Vihar Béla: Egy katona megy a hóban

          Sinkovits Imrének, e költemény tolmácsolójának

Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
nem, évszázadok és évezredek óta én vonulok,
én, a katona a hóban.
Ajkam, torkom kiáltásra nyílik,
széthasad, mint a seb, kiáltok, miként a gyermek,
aki először riad a magány iszonyatára.
Hozzád, hozzátok szólok a száguldó fergeteg
és az idők ködbe vont messzeségéből.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka…
Láttok-e még engem? Íme, megjelentem.
Kicsiny bukdácsoló pont vagyok,
küzdelem a hótenger hullámain,
imbolygó pont, létéért küzdő,
hogy karotok drága kikötőjébe elérkezzék.
Rám ismertek-e? Arcom vonásait
még össze tudjátok-e rakni
az emlékek szövevényéből?
Én vagyok a katona, az egykori fiatok és férjetek,
a távolba kémlelő fivér, a hátizsákkal és derékszíjjal
eltávozott, az ismeretlen és mindenkié,
a katona, aki megy a hóban,
a havasok végtelen óceánján.
Emlékeztek-e még szemem csillogására,
hajam fürtjeire, kamaszos mozdulataimra,
hangom színére, nyakkendőm hányavetiségére, mókás huncutkodásaimra?
Halványodom? – Elfehéredek, mint a fakuló fénykép,
mint a csont a föld mélyében.

Tizenhét nap és tizenhét éjszaka jöttünk visszafelé,
futva, bolyongva, menekülve,
az égre kelt tenger porhanyós ösvényében.
A tél kivonta jégszablyáját és a világ
négy tája felé suhintott,
és orrlikain orkánt okádó sörényes paripán
száguldott körbe-körbe.
Eközben hátunk mögött a torkolattüzek esője,
a vaskolosszus, a lángokból felkelő roppant sereg,
a hazáját ellenünk védelmező ármádia
mennydörgő lökéssel zengte: vissza-vissza…
Ó, barátaim, akik elhullottatok
értelmetlenül és céltalanul és magatok ellenére,
mert engedelmeskedtetek egy papírlap akaratának,
s menten letettétek a kalapácsot, az ásót, a tollat,
megöleltétek utoljára szeretteiteket,
a félelem miatt vállaltátok a még nagyobb félelmet,
s elmentetek s meghaltatok, kiért, miért?
Nem a mi háborúnkat vívtuk
lakatosok és béresek, könyvelők és bölcsészdoktorok,
akik áldozatul odadobattunk a legtöbbel, életünkkel.

Tizenhét nap és tizenhét éjjel
őrjöngve hullott a hó,
visított a szél az elemek dobpergésével,
hószárnyú démonok suhogásával…
Haza akartunk jutni, a pillantásotokban
megfürödni még egyszer…
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka
vonszoltuk magunkat és lassan megfogyatkoztunk…
éhség… fagy… reménytelenség…
Ő: Ott a fasoron túl már egy falu lesz… biztos, egészen biztos…
Bajtárs: Miért hazudsz, nem igaz… nem bírom.
Ő: Tűrd el pajtás, csak addig… Meglátod…
Bajtárs: Nem akarom… Úgyis hiába… elvesztünk…
Ő: Fogódzkodj belém…
Bajtárs: Hagyj magamra, menj egyedül…
Ő: Ha leülsz, megfagysz. Érted? Nem szabad leülni,
     mert többé nem kelsz fel.
Bajtárs: Kimerültem, nem bírom… Nézd, ott pihennek
a hóbuckán, három, öt, hét, nyolc, tizenegy… Mind
mosolyog, mosolyogva elaludt…
Ő: Eszeveszett, mit csinálsz? Te, te… Virradatra falut
érünk, meleget, fekhelyet, ennivalót… talán szánt,
     kocsit kerítünk, jöjj, nehezedj rám, bátran… A se-
     bedet is újrakötözzük… Tarts ki…
Bajtárs: Csak ígérgetsz, hányszor becsaptál…
     Pihenjünk le egy keveset, egy kicsit… Ott…
Ő: Nem engedem… Embereld meg magad… Nem
     szabad…
Bajtárs: Eressz el… eressz… Egy hang hív, hallod?
Ő: Hol vagy? Hol vagy? Nem látlak… Hol vagy?

Tizenhét nap és tizenhét éjszaka és megint ugyanannyi…
Társaim elsodródtak a havas éj határtalanságában.
Örök monotóniával hófüggönyök omlottak alá,
majd rácsokká merevültek, kozmikus börtönablakok rengetegévé.
Hangok, sivítások karéneke robogott fülem mögött
az ősfélelem rejtélyes mondataival.
Már csak egyedül voltam az antarktiszi magány gyűrűjében,
zsákcsomóba burkolózva, két birkózó láb, bal, jobb, bal, jobb…
S akkor engem is szólított a Hang, mint hajdan a sellők Odüsszeuszt,
a harcokból hazatérőt…
Hang: Kedves, ne menj tovább, hajtsd fejedet az ölem-
be, szegény vándor kiskatona…
Ő: Mit akarsz tőlem?
Hang: Ezüst násszal fogadlak. Hajamon kristálykorona,
homlokom porcelán, pillám gyémántcsillag, ölem
a feledés… Csókommal megszabadítalak terheidtől,
habkarom elringat, belesimít a fehérlő, kéklő csend
édes megsemmisülésébe… Ne vonakodj… Várlak…
Nem kerülhetsz el.

*

Már-már megtorpantam. Előbb a lábam unszolt, aztán a kezem,
aztán a szívem, aztán egész valóm.
Én mentem a Hang bűvöletét követve a többiek közé,
társaim után, oda a sorba,
akik mint a márványszobrok gubbasztottak hóbasüppedten,
de immár fájdalom béklyóitól megoldottan.
Már mentem volna közibük. S akkor…
Egy menekülő: Főhadnagy úr! Főhadnagy úr! Álljunk le!
      Egy embert látok amott.
Főhadnagy: Ugyan! Nincs időnk a veszteglésre!
      Nyomás, előre! –
Mintha ezt hallottam volna, vagy az elalélt test
delíriuma hallatta
mindezt velem?
A hótenger kerengésén átvilágított a reflektor,
motor berregett a messzeségben – hahó, hahó –
szakadt ki számon a segítségkérő jaj,
majd utána még nagyobb és reménytelenebb némaság boltozata
vett körül, s a csendet követően tébolyi kacajjal
felhahotázott a fergeteg, és rámvillant zafírkék szemekkel,
jégből szőtt uszályában, ékszerei pompázatában
a Csábító Angyal, a Tél hercegleánya, ajkán a fagyhalál
kacér révületével.

Azon az éjszakán úrrá lett rajtam a káprázat:
hajdani seregeket, zsinóros mundérba öltözött
       katonákat láttam,
színes csákók, ódon fegyverzetek és lobogók sokaságát.
A hósírból kilépő seregek, csontvázlégiók
lebegtek, kavarogtak és felharsant itt is, ott is,
az egymásnak felelő trombitaszó, trarará, trarará –
a katonafájdalom három hanggal panaszló ősi elégiája,
évszázados vallomás, trarará, trarará, elbúcsúztató,
beterelő esti takarodó,
nemzedékeket elsirató
kürtzokogás: Przemysl, Sztrij, Sabác, Piave, Világos,
Marengó, Nagymajtény…
Batallion, rechts um! Schiessen! Nieder! Auf!
Vérvörös egyenruhában a vállszíjas Sátán vezényelt,
két szeme villogó puskacső, fogai tüskék, tőrök.
Trarará, trarará, katonák vonultak a hóban, újra, meg újra,
a hadak útján, s köztük apám, nagyapám, dédapám,
kidülledt szemekkel, foszló ruházatban, véresen, füstösen.
Apa integetet, valamit izent, igen, izent,
de szavait elnyelte a trombitaharsogás ropogó hullámverése,
trará, trará, trará…Tizenhét nap és megint tizenhét éjszaka.
Ekkor már nem is harcos, hanem az összeomló Galileai voltam én,
zúzmarás szakállal, rozzant bakancsban,
az Ács fia, a becsapott, a megcsalattatott, a félrevezetett.
Ő volt a szenvedő Föld is,
hófehér iszonyú palástjában, a megítéltetés órája előtt.

Tizenhét nap és megint
tizenhét nap és éjszaka.
Hang: Kedves, ne menj tovább, hajtsd vállamra fejedet…
szegény vándor.
– Miért nem követtem hívását?
Amikor megadtam volna magam, egy küszöb szólt reám,
otthonunk küszöbe, a kisajtó kilincse,
egy szék, egy asztal, egy kerti ösvény:
gyere, gyere haza, gazdánk, gyere haza…
Miért akarsz élni, balga? – feddett meg lábam, eszméletem.
Megéri?
Egy este a hóhalomra kuporodtam és néztem
a lángoló csillagképek ünnepi szertartását,
szomjúhozva az elérhetetlent,
a kegyetlen megváltás pillanatát.
Már én is meg akartam halni.
Tagjaim mintha elvesztettem volna és helyükön furcsa semmi támadt.
Talán meg is haltam. De zsibbadó öntudatomat
anyám sikolya hasította át. Megrezzentem.
Anya: Fiam, fiam!
Ő: Már nem sokáig leszek gyermeked, mama.
Anya: Kapaszkodj meg szeretetemben…
Ő: Messze vagy. Nem érlek el, anyám!
Anya: De én elérlek téged. Én tanítottalak meg járni, s
most ismét erre tanítalak. Parancsolom: ha csúszva
is, ha véres tenyérrel is, indulj el fától fáig,
bokortól bokorig, ároktól árokig, kelj fel, én foglak,
kelj fel, fiam.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
és tízszer tizenhét nap és tizenhét éjszaka.
Eközben ezer kilométernyi utat raktam össze.
Ezer kilométert tíz és tíz lépések sorából.
Az első tízet anyámért, hogy kezére roskadhassak egy napon.
A párolgó tálért, amelyben megmeríti a kanalat,
levest oszt és vele önmagát is nekünk adja.
A lámpafényért, ami homlokunkra hull,
a tiszta pohárért, amelyben felgyöngyözik az ital,
amidőn átszeli a fény ezüstkése.
Anyámért, hogy játszott velem,
hogy dalolt az alkonyatban, ha féltem,
hogy karjába emelt, amikor elfáradtam.
A másik tízet eljövendő kedvesemért,
aki az olajfa illatú éjben
majd alélt öleléssel a szerelem borával itat meg.
Tíz, tíz lépés a séták szépségéért,
a rohanó villamosért, amint kacagva utána futunk.
Lányok gyönyörű koszorújáért,
a suttogásért, a drága cselekért, a kézfogás vallomásáért.
Hozzád küldöm hírvivőként szavaimat,
hozzád, akit talán még nem ismerek,
de mégis az enyém vagy és engem vársz mindörökké.
Magasztalj fel magaddal,
emlőlágy jó szavakkal,
itt vagyok, ne keressél,
versekkel dicsértessél.
Hullott a hó, zihált a szél,
s tíz lépést, tíz iszonyú, fáradt lépést
ajánlottam fel a könyveknek, amelyeket még nem olvastam el,
de nekem íródtak, épülésemre, gyönyörömre,
szellemem kiteljesedésére.
Tíz lépés a barátoknak,
akikkel szép beszélgetések kedves közösségében
gondolatokat váltok majd.
Ó, szent tíz lépés a tájakért,
az erdő összeboruló lombjaiért,
a tavaszi reggelek habzó sugaraiért,
a bársonyos gyümölcsök mézes ízéért,
a folyóért, amelyben karom a hullámokat szeli,
az ég kupolája alatt.
Az almafák menyasszonyi ékességére,
az énekszóra, tíz lépést.
Tíz lépés a kirándulásokért,
hogy ujjongva megmosakodjék tüdőm,
s az erek ünnepelve táplálják
friss, piros vérrel sejtjeim mohó éhségét.
Tíz lépés éretted, szilaj mozdony,
amely a pályaudvarok üveg csarnokából
új szépségek és ismeretlen városok felé ragadsz.
Tíz lépés Párizsért, a Notre Dame-ért, a Boulevard Saint Michelért,
Velencéért és Rómáért, Michelangelo Mózeséért,
a Colosseum köveiért, Beethovenért és Debussyért.
Tíz a madárröptű repülőgép siklásáért,
a füstzászlót lengető karcsú hajók suhanásáért,
az integetésért a fedélzetről,
és e fojtogató vágyért, amely most könnyet csal ki szememből,
s megrázza mellem érettetek.
Ha az orkán földhöz vágott, immár felszökkentem,
mert szárnyak emeltek,
s tíz lépést áldoztam megszületendő gyermekemért,
akik életem jegyeit tovább osztják az időben.
Tízet játékaikért, a mackóért, a hajas babáért,
a fürge karikáért, az esendő szeretetért,
a felelősségért, hogy ne ismerjék meg soha a félelmet,
se a szolgaságot, se a gyávaság kínját,
a légi riadók vonítását,
a pánikot az óvóhelyen, a kicsorduló vért,
és e sorsot, ami részemül jutott,
az utat, amelyen egy katona megy a hóban,
tizenhét nap és tizenhét éjszaka sűrűjében.
Meglopva a halált, tíz lépéssel adóztam,
hogy munkám tükrében mosolyogjon vissza arcom,
s az emberek becsüléssel ejtsék majd ki nevemet,
mert javukért fáradoztam.
Utamba állt a pusztítás rettenete,
húzott, húzott a mélybe, de én tíz lépések seregével küzdöttem le őt.
Tíz lépés, ezer kilométerek tíz lépése…
Így építettem utat a reményekből hazafelé.
A szélben, a fergetegben,
a magasba emeltem fejem,
s megáldottam tíz lépések hóbavájt jeleivel
azt a napot, amely felkel majd a béke ragyogásával,
s végre jó lesz embernek lenni.
Ó, tíz lépés éretted, feltámadó igazság,
ki azt mondod a kunyhók mezítlábasainak:
szántsátok fel a földet, tiétek!
Tíz lépés azért, hogy részese legyek annak a világnak,
amely kitörli a nemzetek szótárából e szavakat:
szegénység, becstelenség, félelem;
tíz lépés, és ha inaim elszakadnak,
akkor újra és újra tíz lépés
méregpoharad dicsőségére, Szókratész,
a végvonaglásodra, a Via Appián fölszegezett trák rabszolga,
tíz lépés Giordano Bruno máglyájára,
Dózsa fáklyaként lobogó fejére és Münzer Tamás kiáltására,
tíz a bitók és golyók hőseire,
a szentekre és forradalmárokra,
akik az emberiség történelmét füzérként benépesítik,
és lehanyatló testüket
lépcsőül vetették oda,
hogy közelebb jussunk a csillagokhoz.
Tíz lépés azokra,
akik nem osztoztak koruk gyalázatában,
hanem utolsó sóhajukkal
az ártatlanság és tisztaság példáját
hagyták reánk örökségül.
Tíz lépés a megbilincselt szellem
mécslángjainak rejtegetőire, az őrizőkre,
akik egy napon kilépnek vele az utcákra és terekre,
s akkor a világosság soha ki nem aluszik.
Tíz lépés a fájdalomra,
amelyet most gyolcsként betakar megindultságom
e sugaras perce,
és tíz lépés üszkösödő lábaimra,
hogy megérinthessék az én hazám rögeit,
s otthonom hűséggel várakozó küszöbét.
Tíz lépés megfeszített izmaim küzdelmére,
lázam lobogására, szívem utolsó dobbanására,
és testemre, amely, ha mégis összeomolva
gyökerekbe szívódik,
akkor a völgy felé lecsorduló havas patakok,
és kizsendülő rétek
teremtsenek belőle füvet, virágot,
a kergetőző gyermeke és a boldogságtól ittas
ifjú párok gyönyörére.

Emlékeztek még rám?
A halaványuló ködből látjátok-e,
hogy én vagyok a tizenhét nap és tizenhét éjjel
ismétlődő körein bolyongó fiú, férj és testvér,
az örök katona a hóban,
amint egy ablakot keresek, ahová bezörgetnék:
megjöttem.
S akkor nyissatok ajtót,
ültessetek szótlanul az asztalhoz,
mert fáradt, nagyon fáradt vagyok,
és adjatok kezembe, mint a vaknak,
egy bögrét meleg kávéval,
majd vezessetek csendesen az én ágyamhoz,
a könyveimet őrző polchoz,
s én béna ujjaimmal megsimogatom.
Megjöttem. Úgy lehet, igen…
S ha mégsem,
akkor reátok hagyom emlékemet,
álmaimat, a meg valósultakat és a nem teljesülteket,
reátok hagyom ismeretlen kedvesemet,
a fiaimat és leányaimat, akiket nem én nemzettem,
és mégis enyémek ők.

Fúj a szél, suhog a fergeteg,
a távolban piros, nyilaló sebhelyek, falvak hamvadoznak,
egy kigyulladt gép tüzes testtel, égő keresztként
megfordul a csilingelő ezüstfehér erdők felett.
Fúj a szél, suhog a fergeteg: vajon hazataláltok-e?
Vagy évszázadokról évszázadokra
megyek, csak megyek, egy katona a hóban,
és előttem és mögöttem lábak, hátak,
katonák vonulnak az idő peremén,
egyre távolodva.
Ajkam még mozdul: süllyedünk, kiáltunk, süllyedünk, kiáltunk.
De már senki nem felel, csak a szél, csak a hó.
Halljátok?

szozattv


szozat a tiszta hang attila LSApokabacsi attilaprokopp Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf