Németh László: Sylvester nyelvtana

    I.

    A tizenhatodik századdal foglalkozom. Megfogott s többet akarok tudni róla, mint amennyit tudok. Irdatlan bozót, hogy török utat belé?

    Irigylem azokat, akik, ha hasonló igényük támad, kortársaik összefoglaló munkáira bízhatják magukat. Ímé, a „Zeitgeist”, mondja ötszáz oldalon át a könyv s megjelöli a dokumentumokat, amelyekből ezt a „Zeitgeist”-et ellenőrizheted. Áttekinted a kort s azután mégy a részletekbe; ez a rendszeres munka, ez az a munka, amelyre képtelen vagyok.

    Az én szememben ezek a határozott jellegű, könyvbe préselt „korok” naiv koholmányok. A világ mindig sokkal bonyolultabb volt, mint utólag hitték: sztereotip jegyekkel helyettesítjük az elrohant életet. A magam kora éjjel-nappal ostromol üzeneteivel és tüneteivel, amióta élek, szenvedélyesen, erőltetem a figyelmet, hogy minél többet lássak belőle, s mégis mily keveset bontottam ki kezembe akadt szálaiból. De mit beszélek korról? Mily beláthatatlan szövevény egyetlen élő ember is! Hogy higgyek abban a korszellemben, amely egyszerűbb egyetlen élő ember szelleménél?

    Lemondtam a rendszeres tájékozódásról. Alázattal állok az ismeretlen elé. Úgy veszem a múltat, ahogy a jelent vettem. Mi volt nekem a jelen? Néhány tucat ember, akikben elmélyedtem. Miért induljak a múltba másoktól kölcsönzött általánosításokkal? Embereket keresek, akik hajlandók összeismerkedni velem. Feltűnik egy név, a név körül néhány adat. Olvasok. Elolvasom, ami fontos, de még inkább, ami nem fontos és várom mi lesz. Lehet, hogy a név megragad sötét névnek, de lehet, hogy kigyúl s körülötte egy darabka élet is földereng. S akkor, alázatos lámpagyújtogató, tovább megyek. Tudom, hogy nem világíthatom ki az éjszakát, de a sok lámpa mégis csak megvilágít valamit, amit a képzelet folytatni tud.

    Keresek az életre árulkodó könyveket s olykor a legtartózkodóbbnak hitt könyv is árulkodik. Itt van Sylvester János nyelvtana. Nyelvtan és mégis vallomás. Átrágtam magam Szilády Régi magyar költőin, de nincs az az egykorú lírai vers, amelyből oly élesen kiáltana az emberjelleg, mint ebből az „in usum puerorum” írt Grammatica hungaro-latinából.  

II.

    Őszintén hangzik-e vagy sem: kevés ilyen érdekes könyvet olvastam. Az első magyar nyelvtan, hallod s munkát vársz, amelyben vakmerő tudós érdeklődés vág neki a sötét turáni nyelv sűrűjének. Egyes törvényeit fölismeri, másokat összezavar, ír egy csetlő-botló könyvet, amely mégis csak tiszteletreméltó fölfedező kísérlet a magyar nyelv természete felé.

    A Grammatica hungaro-latina azonban rácáfol a várakozásra. Azt is bajos megmondni, miféle könyv. Sylvester a fiának ajánlja, egyrészt azért, mert „gyermekség gyermeknek való”. Tankönyv tehát, még pedig nem is önálló, inkább segédkönyv, amelyet a közhasználatban lévő Donatus nyelvtannal egyszerre forgathat a gyerek. Sok helyütt nem is hoz fel példát, hanem Donatus példatárára utasítja a tanulót, pl.: adverbiorum species puer ex Donato petat. Ugyanakkor a tanítót is utasítgatja s elmagyarázza, hogy férkőzhet a tanuló figyelmihez. Ez a pedagógiai máz azonban minduntalan lepattogzik. Mit szóljunk ehhez a gyermekeknek való gyermekséghez, amely a középkor nagy grammatikusaival vitatkozik, négy nyelven idéz szöveget s héber analógiákkal hozakodik elő. Ugyanakkor elemista tankönyv, amikor önálló tudományos mű is. Az elemi oktatásra szorult széles képzettségű magiszter, minduntalan kinyújtózik Procrustes-ágyából, vagy talán nem is akart komolyan bennmaradni.

    A legmeglepőbb azonban az, hogy ez az első magyar nyelvtan nem is magyar nyelvtan, hanem csak nyelvtan, amely a definíciókat magyarul is adja s helyenként a magyar nyelv természetéről is elmélkedik. Sylvester szemében a grammatika nyelvek fölött álló, abszolút tudomány, alkalmazható jelenségekre, de nélkülük is van mint a logika vagy a matematika. Ő ezt a nyelvek fölötti grammatikát adja itt elő, latin nyelven és latin példákon, mint a középkor nagy grammatikusai.

    Miért főzött hozzá magyar szöveget? A bevallott cél megint pedagógiai: a gyerek jobban megérti a nyelvtant s elsősorban a latin nyelv szerkezetét, ha anyanyelvén is bemutatjuk a szabályokat (naturali sermone peregrinum comprendere). E bevallott cél mögött azonban egy látens cél lobog: bebizonyítani, hogy a magyar nyelv sem marad el a többiek mögött: grammatikára méltó nyelv. Ez a bizonyítás hosszas kitérésekre kényszeríti. Eldicsekszik vele, hogy lám nekünk is van névelőnk, nemcsak a görögnek és németnek, mint Melanchton hitte. Ahol a magyar szegényebbnek bizonyul, mint a latin, a héberre utal: ott úgy van, mint a magyarban. Nyelvünk nemes-levelét prókátorkodja ki a latin törzsszöveghez fűzött elmélkedésekben. Így azonban mégis csak külön magyar nyelvtan is keletkezik az internacionális alatt. A nyelvtant akarta megírni, könyvének ez a külső frontja, ez a front szilárd és lezárt, mint a középkori tanok, de mögötte egy rendszertelen, sokszor szeszélyes és aránytalan, de mégis csak sokkal izgatóbb magyar nyelvtan lappang.

    Ez a kettősség különösen jellemző a könyvre. Kifelé tankönyv és kiforrt dogma, befelé egy tudós eleven egybevetései s a kialakuló magyar nyelvészet alapproblémáiban ítélkező kezdeményezés. De még itt sem áll meg ez a rendkívül sokféle könyv. Különös, apró értekezéseket told a szövegbe. A főnevek nemének a tárgyalásánál magyar nevet ajánl a hónapokra s Vergilius és Ovidius idézetekkel okolja meg, miért legyen az április „kinyíló hó” s az október „szőlővető”. A folyók neménél kitér azokra a magyar folyókra, amelyeknek nincs nemük, elsősorban persze szülőföldje folyóira, a Tiszára és Szamosra s nem állhatja meg, hogy hajózhatóságukkal és halbőségükkel el ne dicsekedjék. Nem ez az egyetlen hely, ahol Magyarország földrajzi propagálásának nekibuzdul. Buda Európa városai közt szerinte a legszebb és legkellemesebb fekvésű. Ne mérti, miért hívják a németek Ofennek, amikor más Pest és más Buda is (pest=kemence=ofen). A Perényiek kegyessége Meggyesaljának is helyet szorít s hogy maradhatnának el Nádasdy Tamás érdemei. Elmagyarázza, honnét kapta Újsziget (Neanesi) a nevét; beszél az újszigeti nyomdáról s az 1532-i török háborúról. Említsük fel, ha nem is mindig találó, de többnyire érdekes szómagyarázó kísérleteit (pl. november: novem és imber), történelmi utalásait és dedikáló latin verseit s némi fogalmat alkothattunk erről az alig néhány íves munkácskáról, amely egy iskolai tankönyv ürügye alatt föltálalt kultúr-egyveleg.    

III.

    Természetes, hogy egy ilyen „ürügy-nyelvtan” többet árul el írójáról, mint várnók. Mai szemszögből nézve, furcsa zűrzavar ez a könyv, mégis jó benyomásom marad utána a tudósról, aki írta. Megállapították, hogy definícióit Donatustól vette át, de Donatus is a századok kialakította fölfogásból vette. Sylvester nem fogalmazza újra, amit átvesz, sőt ha lehet, megtartja, mint kiforrt és bevált igazságot. De ugyanakkor állandó felügyelet alatt tartja tételeit, régibb grammatikusokhoz fordul, Priscianus, Chrisostomus, Quintillanus műveit olvassa, vitatkozik velük s ha szükségesnek érzi, minden nagyképűség nélkül, de az egyenrangú határozottságával mondja ki a maga véleményét. Latinban, görögben, héberben, sőt talán az olaszban is járatos. Mindenik nyelv természetéről sokat gondolkozott, az egybevetésben gyors és természetes.

    A magyar nyelv jelenségei előtt olykor pompásan vizsgázik le ítélőereje. Nehéz eldönteni, mennyi ezekben az ítéletekben a kor kialakult felfogása s mennyi az eredetiség. Hisz a kortársak, ha nem is írtak nyelvtant, de gondolkoztak a magyar nyelvről, ez Sylvester polémiáiból is kiderül. S talán ezeken a polémiákon át érthetjük meg legjobban Sylvester érdemét. Ő neki még tagadnia kellett, hogy a latin nyelv szabályai mindenestől alkalmazhatók a magyarra, hangsúlyoznia, hogy a magyarban csak egy konjugáció van s ő maga sem merte egészen elvitatni nyelvünktől a nem-különbségeket. Jellemző az a kis vita, amelyet Dévaival, volt iskolatársával folytat. Dévai az „az” névelőt, amely mássalhangzók előtt már elvesztette „z”-jét, hajlandó ab-nak ad-nak stb. írni, aszerint, hogy a következő szó milyen betűvel kezdődik (ab barát, ad doktor). Sylvester a kiejtésből már felszívódott „z” mellett kardoskodik, s a helyesírás állandóságának az elvét szegzi a kiejtés változékonyságával szembe. A latinban elő nem forduló magyar mássalhangzók jelöléseiben logikus és egyszerű, s ha az igeragosába itt-ott bele is bonyolódik, meglepő az a biztonság, amellyel a tárgyas ragozást az alanyiból kiemeli. Persze az már az ügybuzgalom rovására írandó, hogy mivel csak a héberben talált hasonlót, háromszáz évvel Horvát előtt, ő is megköti a magyar zsidó nyelvrokonságot.

    Nem szaporíthatjuk a példákat, de talán ennyi is elég, hogy Sylvestert azok közé a nagy képzettségre támaszkodó, spekuláló tudósok közé sorozzuk, akikben a tények nem mozdulatlan rögök, de új és új hipotézisek építőkockái. Minden alapossága ellenére is fürge szellem, amint stílusából és latin verseiből is kiderül. Nyelvtanának a bevezetése, amilyen rövid, éppolyan tökéletes kis remek. Aki ezt írta, annak a tolla alatt szivárványt játszik a tinta. Ha így nézed: sorsán kesergő elégia, ha úgy: hadakozó gúny, itt pedagógiai fejtegetés, ott apai gyöngédség s ezt a sok féle hangot egy világfi-író játssza át könnyedségivel egymásba. Ugyanez a művelt hajlékonyság érdeme a nyelvtanába toldott stílus-betéteknek s a könyv elé biggyesztett négy ajánló versnek. Könyve nem kierőlködött, inkább futólag odavetett. Valóban „in usum puerorum” terveztetett, de a nagy tapasztalat s a gazdag elme újra és újra szétrúgja a könyv korlátait, így válik szak-kompilátum, tudományos úttörés, forró ügybuzgalom és könnyed csevegés érdekes ötvényivé.

    Ami a legjobban érdekel benne, az persze Sylvester szívbéli viszonya a magyar nyelvhez. Ezt a viszonyt két ellenmondó érzés jellemezheti. Minden áron a nagy klasszikus nyelvek mellé akarja fogadkozni a magyart; emeli, hogy kortársai szemében is fölemelje s ez a Kazinczy-kor úttörőire emlékeztető buzgóság túlzott érvekre hajlamosítja. De lelkesedésén állandó kritikai felelősség-érzet nyírja a vadhajtásokat;érveinek idejében meg lehetett a súlyuk s ma is megvan az objektív színük, propagálnak és nem válnak nevetségessé. Az a született kettőség birkózik benne is, amely minden nagy tudósra jellemző: heves indulat, amely a roppant anyagot a szenvedély erejével köti önmagához s egy folyton egybevető, kombináló, eldobó és vállaló készség, amely a szellem született ruganyossága.

    Ölelés neki a tudomány, de ez az ölelés nem roppantja össze az igazságot.  

IV.

    Hogy fölnyílt ez a nyelvtan! Hirtelen kicsapódott ablaktábla, amely egy tájéknyi életet mutat.

    Magam elé rakom az ismert adatokat. A mohácsi vész esztendejében krakkói diák, majd a magyar diákok seniorja. Hazajön, szerencsétlenül nősül, birtokából kiforgatják, házitanítóságra adja a fejét s lefordítja Heyden Sebald-nak, a nürnbergi iskolamesternek, mi is eleven „Gyermeki beszélgetéseit”. 1534-ben Wittenbergbe megy, az új egyetemre, amely még alig harminc éves, de már egy századra elég múltja van: a babonás csillag-befolyás ellen lázadó orvos volt első tekintélye s Luthernek lett fellegvára. Melanchton a mestere s példaképe. Bizonyára ő is egy akart lenni a kor nagy doktorai közt. Ma már bajos megmondani, miféle okok szorítják őt Újszigetre. Kesereg a sors ellen, amely az elemek tanítására kárhoztatja, de nyelvtant ír tanítványainak, s ez az első nemzeti nyelvvel is foglalkozó nyelvtanok egyike. Eredetiből fordítja az Újszövetséget s időmértékes versekben summázza a fejezeteket. A török ellen indítandó háború érdekében poémákat szerez s a régi klasszikus verssorokból új szerkezetű latin strófákat ró össze. Bécsben a héber, majd a görög nyelv tanára, s amikor az egyetemről kiszorul, s vigasz-jószágocskájából is elüldözik, Querela fidei című költeményében siratja el a hithűség meghurcoltatását. Élete vége, mint a század annyi nagyjáé, homályba vész. Debrecenben hallunk róla s egyesek a lőcsei másodpapban vélik felismerni.

    Mennyivel többet jelent ez az életrajz most, mint elébb. A kibogozott nyelvtanból szálak indulnak a magányos adatok felé, a megtalált élet összefogja őket, egy indulat rándításán mozognak valamennyien. Humanista ő, de a humanisták sehonnaisága nélkül. A neve még humanista név. Mint Pesti, bizonyára ő is Erasmusért rajong; grammatikája elé olcsó, szójáték-verset is ír, a Szinyérváralja nevét Heptoropolisra fordítja; de a bibliát már magyarul akarja adni s helyet verekszik nyelvének a művelt nyelvek között. Mindenbe belekóstoló, kósza szellem, de már ott feszül benne a nagy dolgok mellett kitartó állhatatosság. Krakkóban kezdete, de Wittenbergbe is eljutott. Az új idők meghatottsága hozzáért, de emberségét nem szűkítette be. Nem borzad vissza a virágénekektől, s időmértékes versben summázza a Bibliát.

    Talán álljunk meg itt s jellemezzük ebben az utolsó mondatban ezt az embert, akinek egyszerre volt füle Ovidius, a biblia, a középkor nyelvészete, Luther és a magyar virágénekek számára.  

1929.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf