Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [III. rész]

Ha mondjuk, hogy a regényes műalak nem válogat tárgyaiban, sőt új tartalmat is követel és megbír, ezt közönségesen arra értik, ha, eltérve a mitológiától, hazai dolgokat, természetet, történetet választ műtárgyul. Azonban e felfogás igen szűk, mert a tárgy semmi, ellenkezőleg minden a feldolgozás. Mégis oly népnél, mint a minő, föld és helyviszonyainkhoz képest, mi vagyunk, igen lényeges egyért: mert magunkat jobban ismérhetjük s ismérjük mint az idegent, s a hazaiságban minden tárgyat készen bírunk, következésképp nem kell küzdeni távolt idők, erkölcsök és szokások betanulásával, s az anyag annál könnyebben enged, annál könnyebben juthatunk vele és benne valódisághoz; másért: mert a nemzeti élet kap szilárdulást, erősödést általa; s ezt nem igen kell, a hazai történelem és főleg a jelen idő meggyőződései szerint, hosszasan mutogatni. Egyébiránt a költői képzelődés szabadon kifuthat az ó és új világ minden történeteire, távol országokra; sőt nagy költők, úgy látszik, nem igen gondoltak mindig a tárgy hazaiságával, hanem ellenben megtették azt, hogy idegen tárgyakba is hazai színt lehellettek, és római hősöket például angolosan jellemeztek, beszéltettek. E részben a műszép tudománya igen türelmes; nincs is sok mondani valója.
Hanem fődolog inkább, mert a művészet lelkét támadja meg, az új neme a tartalomnak, mely a regényes műalkotás szabadságánál fogva, és így az elv nevében és pajzsa alatt, tolakodik a művészet világába. – Azonban a művészeti szabadság elve magában érhetlen mindaddig, míg nincs mérsékelve bizonyos korlát által; s ez a korlát jelenleg a művészeti cél. Minek legyen szabad bejönni a művészetbe, ezt a művészeti cél fogja meghatározni; most tehát az a kérdés: van-e a művészetnek más célja, mint maga, mert jófejű emberek sem akarják érteni azt az igen egyszerű tételt, hogy a művészet önmagának célja, ellenben igen könnyen megértik, hogy a szemnek tiszte a látás, fülnek a hallás; a mikor aztán váltig vitatkoznak a felett, hogy a szem halljon, a fül lásson; mert ide megy ki az a meglehetősen felvont szemöldökű bölcselkedés, hogy a kik a művészetet más, mint tisztán művészeti, elemektől féltik, ez által a gyakorlatit vetik meg s űzik ki belőle. No ha már gyakorlat, és csakugyan gyakorlati az, mikor a művészet nem magaféle, azaz céljainak meg nem felelő elembe vegyül: akkor az egész gyakorlat nem érdemel többet, mint hogy ott vesszen. Egyébiránt igen szerencsétlen dolog az a gyakorlati beszéd; de miután a magyar embernek eszébe jutott gyakorlatinak lenni, nincs egyéb óhajtani való, minthogy másutt is az legyen, ne csak a művészetben.
Ezen új tartalom, mely más mint művészeti célból vásott be a művészetbe, a hasznosság elve után s korszerűségi zászló alatt jelent meg a regényesben. Feladata hol egy nemzetgazdászati, hol egy közigazgatási, hol más és mindenféle emberleges célt vinni keresztül. Ezek természetesen mind fölötte hasznos dolgok és a művészet igen jó eszköz létesítésökre. Ki olvas mai nap nemzetgazdászati könyvet, unodalmas értekezéseket? Ellenben, ha világboldogító célaink vannak, fektessük regénybe; ezt olvassák a kisasszonyok, az iskolás és szerelmes ifjak, a hivatalszobákban napokon át unatkozott hivatalnokok lefekvés előtt, néhány író tudomás végett; és olvassa bár mindenki, de az mégis igaz marad, hogy ezen jó célokat nem a képzelődés viszi keresztül, hanem más valami. Íme boldogító költészethez nem sok kell. Nincs oly pelyhetlen ifjú, ki a gimnáziumot vége felé járja, hogy ne tudna jó tanácsot adni bizonyos politikai, közigazgatási, rendészeti stb. dolgokról. „Azonban a jó gondolt is éppen úgy gondolat mint a rossz; de a rossz még nem jó csak azért, mert a jóval abban közös, hogy ő is gondolat.” Továbbá a gondolat, még azért mert jó céllal mondatik, nem szükség hogy jó legyen; mert ha mind jó lett volna, mit eddig jó hiszemben kötött a világra nem egy ábrándozó (mások szerint, gyakorlati) poéta, híre se volna a bajnak. Ez, akármint kedvezzünk a nevének, nem egyéb mint koraeszűség. Mert igaz, hogy van tárgya a nemzetgazdászatnak, éppen úgy, mint a költészetnek, de azért hogy tárgya valami, nem azonnal lehet tárgya egyiknek is, másiknak is, mert a költészet nem üres forma, hogy minden zagyvalékot belé lehessen önteni, hanem konkrét forma, mely a tartalommal leválhatalanul van egybeforrva, vagy inkább a tartalomból forrott elő. A magyar szójárás nem szereti az erkölcsös ember, állatot; bizony éppen úgy nincs mit szeretni az erkölcsös művészeten. Polgári prédikációk, időn felüli papolások, legjobb iránnyal, de a papot lehúzza palástja, mert nem emelő lepel az, mint Ilyés látnoké volt, midőn az égbe felragadtatott, hanem pompaöltöny, mint a tisztviselőké, kik a földi gondokért vannak.
Igaz ugyan, hogy a rabszolgakereskedés bűn az emberiség ellen, és Tamás bátya kunyhója végtelen rokonszenvet gerjeszt a feketék iránt, de mihelyt tudom, hogy a fekete anyák embertelenséget látnának benne, ha megvonatnék tőlök az alkalom jövedelmet húzhatni gyermekeikből, kiket mint a marhát, darab számra eladnak, végtelenül meglohad bennem a rokonszenv. A tények szigora oly következetesség, hogy elborzad az ember belé; csak az a nagy baj, hogy ezt be nem bírja látni a művészet, s mint őrült bölcs, kit megrontott a koraeszűség, fejjel megy a falnak.
Midőn a művészet ily nagy fát mozgat, Homár lantjával akarja bevégezni a trójai háborút, és egy régi törvényt felejt, mely egyik legjobb horáci általánosság: Sumite materiam viribus aequam, és belé hág a következetesség tőrébe, mely szerint, ha politikai s más irányok vannak előtte, kétségkívül a meglevő s fennálló rendet, a tapasztalás, az élet országát, intézeteit el kell torzítani, hogy saját képzelgéseit a mulatságon kívül igaznak is hitesse, kívánatossá tehesse. Így áll elő bizonyos absztrakt idealizmus; melynek nincs más egyebüvé kilyukadni a tömkelegből, mint a valóság eltagadására, vagy mint más országban hallottuk: az isteni iróniára. Ez aztán valami! És Murillo egy képe, melyen fia fejében keresgél egy anya, nem mint életbeli genrekép lesz látandó, hanem mint égre kiáltó festett panasz a szegénység, a rongyosság nevében. Helyes ugyan, ha a művészetnek vannak előérzései, mint a bogárnak tapogató szarvai. De ne is legyen az több előérzésnél. Legyen az korai sugár a nap fölkelte előtt; sejtse, jósolja a jövendőt, készítse az elméket új dolgok szelemlésének elfogadására, mint Boccacio és Dante, de ne csináljon naptárt vagy száz esztendős kalendáriomot fölfedezéseiből, mert a bolond is kineveti. Soha sem űztek több erkölcstelenséget mint az erkölcs nevében; így van az ízléssel, a művészettel is ennek rovására.
Egyébiránt ha voltak is lelkes védői az úgynevezett iránynak, mely semmi egyéb mint hasznossági elvmegvalósítása a művészetben: egyik sem védte ezt a művészet elveiből, hanem hol politikai, hol filantropiai célból, mire csak azt feleljük kérdezve: sokat érne-e, ha a politikai dolgokat, szintén megfordítva, művészeti szempont után mérnők, védenők?
Az irány sorsa így áll: a költészet mint az általános eszmeiség előállításának egyik módja a vallás és filozófia mellett, ezekkel van legszorosabb, szolidáris viszonyban; következésképp ezekből vesz fel legtöbbet, sőt néha azonosul is velök, mint például a régi görögöknél vallás és művészet, és nagy részben a bölcsészet is, egy vala Platón koraig. A tudnivalókból vagyis inkább a tudomány és tapasztalás nem költői tárgyaiból, a költészet nem meddő tisztán, szárazon veszi át az elemeket, hanem a valláson és filozófián átszűrve, így minden tartalmat fölvehet oly elővigyázattal mint egészséges test fölveszi a himlőt mint rosszat, hogy meneküljön a rossztól. Ekkor a tartalom, mely nem költői világból vétetik, alárendeltségre van szállítva és nincs ellen semmi szó, mert egy részét teszi az organizmusnak, de tudós értekezésekké, időn felüli üres elmélődéssé (speculatio) kiduzzasztva, igazolhatlan jószággá önállósítva: túlnövés a művészeti szervességen, ez – irány, s az irány a művészet golvája, kinövése.
E szerint éppen az, mi a regényes műalkotást a klasszikai után mint haladási mozzanatot ajánlja, t. i. a válogatást félrelökő türelmesség, meg is fertőzi azt, és a szabadság útján jó és rossz elem beszabadul a művészetbe, mint a jeruzsálemi templomba „ökröknek, juhoknak, galamboknak árusi és a pénzváltók.” S midőn a regényes műalkatnak jó oldalai mellett az árnyékost is felmutattam, nem volt szükségem túlmenni a hazai költészeten. A példa itthon is kapható. A regényes műalkatnak felülkerekedése a szellem törvényeiben alapszik igen is, de az általa keletkezett művészet, bizonyomra mondom, csak az elv gyönge oldala után van művelve jobbára. Azonban ki mit mond reá? Hát ha ez csak a forrási időpont, melyben legelőbb is a tisztátlan tajték fordul felül? A hajónak is van ballasztja midőn elindul, de ha belé jött a rendes haladásba, ha el van igazodva terhével a súlypontra nézve, tengerbe löki azt, mint alkalmatlan terhet. Így kell megszabadulni a költészetnek is a mellékes betolakodott elemektől, ha egyszer megtalálta középpontját, mely az elv tisztasága.
Hasonlóul nem kell másuvá menni példáért a végett sem, hogy a jellemzés ürügye alatt becsempészett balságokat illetőleg torzításokat felmutathassuk. Torzképeket más időben csak történetesen, talán csak tévedésből csináltak volna, de a regényes korban erre is elv jogosítá az írókat. Mennyi nemtelen adalék vegyült ez úton költészetünkbe, nehéz volna e kivonatos vizsgálódások között előadni; csak az árnyékot festenők vastagabbra. Mióta Garay „Háry Jánosával” annyiszor elmondatá ismeretes „az angyalát”: azóta nem maradt ez igen naiv példa utánzók nélkül. Én meg nem foghatom micsoda rövidséget szenvedett volna Háry János jelleme, s vele a magyar költészet, ha kihagyatik belőle amaz érthetlen, s magyarázva pedig éretlen, fel-felkiáltás. Ez igen népi lehet, de koránsem jellemzetes még azon esetre sem, ha szinte magyar embernek, némelyek szerint, oly szükséges vonásaihoz tartozik a káromkodás, hogy mint születése idejét, keresztlevelébe kellene iktatni azt is. Említsem-e Nagy Ignácnak igen sokszor lepletlenül tartott életalakjait, melyek a sejtés vagy hozzávetés minden költészete nélkül, de annál nyilvánságosabban, szeme szöktibe állíttattak az olvasó elé?
A mi végre a népiességet, mint a magyar regényes költészet harmadik létalapját illeti, ez is részesült ama szerencsétlenségben, hogy szélesebben fejlett ki árnyék, mint fényes oldala, melyet éppen azért nincs miért legyezgetni, mert jobb volna, ha sohasem ismerők vala. Hogy e részben Kemenesaljának, s a palócságnak jutott, költői által, némi dicsőség, fel van jegyezve a költészet történetében, s oda jegyezgetni többé fölösleges.
Előadva ekképp a regényes műalak mindkét oldalát, egy cseppet sem ütközöm meg benne, ha mai költészetünk haladásán van a ki megütközik. Nincs mit tagadni, hogy a visszaélések száma nőttön nő, s nőni is fog mindaddig, míg a művészeti szabadság önmagát nem korlátozza. Hol a mesterség szabályai tisztázvák, mint a klasszikai művészetben, akármely kis gondolat is hamar ömlik kerek alakba; s itt könnyebb a művészet; de a külső szabályszerűség helyett belső törvényességet követni, szem és fül helyett lélekre bízni a látást, hallást, ez több; itt nehezebb a művészet, habár nem látszik annak. Azonban elvégre sem lehet a kettőt egymástól elválasztani; s az lesz a legnagyobb, ki mindakettőt érti. Vajon nem megköszönendő szerencse-e, hogy a régibb magyar költők megtörték a nyelvet verselésre, az újabbak még addig sem vinnék, hogy formátlan műveikből szét ne folyjon a tartalom? A múlt idők nyereményeit nem szabad felhasználatlanul hagyni; különben lefelé járunk a költői művészettel; arra pedig tanulmány és erős igyekezet kívántatik. A jelen költői nemzedéknek jutott az a kedvező körülmény, hogy e tekintetben irodalmi úton is segíttetik. A régi költők újabb kiadása oly nagy gondolat, hogy maga elegendő a hazai költészet újjászületésére; a népi gyűjtemények hasonlóul tetemesen előmozdítják a buzgó igyekezetet.
Immár ott vagyok, hová régen igyekszem: a részelteknél, egyes íróknál. De még itt is van előre bocsátani valóm. Úgy illik, hogy megnevezzem minő költészeti fajokban mutatta ki elevenítő erejét a r4egényes elv; melyikben jobban vagy kevésbé; hol és kikben mutatkoznak inkább előnyei vagy hátrányai. Íme kérdésekre való felelt lesz ugyan mindaz, mit ezután fogok mondani, mégis megjegyzem, hogy az uralkodó elv fő befolyását eddig az eposzi költészet fogadta, ezután a dal, s végre és legkevésbé a dráma, noha imennek egy egészen új fajtája, az úgynevezett „népszínművek”, önállósági jellemmel állott is elő az időszak folytán.
Három nagy tömb fog e szerin t, erősebb vagy gyöngébb színezettel, összeállíttatni. Mint e munka célja igényli, az egyes művekkel nem annyira leszünk elfoglalva – ez a részletes kritika feladata – hanem inkább íróik költészi világával, művészetével; miből ama tételnek óhajtanám tisztába jövetelét, hogy a regényes elv újított, szülemlett s mind folyvást szülemlik irodalmunkban s a költészet nálunk élő elevenség, élő történet. – Minő képek vonulnak el szemeim előtt! Én már huszonöt év óta emlékszem a szépirodalom napi jeleneteire. Mi lett volna életemből a legszebb koron át, ha egyéb állapotainkra vetvén sóvár, oly ritkán kielégítő pillantást, nem ugyan megvetéssel, de csakugyan hidegséggel fordulván el tőlök, itt sem találtam volna előmenetelt, haladást? Oly kérdés, melyet magamra nézve megfejt az a szerencsés körülmény, hogy még tudok örülni, remélni, mert különben egyiket sem tudnám, s bevégezte volna hatalmát rajtam is az idő.

„Ki nem ismeri a kedves Zoroasztert, a szelíden álmodót, hogy napunk azon istenség, melytől termékenyítő erejét kapta a föld, hogy füveket és állatokat teremjen, az emberrel megnézesse e szép világot és imádságokat csaljon ki kebeléből, melegen emelkedőket a csillagos ég felé?”
„Ugyan volhat-e, ki a világosságnak ellensége volna?… Fény lövelli keresztül ezen mindenséget, fényben úsznak napjaink körül a csillagok, fényárt bocsátanak magokból a napok. A növényvilág sugár után eped, s egész pompájában csak ott díszlik, hol napvilággal eltelhetik. – A sas gyönyörködve látszik úszkálni a fényáru levegőben, a pacsirta éneket zengve emelkedik a nap alá.”
 „Szeretem a napot!” stb. – Így énekelt egy költője Magyarországnak, költői vallásos lelkesedéssel, mint fényimádó, fordulván a naphoz számtalan ízben, bizonyos keleti színt hagyván láttatni valamennyi költészetén. Ezen költő, ha nem mondanám is eltalálnátok: Vajda Péter, a romantika első szülöttje az újabb magyar költészetben.
Hol vette és hol nem vette magát ez a keleties kölétszet, mely mindamellett sem volt az másképpen, hanem ha a keleti természet és életnek hallomásos, képzelet utáni szemléletében, mindegy. Vajda erre elegendő műveltséggel bírt; ez nem is fődolog. Hanem kelet rózsáinak is vannak tövisei. Vajdát mint szegény születésű, jogtalan ifjat nyomta valami e haza levegőjéből s feljajdula költészetében. Ő benne a fennállott társadalmi rend és rang fájdalmas érzéseket költe, s ide haza nem levén szabad a gondolat, azt pedig, a mi nehéz volt keblének, ki kellvén mondania. kelet páriái lépteté fel költészetében. Ez a kulcs; de csodálatos rendje a szellem fejlődésének az, melyet Vajdában vettünk észre, hogy midőn újból megindult nálunk a romantika, itt is, mint az emberi összes isméretek világában, az érzéki világgal téteték a kezdet, és a megújhodási lépést a természethez fordulva tettük. Az érzéki világnak vagy külső természetnek legelső tüneménye a nap, ez az átszellemült anyag, vagy talán nem is anyag, hanem átmenet az anyag és szellem között. A keleti vallás, tudjuk, az igaz és jó képét látá a napban; így Vajda csak egyesíti a vallást és költészetet benne, kinek tiszteletére Memnon szobra gyönyörű meséjét a legszebben dolgozta fel. Mint gyermek az anya ölén, úgy pihent ő meg az anyatermészet kebelén. De meg is történt vele, hogy egész valója éppen úgy volt elfogulva a természetben, mint a csecsemő szellem anyja szellemében. És bár valamennyi költészete leginkább a túlnyomólag a közte és természet közötti viszonyt dicsőíti: éppen e közvetlenség vagy a természet tárgyának istenség gyanánt elfogadása okozá, hogy a természetismérő és szerető költész örökre el lőn tiltva az emberi szenvedélyekhez való jutástól s művei bármily édesek is a szeretet és imádás zamatától, még sem szállottak fel a kellő világnézletre, honnan a természet többnek lássék, mint hogy a napban elegendőleg fogassék föl; innen a vajdai költészet legföljebb a szeretet pantheizmusa; pedig a költőnek, hogy meghassa az ember és természetvilág belsejét, úgy szólván ellentétbe kell magát tenni a természettel, vagyis annál inkább elmélyedni a szellem világába, melynek kifejezője főleg az ember;más szóval: nem az embert kell feltalálni a természetben, hanem az emberben a természetet. A természet való, hogy igen szép – tüneménynek, a nap igen illik első égi testnek, de azért nem isten, s a természet nem elv, nem végalap, hanem csak kifolyás, eredmény.
E ponton nem csoda, ha költőnk úgy tűnik föl mint bölcsész, ki az erőket imádja. Írt is az Athenaeumban cikkelyeket az erőkről. Mikor a „Természet” című folyóirat megindult, Vajda Péter szolgáltatá a bevezető s irányadó elmélkedést. Szó sem volt benne másról, mint erőkről; nagy nehezen mégis rá hagyta magát vétetni, hogy erők helyett e szó álljon: isten. Ki e folyóirat első számát bírja, meg fogja találni ez egy szót – egyszer. Ám az erők csodálása igen szép és könnyű is velök bánni; de az erőnek mindig anyagra van szüksége, hogy nyilatkozhassék; így belőle igen népszerű tudomány származhatik, mindamellett nem származhatik oly fenséges tan, mely kielégítse a mai világ kívánalmait, s a keresztyén tudalmat.
A természetnek ilyes példányul tartása volt már oka a vadai fényes de azért külsőleges költészetnek. Első művei meglepték az olvasó közönséget; s valóban erőnek telje mutatkozott azokban, mint rendesen az egész természetben, mely erők játéka; ugyanazért minden költészet úgy jár vele, hogy a természethez folyamodik legelőbb és mindig, valahányszor meg kell újhodnia. Ehhez folyamodott Vajda szelleme is. Vajdoontala, Memnon szobra mind keleti színezetű elbeszélések, szívesen fogadtattak ugyan, de éppen e kedvező körülmény árta legtöbbet költészetének, mert állandóul választatá vele az egyszer kétszer szívesen vett módot, azaz modorra ment által, mely miatt aztán igen nehéz a költőnek egyéniséghez, szakasztott személyiséghez jutni, s belsőségben forgolódva fejezni ki magát s alakjait.
Nevezetes tünemény továbbá e napsugaras költészetben az úgynevezett világfájdalomnak meglendülése. Most az egyszer nem nyugatról jött az, hanem keletről, honnan ered különben az emberiség, a történet és minden, csak, legalább tudtommal, nem a világfájdalom. Egyébiránt az emberiség sóhajtásai nem fojthatók el minden időre, s a nyugalmasság népeinél is megzendülhet a panasz éneke. Ilyen kögön kívüli mozgásai Vajda képzelődésének valamely nyugtalanságot árulnak el, s tudva van Joguz című drámai költeményének iránya;mert Joguz tulajdonképp Jogüz vagy Jogűző, vagy jogkereső, s én előttem midőn felőle ítéltek, déli színben mutatkozik az a bizonyosság, hogy imez áleszmeiség pótolhatlan hiánya lett összes költőiségének; mit úgy magyarázunk ki tulajdonképp, hogy ő idealista volt ugyan, de nem bírt elszakadni az anyagtól, s azért választá múzsájaul a napot, ezt a mint feljebb mondám, szellemszerű anyagot, mely világít és melegít ugyan, de világa, melege sohasem oly áldásos a költőre nézve, mint a keresztyénség hite és bölcsészete, melytől Vajda egész pályáján keresztül idegen maradott, s ez okból a romantikának csak a küszöbén állapodhatott meg.
Lett volna-e más alakulása költészetének, ha irodalmi szaggatottság helyett nyugalmasan, az élet gondjaitól menten űzheti vala hivatását, nem feszegetem;de életadatai s költészeti munkásságai között megemlítem. Úgy látszik, hogy ő ily netaláni körülmények mellett is csak mélyebben igyekezett volna kifejteni dogmáját. Szelleméhez egyébiránt legbiztosabb kulcs az egyszerűség, s a kínos megelégülés, midőn bölcsészete palástjával fedezé az élet rongyait; mégis alig lehetett volna olyan új alakulása a világnak, mely felé nem fordult volna vidám orvával; azért ő nyelvben, tudományban, költészetben egyiránt és mindiga legbátrabb és legvakmerőbb újítónak martad. Még ennek dacára sem volt elég erős áttörni, mint bölcsész, az anyag korlátait, azért a költészetben is félúton kellett megállapodnia.
Ha az irodalom történetének szokott felfogásánál maradnánk, elejtettnek kellene gondolnunk a történeti szálat, mert Vajda, mint költő, nem talált követőkre, azaz folytatása nincs utódok által. Mindamellett a folytonosság nem szakadt meg, sőt annál élénkebbnek mutatkozott azon időben még, midőn az ő költészete virágjában állott. De a folytatás, ha ugyanaz ismételtetik, nem folytatás, hanem csak visszatérés az előbbihez. Mint közéletben mondják, hogy a szélsőségek érintkeznek, ez tulajdonképp a szellem országra illik, és az ellentétek fejlődnek mindjárt egymásután.
Költészet után már, minő a Vajda Péteré volt, olyannak kelle következni, mely attól eltérő, ne mondjam, hogy teljesen ellentétes, lett legyen. Így a természet fölszínes, alig meglelkesített nézlése után, mely ad ugyan csillogó képeket s alakításokat, de azért mégis fölszínnek marad, ott kelle magát föltalálni a költői szellemnek, hol a természet legmélyebben búvárolható, vagyis az emberben. Ha e tételek talán üres elmélődésül nézetnének, úgy minden gonddal és sietséggel azon időpontra kell fordítanom az olvasó figyelmét, hol ez a fejlődési műfolyam történetileg is megjelent, mert imez elmélet szálhúzás a történetben; nyomról nyomra kísérésére a fejlődésnek.
Amaz embervilági mű, „A Karthauzi”, megjelent (először) az Árvízkönyvben; költője b. Eötvös József. – Nem ismerek az irodalomban hasonló sorsú művet akár hatása, akár az ítészettőli fogadtatása után; éppen azért, midőn egy századnegyedre fordítok vizsgálódó pillantást, idején valónak tartom felmutatni azon balkézre kötött frigyet, melyben állt a kritika és művészet akkor irodalmunkban. Mi a hatást illeti, oly meglepő volt az, mint akár Kisfaludy Himfyje, akár Vörösmarty Zalán futása, ha nem meglepőbb. Ismérem, az ítészeten kívül, mívelt egyének örömragyogva mondott emlékezeteit mind e két műve, de tudok hölgyeket s egész seregét az ifjúságnak, kik a Karthauziból szóról szóra mondanak el egész lapokat. Sőt készen vagyok arra is, hogy azon esetben, ha valamely istencsapás által megfogyatkoznék bennünk a költészeti erő, akadna mindjárt elme, ki „a bánatnak e könyvét”, mint Pap Endre írta, versekbe szedné s a nagy szeretet miatt elrontaná, vagy rendesen szólva, prózaivá tenné, mert oly kevéssé próza az.
Ismérem ezenkívül a kritikát, mely e mű megjelenése idejében és azóta is tüzetesen vagy alkalmilag elmondhatott fölötte. Olvastuk a bírálatot és úgy tetszett, hogy igazat mond a maga szempontjából indulva, de szerettük a művet annak ellenére szívünk jóvoltából. Szemere Pál, ki nagy hajlandósággal s költői rokonszenvvel hajlott a Karthauzi felé, írt ugyan (Figyelmező, 1839. 10. sz.) valamit mellette, de szinte rosszul esett, hogy a mit el akart volna mondani, nem mondta el mind. – „Két vádat hallottam”, írja ő, „a Karthauzi” ellen. Egyik, hogy oly karakter az életben nem létezik, s hogy ha létezik is, nem érdemes eszthetikai művé dolgoztatni. – Innen beszédemben, folytatja, a költészet szabadságának védelme, innen kikelésem a műfilozófok egy és más követelései ellen.” – E vádak mai nap nem vádak többé, s e részben a műtudalom csakugyan fejlődött annyira, hogy éppen nem tartjuk csudának, ha valaki észre veszi fátul az erdőt; az pedig, mi legyen érdemes feldolgoztatni, kereken kimondjuk, nem a műfilozóf dolga, hanem a művészé. Laissez moi faire! így kiált fel ő, és valószínűvé lesz, a mi éppen nem látszék vala annak.
Minden költészeti mű egy új teremtmény, s ha nem mondom is, hogy bámulással nézzen reá a műfilozóf, de annyit mégis megérdemel, mint egy új növény vagy bogár, melyet először vél fölfedezni a természet búvára. E szerint minden egyes mű egy-egy adat, egy-egy szellemnövény, melyből nem annak kitudása fődolog, hogy minő rendbe osztályozandó, hanem az, hogy miért’ új ő, vagy mi van benne; s mi ő, magára nézve. Van egy neme a filozófiának, mely azzal dicsekszik, hogy kimérte a tudás határait, s ezen határokon belül szépen elüröngete magának mindent éppen olyan pontossággal, mint a természeti gyűjtemények tárát el szokták rendezgetni. Nincs rosszabb a művészetre nézve, mint ha íme filozófiától bíráltatik; ez – megfeszítése az elevennek. Ilyen gyűjtemények tárában, igaz, nincs meg a Karthauzi előképe, de azért nincs-e hát meg az életben sem? Isten őrizze meg a művészetet ilyen bölcsészettől!
A Karthauzi ellen felhozták, az én tudtommal, hogy igen alanyi; hogy előkelőleg uralkodik benne komor kedély, fekete vér, máj- lépkórság, nem levén kifejlődve előtte a tárgyilagos világ, hamar esik kételybe. Igen! de ha belé esik: benne van, s az éppen oly állapota lelkének, mint a szerelem vagy öröm, mint gyomrának az éhség, ínyének a szomjúság. Lehet, hogy a tárgyak világa más, de az ő lelke állapota most az egyszer éppen az, mint az ég, ha felhő nincs rajta, kék s mondjuk-e mégis hogy az csak látszat, hogy a valóságos ég más színű, hogy a színek tárgyilagossága nem kék? Igazam van, ha állítom, hogy az ily tanítás lehetlenre visz, e eltöröl minden költészetet, mikor nihilizmusba esünk.
A Karthauzi, miképp tudatik, szaggatva jelent meg a z Árvízkönyvben s a második közlés már nyomatosan lépett a bírálat ellenébe; és talán az egésznek sincs költőibb része, mint az a fényes apológia, mellyel Eötvös íme fekete színt védi (I. K. XXVI. sz.). „A meggyőződés, hogy örökre boldogtalanok vagyunk, betegség s nem egyéb, romlott máj vagy lép talán, melyből ha kiüdülsz, a sötétnek látszott föld egyszerre rózsaszínben áll előtted;így mondanak. – De vajon hát e gondolat vigasztaljon-e, ha keserveimnek okát pathológiáddal magyarázod. s végre átlátom, hogy a lélek szenvedéseit testem okozá, hogy egy meghűtés az, miért a föld oly virágtalannak látszik; hogy egy latnyi velővel több vagy kevesebb; hogy egy nyomás, melyet dajkám véletlenül fejemen tette; egy esés, mely gyermekkoromban agyamat megrázá, más színekben mutatná a világot – mit bánom én? nekem az élet mégis csak az, minek látszik, annyival elbúsítóbb, ha átlátom: mi kevés kelle szerencsém elrontására. Mit is bánja a féreg, hogy az, mi árnyékot vet rá, s előtte a nap meleg sugárait elrejti, egy fűszál csak; mit bánja a moly, ha egy kis gyertya lángjában enyészett; a fűszál, a gyertya nekik annyi, mint nekünk bérc, szikla s villámok; s rossz vigasztalás, ha a gazdát, kinek házát lángok emészték fel, arra inted (emlékezteted), mi csekély szikra kelle egész vagyonának elrontására”. stb.
Nincs ember, kiben a lélek tovább emelkedik a sárnál, hogy elő ne fordulna életében az az ideális kételkedő lélekállapot, mely a Karthauziban alapeszme. Nemzetek úgy mennek át rajta, mint egyének; a bölcsészet szintúgy mint a költészet. Legalább ilyen időszaknak kell nézni azt, mely a régieknél Platón, az újabbaknál Fichte törekvéseit érthetővé teszi. S a költészet volna kivételes e részben? Van-e ifjú, nemesebb anyagból gyúrt, ki egy nagy ihletésű pillanatban hívottnak nem érezte volna magát az emberiség ügyének viselésére, ki ne hitte volna, hogy a világ fájdalmainak ő lehet csak egyedüli szószólója? Szerencsés a költő, ki a lélek imez állapotját meg tudá ragadni, és el nem bocsátani mindaddig, míg fogamzásba esett általa teremtő kebele.
Ím a kétely emberi, tulajdonképp ifjúi lélekállapot, mely a természetben is eléggé kifejezi magát, midőn a szürkülettel a fényes napot, az alkonnyal a csillagos eget veti fel a láthatárra. Se a tiszta nap se a fekete homály nem ad tiszta látást; sőt a szeplőtlen világosság vakít, s annyit ér, mint a merő sötétség, mindkettőben elmerül a képzelődés játéka, vagy megtörik a halandó szemek tekintése.
De a kétely tulajdonképp nem is oly merev valami, mely szilárd falakként állapítaná meg a kedély hullámait, vagy megkötné a haladást menekülés nélkül. Sőt inkább a kétely folyóssá teszi előttünk a dolgok rendjét, s megállapodni benne lehetlen. Versenygés az, mint Hamlet és Laertesé, kik a küzdésben kicserélvén egymás tőrét, egyik a másik helyére áll. Váltakozás, mely mikor tagad, állít, mozgás, mely midőn nyugszik, halad; ladik, mely állna, de a folyó viszi. – Azonban a Karthauzira nem is jól mondatott ki a kétely vádja vagy jellemzése. Kétely-e az, midőn az elején mindjárt öröklőnek mondatik a hit, (l. k. 7. l.); kétely-e az ily állítások: csak a szerelem nyoma nem veszhet el (1. köt. 189. l.); az emberi nem el fogja érni magas célját; reméljetek ifjak (2. k. 341. l.)? Ezek nem kétely, nem az a neme a kételynek, mely aláz, hanem az, mely fölemel és igaz nevén a legmagasb, legnemesb idealizmus, és az egész Karthauzi, az én szememben legalább, segélyért való kiáltás Istenhez a veszendőbe ment s menendő hit, szeretet és remény nevében; panasz, mely az egeket verdesi, mondván: a hit eltűnt az emberek között, nélküle nincs élet (l. k. 156. l.); adj egy nagy fenséges gondolatot, oh adj világosságot nekünk (2. k. 17. l.), vagy tulajdonképp a Karthauzi felkiáltás a keresztyén igényei, jogai mellett.
Nem, a Karthauzi bizony ne ma kétely költészete. Bármily ragyogón lép is föl benne a bölcsész, midőn a század fenéjét ismérteti, s a társadalom titkos bűnei fölé tart világító fáklyát, hogy szinte az elcsüggesztésig valók és igazak elbeszélései: nem ott van-e mindenütt, mint Raphael igen sok művének szélein az angyalfejek, nem ott van-e közel a vallás, a hit vigasztalása? A Karthauzi egy nagy vallásos költészet, s általa oly elem adatott a magyar költészetnek, mely igen régen hiányzott abból, mert a líra egyes fellángoló érzelmein kívül a leghazaibb művek is úgy irattak, mintha mai nap is pogány magyarok volnánk, csoda-e aztán, ha nem töltik el jótékony melegséggel a kebelt, s hiánynak érzetét hagyják a lélekben? A képzelődés ragyogásai vallásos elem nélkül, csak ama káprafény, mely a téli tájak haván csillog, s tiszta nap mellett is hideg időt jelent.
Az egy Chateaubriandon kívül, ki az egyházi atyák óta egyik legbuzgóbb védője volt a keresztyénségnek, nem ismerek költőt, kiben a szent meggyőződések annyira szívet és lelket foglalólag, szinte a csontok és velök összeköttetéseig hatólag szólaltak volna fel, mint Eötvösben. Akárki mit mond és tant az úgynevezett felvilágosodás bölcsészetéről: az el nem törli az emberiség könnyeit; nem ad menedéket a szívnek, ha kétségbeesés fenyegeti, nem nyughelyet a léleknek, ha kiáradtak szenvedései, nem vigasztalást, a kedélynek, ha feltámadt a világ ellen. Nemcsak a görögnél volt egy a vallás és művészet; nálunk is együvé forrvák azok minden ellenmondások dacára; s nem is lesz, a ki elszakítsa egyiket a másiktól. Emlékezzünk reá: mit adott a vallás a művészetnek, mit a művészet a vallásnak, és nem fogunk soká tanakodni felette. Vagy hová lettek volna annyi remekei a művészetnek, ha a vallástól, s ezéi, ha attól nem kapnak kölcsönös felsegítést? Midőn bűne tudalmával akará megverni Gretchent, Goethe nem tuda méltóbban közelíteni a fenségeshez, mint hogy a templomba vezeté el, hol a „Dies irae” megrázó hangjain támasztja föl benne a lelkiismeret furdalatát; s minő jelenet az Eötvösnél, midőn a Karthauzi a „De profundis” nyugodt fájdalomteli hangjai töltik el, s megmentik az öngyilkolástól! Vallás és költészet, íme két égi testvér, soha sem találkoztak szerencsésebben a földön.
Mondjanak e regényről bármit: hogy jellem, szövevény nincs benne, hogy elbeszélései lassan mozgók, okoskodásai, elmélkedései hosszadalmasak, érzései érzelgések, hogy nem mű, nem kerek egész, ezt mind elmondhatják. Sőt az talán nem is regény, nem is beszély: de hogy mennél kevésbé egyik vagy másik faj, annál inkább teljes költészet, mindenki megvallandja, sőt a mennyiben végső kimenetele a legszebben összeengesztel örömet és bánatot, eget és földet, s egy nagy hittel, a halhatatlanság hitével ajándékozza meg lelkedet: művészeti hatása is tagadhatatlan.

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang attila LSApokabacsi attilaprokopp Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf