondalak, mert láthatád
Széchenyi, Vörösmarty korszakát.

S megértél többet is, nagyobbat is még!
Midőn a zászlót lobogtatva vitték
S felzúgott győzedelmes harci ének:
Irigylendő művész, ezt is megérted,
S e nagy idők számos nagy emberét
Te színről színre láttad, ismeréd.

Nem fegyverrel, nem is gyújtó beszéddel,
Mégis közöttük álltál ifjú hévvel.
Együtt küzdöttél az egész hazával,
Ecsettel kézben és szívbe’ lánggal.
És hogy csodálják késő unokák:
Megfestéd korod arcképcsarnokát.

S minő arcképek! Népünk java-jobbja
Vonul szemünk előtt el hosszú sorba’:
Kossuth, Petőfi arca s annyi másé,
– Ki győzné végig elsorolni, hányé! –
Te általad beszél hozzánk híven.
Van-é ki még nem látta?… Nem hiszem!

S egyet mondok még. Légy ezért is áldott!
Nyakadba nem vevéd a nagy világot.
Itthon maradtál zajtalan’, szerényen;
A honfiról is elmondhatjuk: éljen!
A magyar úgy ismer mint hű fiát!
Kinek hazája nem a nagyvilág.

A jó Isten kegyelméből megérted,
Fejlését magyarok művészetének;
És két szemed örömkönnyezve látja,
Hogy már hazádnak is van képírása.
Az úttörők által vetett magot,
Örvendj, gyümölcsöt hozni láthatod!

Öregséged békén, nyugodtan éljed,
Gyümölcsöző volt, nem ment kárba élted.
A magyar művészet történetében,
Fogsz élni, míg csak érdem lesz az érdem.
Neved mellett jövőben majd az áll,
Hogy úttörő, az elsők közt valál.