P. Horváth Endre: Árpádból

    Lél, a kürtviselő, másod virradatra jelente
Készületet. Zászlójok alá gyülekeznek az ifjak,
És ki-ki tisztében szégyenlene lenni utolsó.
Harsogja Lél ismét harmad hajnallaton: erre
Talpra kel a tábor. Középen a nemzeti zászló,
Mely a csirkadozó napnak fényétül elöntve
A még gyönge sugár rezgését visszalövelvén
Játszi töremeléssel pompázott. Állva közöttök
Így szólott Árpád: «A mennynek béke fölöttünk
Mely lebeg, új; harcos szittyák! a föld is alattunk
Új nékünk, de magyart tisztelt a hajdani korban.
Nemzeteket látunk, kihez még nem jöve semmi
Hír rólunk. Etelét tudják csak, hogy vala nálok
Ostora Istennek, kit imádván rettege fél föld.
Most oda költözetünk, hol az ő birodalma ragyogott,
Hol koronákat tört, s mint tetszék néki, viszontag
Osztogatott koronát! De ki vélheti, szittya leventék!
Nyílt öllel fogadásunkat? viadalmakat állnunk
Kell (nem is irtóznunk tőlök, kik hadra születtünk)
És győznünk. De vagyon mennybül mindenkor az áldás;
Építés, rontás nem függenek emberi kartul;
És mivel ősinktől jött ránk tisztelni az Istent
Minden kezdet előtt, a jámbor szeretet épen
Mi is tartsuk fönn.« Ezt mondván inte Taturnak.
Már az öreg zöld hantokbul nem idomtalan oltárt
Szép ponkon rakatott tege már a táltosok által,
Kik sziromos féken vezeték a hószínű csődört
A szent helyre. Tatur mielőtt bele máratna pózslárt,
Ilyképp kezdi imádását: »Te, kegyelmeket osztó
Szent és halhatatlan! ki ha intesz, rendül az ég, föld,
Ismét megbékül, mikoron tetszésed akarja;
S országot kinek adsz, vagyon adva, ha leveszed, el van
Véve; reánk honot kereső magyarokra figyelmezz!
Önts Árpádba erőt; harclángot népe szívébe,
Hogy mint a viharok nyilazó dühe földre teríti
A mi megáll büszkén, mindent letiporjanak a föld
Színe fölött, ki velek lelket vesz kelni csatára;
S a mennybéli Való valamint kegyes, s az legyen Árpád,
Kik majdan hadait békével eresztik azokhoz.
S mint én e csődör vérével füstölöm az oltárt;
Úgy a szent kardtul Pannónia tére piruljon
Ellenségünkön kopijánk ejtette sebekből.«
Ekképp szólva Tatúr, pozslárát verte szügyébe
A lónak, s tőn áldozatot, mint tiszte kíváná.

    A napnak ezenközben délestre hanyatlani kezdvén,
A hegyek árnyékát óriás nagyságra nevelte,
S míg bekövetkeznék a felleges alkonyat, Árpád
Minthogy fújni sípot tilalom vala engedelem nélkül;
Tárogató síposit szólítja: »mulassatok úgymond,
Bennünket nagy Etel párkányán szittyai hanggal,
Melytül az Etresnek harsogtanak erdei sokszor.
Nemzeti hangidomink, ifjak, hozzátok el és a
Hangszereket: ha csatába megyünk, ébreszteni harcra
Szittya leventákat! ha szűnünk vért ontani pöngő
Fegyverek élivel, nyugovás közt kedvre derítni.
Ősi szokásinkat vigyük el: tudják meg utóbbink
Míg Ázsiát laknák Elenik, mint űztek unalmat,
S tülök gyermekeik szívják a nemzeti lelket.«
Így Árpád. A tárogató szava szívrehatólag
Itt megered, s hol az érzeteket zendíti, hol édes
Álmodozásba merít. Ott csendes hangú furuglyás
Andalog, elméjét jártatván kedves képén,
Más kobzon játszik; más timbora húrjain őrlő
Tévedezésekkel kikeletnek pöngeti báját.

    Tetszik ez is soknak, de nem egy mindenben az ízlés,
Álmos, az ősz fejedelmi após, kezd szólani közbe:
»Ti gyerekek vagytok, korotokhoz timbora illik,
És hangzó sípolás, mi az én füleimben unalmas.
Énnekem ének kell, mint aggott régi magyarnak,
Jöszte, Atád, zengjen görjesztő éneket ajkad.«
Menten ocsúdik Atád, Álmosnak dalosa; kedvén
Járni tudó; még gyermek hős; ajakának igéző
Ejtegetése hatós; lantot pöngetni is értő.
A dalt így kezdé halkan késérve kobozzal:
»Dallamon a viadalt kedvelő hősi világrul
Máskor öröm; vagy szép hölgyét a trójai férjnek
Vagy mikor a jász hős az arany kost méne orozni,
Ezt, és a bűbájos arát Jolkosba ragadta:
Hirdetnem magyar énekben: most dallok egyébrül.
Földe leventáknak, ki nekem születésemet adtad,
Nyiss fület énekesed búcsúzó daljára utólszor!
Nem látlak többé; ligeted nem látja mosolygó
Arcámat milyen voltam mikor árnyoka intett
A nap forrázó sugarátul gyöpre borulni.
Nem von Árpád sátort rónádon; nem veszen ott nőt,
Hol kora fejledezett, sem testét nem födi hantod.
Gyermeke majd miüdön szemeit béfogja sirámmal,
Föld te! hazája vitéz népnek, most puszta mezőség
Lél: árvák ugarid, szomorú erdőid is árvák,
Elhagytunk, s más csillagink támadnak ezentúl.
A sors így akará; a mennyei végezet intett,
Túl iszonyú havason költöznünk régi hazánkba,
Melyet ezen napalatti világ fejedelme dücsőült
Karjai alkottak hajdan, de ma bírja zavarnép,
Úgy mondák öregink, kik már örök álmot alusznak
Méhedben: jövevény szállók hogy voltatok itten
Ők, és mi is azok vérkint kik tőlök eredtünk,
S csak pihenők a lankasztó harcoknak utána.
Kedveztél: noha borzongatott külföldi dühösség
Nyugtunkban. Megerősödtünk számunkra, karunkra,
Még is azért köszönő áldását mondja reátok
A magyar. Emlékezünk hálával Etresrül, Uralrul,
És az üdők későbbre jövő ezerében is épen
Tudva leend, itten magyarok hogy laktanak egykor,
S meghagyjuk maradékinknak, legyen írva szívekbe
Korrul korra: derék eleik mely földrül eredtek,
Természet-hímezette mezők; domboknak ölében
Hajladozó völgyek, sokszor száz évi tavasszal
Újra virult erdők, szeretett menedéki vadaknak,
Melyeket éjfélkor Álmos fia fölvere gyakran;
Csörgedező patakok, szigetek, tavak és te fölöttünk
Éjenkint szekeredben ülő Göncöl, s te vezére
A hullámos úton tévelygő tengeri népnek,
Itt maradók! viszon áldástok küldjétek utánunk:
Hogy hegyek és völgyek rónára simuljanak, ingó
Semlyéket szárítson aszály léptünknek előtte;
Kősziklák, havasok sereginknek nyissanak önkint
Széles utat, valamerre mened a hét magyar, annyi
Táborral, s a nagy munkát gyámolja az ég is,
Kedvezvén diadalmakkal, s hódoljon Etelvár
Kőfala zászlónknak, s szálljon ránk ősi sajátunk,
És legyen Árpádnak roppant birodalma öröklő.
Harcfiak, indulunk: te vezess fejedelmi vezérünk!«
Itten Atád megszűnt. Álmost zokogásra fakasztá
A beható ének, s gyöngyökben két szeme ázott.
Ekképpen tölték az utolsó éjet Etelnél.

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 11 15 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf