Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [II. rész]

    Ezek után, ha remek (klasszikai) magyar költészetről akarunk beszélni, s ha ilyenül akarjuk nézni a jelen század három első tizedének költészetét, ez klasszikai lesz igen is, de tulajdonképp csak a múltra nézve annyiban, hogy idegen világból való táplálkozás mellett is, jobban magába olvasztá ezt, mint például Gyöngyösi, kinél a hazai történetben kirívólag veszi ki magát a mitológia; természetesen az európai ízlés, csín mindkettőn a kor szerint mutatkozván. De oly klasszikai magyar költészet, összhangzatos egésszé felolvasztva bírja minden elemét a költői művészetnek, mely nyelvünkből kifejlett, s zenei hajlamunknak megfelelő alakban, az ember és természetvizsgálat kellő készültségével, a bölcsészeti gondolatokat befoglaló poétai mélységgel szólaljon meg, azaz egy konkrét klasszikai művészet, az én szemeimben, a jövendőség gyermek.

    Ábrándozás, félszeg idealizmus; fogják mondani sokan, e szavakat olvasván. Nem veszem rossz néven senkinek, ha így beszél, és megdorgál engem, hogy elibe csapván a tapasztalásnak, megelőzöm ezt. De én tulajdonképp nem előzöm meg a tapasztalást; sőt inkább, a mennyiben az emberiség éppen a tapasztalásból gyűjte magának tudományt, én erre támaszkodom; s az irodalmak történetéből olvasok reá adatokat, melyek a szellem fejlődésének örök törvényű adatai.

    S mit mutatnak ezen adatok?

    Kivétel nélkül azt, hogy a formás művészetet, mely a neki való eszmekört úgyszólván kimerítette alkotásaival, rendesen olyan váltja fel a történetben, mely újabb nyereményekért lemond nagy részben a forma szabatosságáról, hogy bővebb tartalmat foglalhasson magába s előkészítője legyen a művészet újabb és fensőbb korszakának. Így mozdítják egymást a végletek a politikai életben, a vallás, a bölcsészet fejlődésében, szóval, mindenütt, a hol nem szűnt meg az élet. A magyar költészetre nézve már engem éppen az bíztat, hogy megújhodási fordulatokat látok a múltban és jelenben; de hadd magyarázzam ki magamat okfejtő nyomozással.

    Már mondám feljebb, hogy 1830 táján költészetünkben sok történt a forma és ízlés rovására a gondolatért. Ez, ha sok minden jelenségek közül szerencsés volnék előadni a főbb vonásokat, következőkben határozódik. Csaknem észrevétlenül, az ösztön bizonyos és csalhatlan sugallata szerint több-több elem kezde belopakodni a költői eszmevilágba s ez, mondjuk ki egyenesen, népi s nemzeti elem volt. Tehát nemcsak válogatott tárgyak vétettek föl, hanem vegyesen olyanok is, melyek azelőtt mindennapiak valának. Ehhez képest a keresett kifejezés gondját lassanként merték elvetni a költők, és megelégedni az egyszerű, gyakran népies kedélyállapotból és világnézletből vett kifejezéssel, csak igazi, valódi, a gondolatot kimerítő lett legyen az. Így más részről, kitetszvén a klasszikai művészet gyönge oldala, mely szerint legvégső fejlődési pontján, a sok válogatással mintegy csúcsra szorítja fel a szellemet, hol igen kevés a mező, vékony a levegő, megóhajták költőink az istenengedte szabad tért, a nyílt pályát, a nagyobb kört, az életet, s azon vették észre magokat, hogy a simaság mellett a darabosság is megjárja, hogy tanácsosabb a nemezt minden érzelmeinek s élményeinek adni magokszerű kifejezést, mint örökké „szű, kebel, szent, isteni, édeni, menny, üdv” s még néhány szócskával vesződni, mikor az is megtörténhetik, hogy némely költőnek csaknem minden szavát, gondolatjárását előre tudjuk már, mely esetben elkallódik a jellem, a belsőség, alanyiság; mindezek után, mondom, törést szenvedett azaz más irányt vett a költészet sugara, s kiváltságos klasszikai alkotás alig talált egy-két pártolóra. Aztán a világ igen nagy; és megindításait alig lehet mindenkor szóval kimondani. Az emberi szenvedély és szenvedés, az öröm és csodált, a bánat és kéj, továbbá a természet és történet szépségei, nagyságai olykor szóra kerülhetnek. A gondolat, érzés feszíti mellünket; az ajk ki nem rebegheti, Isten a megmondhatója. És a költészet nem olyan külsőség, mely csak érzék elé állítsa műveit, hanem már anyagánál fogva, melyből dolgozik – s ez a nyelv, a beszéd – oly ellebbenő és eleven szellemiség, hogy a márványhoz kötött szobrászat, vagy színekbe vegyült képírás fölött méltán nevezhetjük anyagtalan szellemiségnek, azaz oly művészetnek, melyben legméltóbban veszi ki magát a gondolat. Ily formán a gondolatért elejti a szellem a külső mesterséget, szabatosságot, csínt, és ragaszkodik az eszméhez, a lélek tartalmához, mikor a szép hangzat, rend és csín mellőzésével is kedélyünkbe dob egy szót, egy igét, egy gondolatot, és ezentúl nem a formához van tapadva többé a művészet, hanem inkább azon hatásba helyezve, mellyel kedélyünkre van, s kedélyünkben játszik, mint tiszta bensőség, mint magánál többet jelentő szó, hogy dúljon és forrjon bennünk, szülje ott magát a formát; szóval: a külső művészet helyett előáll egy belső, kevésbé formás, de annál mélyebb művészet.

    Hadd említsek néhány, imez állításokra vonatkozó példát; hadd vehesse ki tisztán az olvasó, mit értek íme bensőséggé varázsolt művészeten. Legjobb és legtöbb magyarázó példát alkalmasint a brit költő Shakespeare ad; de a többek közől csak azt a híres helyet említem Macbethből, midőn elbeszéltetvén Macduff előtt, hogy minő kegyetlenséget követett el várában Macbeth, mint ölte meg gyermekeit, nejét, így kiált föl: neki (Macbethnek) nincsenek gyermekei! Értsd utána; következésképp nem ismeri, nem ismerheti az én fájdalmaimat, az atya fájdalmait. Ilyen bensőséges hely Goethénél az a felelet, melyet Mephistopheles ad a törvénytanulásról a tanúsítványnak, mondván: Es erben sich Gesetz und Rechte… Weh dir dass du ein Enkel bist. Mintha mondaná: s törvény és jog örökségképp száll tovább a nemzedékekre, és a mint szaporodnak az örökösök, annál kevesebb jut egynek. Weh dir! Hasonló szépségű, de sőt fenséges, Zrínyinél, midőn (XV. ének, 33 v.) Istenről írja:

„Így monda de nem nyelvvel és nem szózattal,
Hanem tündöklő isten akarattal.”

Mert az akarat bensőbb, mint a szó, s ennél, megvallom, fensőségesebbet nem hozhaték fel például arra, mint szólhat Isten. És ha íme példák csak messziről is oda mutatnak s netalán elegendők amaz elméleti magyarázatok megértésre: úgy ideje kimondanom, hogy a költészeti alkatnak az a neme, mely rendesen be szokott következni minden irodalomban a klasszikai után és pedig ennek tisztázott formássága s külsője lerontásával, nem egyéb mint az, melyet közönségesen romantikainak, regényesnek nevezünk világ szerte. Nosza vessük emlékezetünket a francia, német stb. irodalmakra, s ott találjuk mindenütt íme bekövetkezést; ez történeti tény. És ez már lehet valamit beszőni a korszerűségről, miután mélyebb alapra fektetjük állításunkat, mint a napi érdekek követelése; és mondhatjuk, mint a napi érdekek követelése; és mondhatjuk, hogy mailag nálunk korszerű a regényes, oly értelemben, mint fönnebb megyarázám; és korszerű, mint művészeti elv, átvíve minden fajra kivétel nélkül. Mely állítás széttöri azon megszokott és jóhiszemmel ápolgatott vélekedést, hogy a művészet történetében az éposz legkorábbi, aztán jő a líra, vagy dráma; vagy mit én tudom melyik faj, miután ez nincs a szellem fejlődési rendiben. Tehát nem azt kell mondanunk, hogy korszerű az éposz vagy dráma stb., hanem azt, hogy korszerű vagy a klasszikai vagy a regényes az idők szerint; de különösen nekünk mailag korszerű – a regényes.

    Ha költészetünk története megállapodási pontot, helyesebben, korszakot lát 1830. év körül, ez nem lehet más okból, mint a regényesnek a klasszikai fölé kerültéből. A költői világba egy nagy elme dobálta be teremtményeit; s kezdé szaggatni a klasszicizmus összetartó kötelékeit. Nekiállott legelőször a nyelvnek, s ezt rímbe, mértékbe egyiránt gyúrta, törte, s körülbelől oly folyóssá tette főleg a görög hexameterek alkotásában, mintha most teremtené azt. Fényes ragyogó képzelődés, nagynemű lelkesedés, a hazai történet iránti kegyelet, a hősök emlékezete adják költészete alapvonásait; ezekből dolgozott ő pályája első korszakában, és készíté magát s magával az egész magyar költészetet egy nagy átalakulásra, a lehető legnagyobb eredetiséggel, önállással, melynek párja mindaddig nem volt irodalmunkban; s oly süker díjazá szellem törekvéseit, hogy magára és egyszersmind költészetünkre nézve is előállott az új kor, a regényes költészet újból kifejlett kora; és ez a nagy elme – Vörösmarty.

    A történet úgy akará, hogy éppen ez időtájat Franciaországban is új korszaka nyílt a költészetnek; de bármennyire összeessék is a mi költészetünk megújhodása a franciákéval, egyiknek a másikkal nincs egyéb, mint időbeli közössége; s a mi újjá alakulásunknak minden föltétele megvoltak saját magunk költészetében, miképp a föntebbiekben ezt kimagyaráznom talán sikerült is; de ha nem sikerült volna, mellém bizonyítanak a bekövetkezett események, melyek szerint mi jobban épültünk a költészetben magunkhoz képest, mint a franciák magukhoz mérve; kik a helyett, hogy megmaradtak volna a költészet eszméje közelében, annyira eltávoztak tőle, hogy túlnyomó lett nálok az irány, a mellékesség, és egész esztétikai világnézletöket kimerítni gondolják az úgynevezett „moderne literature” fogalmában.

    Imez időszerinti találkozás mégis mutat egyet: a szellem útját; mert megújhodás nincs változás nélkül; hadd legyen ezáltal kiemelve az, mit a népek közötti szolidaritás neve alatt ismerünk. Mikor az idő teljessége eljő, leomlik a régi, előáll az új; klasszikusra a regényes.

    Jó helyen fog itt állni egy illetékes nyilatkozat, mely 1837-ben kelve, az 1830-36. közötti szépirodalom felett elmélkedvén, így szólt: „Nem tekinthetünk vissza e rövid időszakra minden öröm s nem nézhetünk a jövendőbe minden reménység nélkül. Mert az azt megelőzött időszakban néhány költői művész által elhintett magvak kikeltek, s az előtt, ki látni akar, tisztában áll most az irány, melyet követni, az ösvény, melyen járdallani kell. Lírai nöltésünk elhagydogálja a dagályt s érzelgést, melyben fulladozott, jobb példányok nyomán, az egyszerűhöz, népihez simul; elveszti mindinkább azt a beteges színt, mely a cifrán érező periódus termékein látszott. Hazafiúi indulatokat többen dicsőítenek költői közől, s különös érdeme az újabbkori e tárgyú műveknek az, hogy a legmagasabb és legerősebb érzések, minden klasszikai eszközök nélkül, saját nemzeti menetellel, s énekelhető formákkal jelennek meg” (Figyelmező 1837. 6. szám). Ez idézet habár úgy mondatik is el, mint jobb jövendő fejében való bíztatás, mindazáltal végalapjában egykorú megérzése annak, mi kelő félben volt s később teljesedésbe ment – a regényesnek.

    Noha eléggé volt már szó a nyomozások folytán regényesről; noha az olvasó is elég hímet varrt magának egyszer másszor kül- és belföldi művek után a felől s még többet gondolhata mindezekhez saját feje s képzelődése szerint: mindazáltal megjegyzem, hogy nincs szó, mely kevésbé volna felfogva, mint éppen a romanticizmus, melyet mint csaknem a szertelennel határost, nem is oly könnyű felfogni, kivált ha külső jeleit s jegyeit foglaljuk össze az időszerinti s regényesnek mondott művekből, a helyett hogy jelenségeit, egy mindnyáját összeölelő fogalomba egyesítenők. E részben a francia irodalom teljesen megfertőztette a legtöbbek felfogását, és pedig a színpad és regények bitangolásai által.

    A regényes, mint már mondatott, a műszellem fejlésének szüksége, s mint ilyen, feltalálható a művészetek történetében általánosan; és van helye főleg a zenészetben, képírásban a költészet mellett. A szobor és építészetnél kevésbé van oly érvénye, mint ama háromnál. Oka, mert a zene, képírás és költészet sokkal inkább szellemi természetű, mint a szobrászat s építészet, melyek igenis a vastag anyaghoz köttetvék. De erről ne többet.

    Hogy eredeti értelméhez juthassunk, le kell mondani egyelőre a megszokott képzetekről és kifejteni a valódi jelentést nyelvi és költészeti szempontból. A regényes valamennyi európai népnél romanticizmusnak nevezve, s spanyol romancear, romancero szótul ered; és romancero (regélő) tulajdonképp az volt, ki a nép által nem értett latin nyelv helyett a vidék vagy ország köznyelvén adta elő gondolatait, érzelményeit, volt legyen bár eredeti vagy fordító művész. Így ment át a hazai dalokra e nevezet (l. Szépirodalmi Szemle, 1847. 22. sz.) s a romancok Spanyolországban tulajdonképp hazai dalok. Később, midőn a Chateaubriand által nyílt költészetre Staël asszony rá önté a keresztvizet, romanticizmusnak nevezé azt szerencsés ötlet vagy sejtelemből, s ezóta áll a név, mint műtörténeti műszó jól, rosszul használva. A magyar nyelv az elmúltak elbeszélésétől, a regéléstől vette az elnevezést, s nálunk a román (regény) alább kifejlendő okon, de korántsem azért, hogy a regényes netalán a regények korszerűségétől kapná ez elnevezését, sőt inkább a regények divata is fog igazoltatni.

    Mint fogalom a regényes egy rangban áll a klasszikaival; miképp imez, úgy az is átalvitetik a költészet minden nemére, és pedig uralkodó elv gyanánt. Az idővel csak ennyiben van összeköttetése; más szóval: a művészet korszakai különböznek egymástól azon szín és mód szerint, a mint az egykorú művészeten imez vagy amaz elv befolyása túlnyomó. Különben nem lehetne kimagyarázni: hogyan állhatott elő például Katona József a magyar klasszikai korban; ellenkezőleg igen könnyen megfejthető, ha mint regényes költő, azon egész idő folytán észre sem vétetett. Hasonlóul itt leli magyarázatát az a különös tünemény, hogy mailag nálunk nem teszi azt a hatást egy két költő, melyet műveivel 1830 előtt tett volna. Csak gondoljunk Császárra, Kunosra, sőt néhány utóbbi verseiből ítélve, Bajzára is. Ki tudná képzelni azt a csalódást, mely Kisfaludy Sándort elfoghatá, midőn a T. Társaság valamelyik nagygyűlésén a „Somlai vérszüret” nem tetszék már úgy, mint 30 – 35 esztendővel korábban tetszett volna. Gyakran az író tuléli magát; gyakran megelőzi korát; hogyan lehet ez? A mondottak szerint.

    Ne vélje mindamellett az olvasó, mintha én az elmúlt korokat s régibb költőket egészen odaadnám a feledésnek. Sőt inkább ezen irat főcélja oda irányul tulajdonképp, hogy ne szaporítsuk az irodalmi balítéletnek lomtárát hibás felfogással; mert ilyennek tartom azt, midőn az irodalom időszakok egymáson kívül sőt egymás ellenébe állíttatnak, mint a legújabb ítészeti nézetek mutatják, egymás rovására is. Bármi fénnyel ragyogjon a legújabb klasszikai magyar költészet az irodalom történetében, s bármi kevésre becsültessék ellenkezőleg a reá következett regényes irány: sem amaz nem oly teljes ragyogás, melyhez szó nem férne, sem ez oly lesüllyedt silányság, hogy műbecse nem volna, vagy éppen hanyatlását mutatná a költészetnek. Éppen azért vettem én magamnak a fáradságot, hogy, talán nem igen mulatságos nyomozásban, lépésről lépésre kísérjem a haladást; mert egyik időt a másikba óhajtom átvezetni, igtatni, egyiket a másikból rend és törvény szerint kifejteni; és ha megadom a múltnak a magáét, nem zárom be szemeimet a jelen és jövő előtt; ide nem számítva netalán ama jámbor igyekezetet, ha leverő elméletek ellenére bíztató szó nem éppen véletlenül menne ki tollam alól.

    Óhajtandó egyébiránt hogy az ítész vetne számot magával, és ha eddig többnyire csak abban telt kedve, hogy mind folyvást különböztetett, s most klasszikai vagy regényes műalak, majd műfajok (regény, dráma), végre tán személyek iránti szeretet által is (mely legutóbbi legkevésbé kárhoztatandó) hagyta magát félrevezettetni, megfordítaná a dolgot, és keresné, kutatná az egységet, mert a puszta különböztetést, íme nélkül, örökös egymástóli divergentiára látom vetemedni, melyből semmi haszon, legfeljebb is – polémia. Így készíte polémiát Toldy, az epigonok említésével, Gyulai Pálnak. Így lett Gyulai Pál csaknem éles visszautasítója az „aranykor” kijelölésének. És kérdem én, ha imez, éles elmére bizakodó, különbségek megtartatnak, vég nélkül folytattatnak, nem oda fog-e menni az egész vita, hogy egyiknek sincs igaza előbb utóbb? Azért óhajtom, hogy íme tűhegyre vett distinciók elmosassanak az egészes felfogás által, részenkinti felfogás helyett. Kölcsey, Kazinczy példái, sok másokéival együtt eléggé szolgálhatnak intés gyanánt: mire visz a puszta különbségeket ügyelő vagy rideg elvontságokra épülő ítészet. A különbséget legtöbbször csak a vak nem látja, de az egységet épszemű sem mindig. Azt pedig, hogyan kellene folyni a dolgoknak, jelen alkalommal: hogyan kellene a költői művészetnek lenni, szakálatlan ifjú is ki tudja okoskodni, míg azt, hogyan van, hogyan lehet a fejlődés rendi szerint, egy két szóval elütni nem oly könnyű s megvárja a gondolkodást.

    Az ugyan rendesen meg szokott történni, hogy fiatal írók, összeütvén magokat egy-egy kis kotteriába, addig-addig emlegetik egymást egymásnak, hogy utoljára nem is veszik észre, a mi körültök van. A közönség szinte megjátszatik alkalmilag, de ez semmi; a közönség jó és rossz – mindegy, csak olvasson. Azonban a szellem mindennek dacára is követi a maga útját, és elhagyja okvetlenül, a ki hozzá nem ragaszkodik.

    Kövessük ezúttal mi is az imént elejtett fonalat. – Midőn a lélek többé nem érzi magát jól valamely régóta divatozott alakban, rendszerint elveti ezt, s igyekszik magát új formákban kifejezni, magát ezekben meghonosítani. A tárgy tehát nem változik, hanem csak a színezet, az alak, a kifejezés módja; miért haszontalanság volna teljesen újról beszélni; ellenkezőleg igen alkalmasint esik szólanunk a megújhodásról, mely mint mindenütt, úgy a költészetben is bekövetkezik.

    Ha ilyen megújhodási korszakot veszünk a magyar költészetben, és csakugyan a klasszikai korlátok széttörését Vörösmartyval ilyennek elismerjük: meg kell jelölnünk ama kivehető magasb pontokat, melyek nélkül a tájékozódás nincs biztosítva.

    Ilyen pont pedig nálunk legelőbb is a mitológiának elvetése s helyébe a hazafiságnak emelése. Ez okból lehet felfogni azt a nagy változást, melyen Vörösmarty maga is átment, midőn az aurórai korból kilépve, egy idő óta egészen másképp szerkeszte mint pályája elején, melyet még az antik formákhoz ragaszkodás bélyegez. A legmelegebb hazai érzések, a lelkesedés költészete, a magyar hőskor: görög hexameterekben. E mértékre akkor tán vétek lett volna ráítélni, hogy idegen világnézet s esztétikai meggyőződés szüleménye; és a klasszikai műveltségben iskolázott nemzet örült a jelenetnek, pedig jó oknál fogva, mert nyelvünk diadalát látta benne inkább mint valaha, mi az egyetlen költőinek hitt görög mellett valóban az is volt.

    Ez időtájon még legtávolabbról sem voltak reményeink lehető magyar mértékre, s ha költészetünk nem jelent is meg azonnal ilyenben, de a klasszikait csakugyan elhagyogatá apródonként, s egyik költő így másik úgy: próbálgaták eltalálni a netalán inkább nekünkvalót; a miért is a hexameterek elhagyása után eső legközelebbi kor a költői szellem íme nyugtalanságának kifejezője. Hasonlóul mindinkább eltűntek a különben dallamszerű ódai alakok mint idegenek, de a Kisfaludy Sándor által felkapott sonettók sem tarthaták meg a kedvességet, hogy közdivatúvá lehettek volna. Bármennyire folyt is bennök a verselés: a műérzék úgy mutatta mégis, hogy a faltalálón kívül nincs abban másnak szerencsés mozgása, megjegyezvén, hogy az efféle körülmetélt formákat nem igen szerette a magyar elme, s talán sehol sem írtak oly kevés gazelát, madrigált stb. mint nálunk. Mindamellett Kisfaludy Sándornak igen nagy érdemét hiszem abban, hogy tudott magának formát teremteni, ha szinte utánzottat is; s az ítészet meg fogja látni, hogy nem is költő, kinek saját hangmenete, gondolatfolyama s így saját kifejezési formája nincs. Az egyformaság talán unalmasság is, fogják mondani, és elveszi a műi szépséget. Ez meglehet; de mégis úgy tartom, hogy az nagy bensőségre mutat. Részemről igen szeretném, ha minden jobb költőrül egy-egy ilyen kedvelt és kimívelt forma jutna reánk, miképp a Zrínyi, Ráday versnemben már is bírunk effélét, a nélkül, hogy utánozni óhajtanám az olaszokat s másokat. Ez, ha korlátozottság is, de sajátság. Sok költő után elvégre többféleség válik belőle. Azonban legyen itt is szabályozó a gondolat, az eszme, a költői ér.

    A nyelv hangütését noha éppen még Kisfaludy Sándor műveiből vette már észre, ha nem csalódom, Schedius, mindamellett az egész klasszikai korszakon át nem vizsgálták. A három tagú lábak lemaradtával is még folyvást egykedvűleg lejtett vagy szökött a magyar szó; és lett a sor első szótagának alhagyásából vagy elmetséséből a trokhaikus jámbikussá; ez amazá; s ennyi volt az énekelhetőség minden alapja. Gyakran megtörtént, hogy a gondolat nem ütött ki jól lejti vagy szökő menetben, s a költő, ha kissé lelkiismeretes volt a mértékre mint Csokonai, ki a híressé vált „parasztdalt” (Ama fehér nyárfák alatt stb.) is lehetőleg jambusokba önté, lemonda inkább a dalról és egy-két falusi kifejezéssel csinált belőle népdalt, vagy legjobb esetben elveté a mérték szigorát, úgy hogy rend és sor nélkül váltakozott egymásután lejti és szökő láb; mire a műítész igen könnyen ráütheté a formai tisztátlanság bélyegét, de azért a magyar zenei hallás igen örömest figyelmezett. Lassanként a zenei elem, egészen más mint művészeti szabályok után, kezde bekapni a költészetbe; és csakugyan ha elrontjátok a jambus és trokheus rendes folyását, azaz trokheusra jambust is bátorkodtok hallatni, és megfordítva, abból olyan helyes mérték jöhet ki, mely a fülnek édesen hangzik. Így a jambus és trokheus lábak összekötése, nem mondom összezavarása, öntudatlanul is ama fölfedezésnek volt megelőzője, mely utóbb a magyar zenei mértéket a népdalokból kikeresvén, a lengedezőben (choriambicus) mint uralkodó mértékben, mely tulajdonképp a trokheus és jambusnak összekötése ( – v v – ), állapította meg azt, Fogarasi után. Így romlott el a mértékelési szabatosság költészetünkben a klasszikai kor letűntével, s így mozdult meg viszont kárpótlásul a zeneköltői eszmélet a saját nemzeti, hazai versmértékre. – S mit mondjak a rímekről? A rímek űzése a nyers halláson fordult meg, mivel a nyelv hangtana, ez a maig is majdnem parlag mező, egyáltalában nem volt mívelve. A rímet látták inkább, mint hallották;s a mint leírták, úgy volt jó – a szem után. Mert ha jól mutatkozik is leírva e két sor vers ríme:

„Túl az erdőn túl a berken
Lelkem új életre serken.”

mindamellett más e hangot vesz a hangtanász egyik, másat a másik rímelő szóban. De ha az ilyen rím sem állja ki a próbát tudományos szempontból; ha nem eléggé biztos vezér a szem, mert csakugyan véthetni vele a tudomány ellen, nosza! legyen vége a rímek perpatvarának, és lássuk, mit bír elszenvedni a hallás? És úgy találtatott, hogy a rímszegény magyar nyelv iránt nagyon kíméletes a hallás, mely mint legbensőbb, legmélyebb szolgája a léleknek, igen sokat eltűr – a gondolatért s nem ütközik meg benne, ha a rímbetűk összes hangzása vág csak együvé, s nem pedig a szótagok tiszta ugyanazonossága. Ily formán jó rím a rokon, bár nem ugyanahon hangok ríme is az újabb magyar költészetnek, például: enged, mienket; alá, halál; hiszem, viszen, nép, sötét (Vörösmartynál), szóval az assonanc. Mennyi kincs e gondolatnak, mennyi fogékonyság van megnyerve a hallásnak imez eltűrt rímekkel! Ezóta mondhatjuk, hogy a rímbeli szabadság kiterjesztése óta már enyészni kezd a nyelv rímszegénysége, s napról napra újabb formákkal, s példányokkal találkozunk e részben; és a mint engedékenyebb a rímtan, úgy a közönség is, mely a régibb korban két, három, sőt négy szótagos rímeket csudála föltétlenül, helyesli a mértékeletlen mesteriséget, hallgatva mintegy más, mélyebb valaminek meglételét óhajtja költeményekben. Ítészeink legújabban már minden fennakadás, visszatetszés nélkül fogadják a tekhnikának imez újabb jelenségeit, és Greguss Ágost verstana magyar rímről tanít oly igazán, mint merészen; s míg a mértékre nézve Toldy elmélete az értelmi hangsúlyról még eddigelé csak óhajtás, más részről Szénfy G. a magyar szótagok hosszúságát, rövdiségét egyedül a hangzók idejétől méri, s az úgynevezett „positiót” még eddig nem eléggé indokolva, elvetvén, a zenei hallást és dallamszerűséget egyszerűbben igyekszik kimagyarázni s a magyar ütemet tudományosan megállapítni, törvényesíteni.

    Ide fejlődött ki a tekhnika ügye mai napig azon időtől kezdve, midőn fentebbi szálvezetésem szerint Vörösmarty meg meré ingatni a régi hang és rímtan szabályait. De az ő lépése csak kezdet volt még, s az ítészet alig bátorkodott észrevenni az eltérést, annyival kevésbé helyeselni azt. A mi esetlegesnek látszott akkor, ma már törvényesítve van; de még most sem értünk oda, hogy rímen, lábakon túl mentünk volna és bírnánk oly saját magyar versformákat egész strófákra kiterjedőleg, mint görögben az alkaikus és zaffói alak; részemről mindamellett nem hagyok fel a reménnyel, hogy ez is ki fogja magát víni a népköltészet körüli kutatásokból, mert a részeket már ismerjük, következőleg az egészet is fel fogjuk nem sokára fedezni.

    Hogy e nagynak, tágnak mutatkozó szabadságban is vannak törvények, már eddigelé be van bizonyítva; e részben a gyakorlati s elméleti úton csak Arany példáját említem, kinek ide vágó érdemei elismervék. Ha sok ifjú költő által szinte a prózai ellaposodásig üzetett e modor, az csak annyit tesz, hogy a laza alkotás, a rend és szer nélküli verselés szinte irodalmi tény; s a tekhnika elve és szabadsága a túlságig van immár kifejlődve. Az elv kivívta magát a gyenge oldalig, s lehet és van okunk belátni félszegségit, árnyoldalait; azaz a baj fölismeréséből annak megorvoslására is okulhatunk.

    A tekhnika ügye körüli észrevételekkel már hagyám érinteni az újkori magyar költészet alapeszméjét a klasszikaihoz képest. Talán jó lesz magamat így kifejezni: ha a klasszikait, legilletékesebb műbírák és műbúvárok értelmezése után is, mint külföldön Winkelmann, Rumohr stb.; nálunk Kölcsey, Szontagh, választékosnak mondhatjuk: a regényest türelmesnek, szabadnak kell mondani minden joggal, mivel azt akarom értetni, hogy a szép eszméjének előállítására, érzékítésére többféle módokhoz, eszközökhez mer nyúlni; e szerint válogatás helyett változatos; mi egyúttal a sokféleséget tárgyban, kidolgozásban örömest veszi, így a művészetnek nagyobb elevenséget ad, mint a klasszikai elv.

    Ha képes előadással jobban tudnám magamat kifejezni, a kört hoznám elő például ily formán: míg a klasszikai költészet az eszme, mint kög, szomszédságában, közelében való tartózkodás, addig a regényes úgyszólván, eltávolodás s ugyanazon eszme mint középpont körül mind nagyobb, nagyobb körök leírása, rajzolása; vagyis nagyobb tért vesz lába alá, így tartalmára nézve is gazdagabbnak nyilatkozik. Meddig van víve ezen eltávolodás, látható a szépirodalmak fejlődéséből, melyek bizonyos nemben a költészethez szükséges külső formákat, a verselés mesterségét is elveték, s a poétai ritmus helyett kötetlen beszédbe, prózába mentek át, s olvadtak fel keresése nélkül rímek, mértéknek annyira, hogy némely ítészek, mint Gervinus, ha jól tudom, a szépirodalom ezen részét nem is nézik művészetnek.

    Ezen rész vagy költészeti nem a regény vagy román, mint legvégső pontig terjesztése a művészeti szabadságnak úgy tárgy, mint alakra nézve; így a szóló művészetnek a tudományos ismeret, különösen a történet mezejére átvivője, éppen úgy mint a didaxis másfelől és ellentétesen a száraz és vér és hús nélküli gondolkodással köti össze a költészetet szabályai s maximái által, és szintúgy megesik rajta mint a regényen, hogy a valódi szorosabb értelemben vett művészethez hasonlóul nem számíttatik; ez, mert benne a poétai forma tárgya nem költészi; az, mert benne a kölétszeti tárgy formája nem poétai.

    Azonban kössük össze a föntebb adott spanyol származtatással a regényesnek műbölcsewleti állását: mi fog kijőni belőle. Nem egyéb, hanem ha bizonyos előny, mely szerint a kevésbé költői forma mellett is, hamarább lehet eljutni vele a művészetben átlátszandó eszméhez, gondolathoz, a minthogy éppen ezért nevezte romancenak a spanyol mindazt, mit a lingua romana vagy rustica azaz népi nyelven kapott a művészetből; és itt van megalapítva egyfelől a regényes művalkat népszerűsége, hazaisága; másfelől a gondolathozi lepletlen viszonya, s mind amellett érthetősége, mely szerint a formai veszteséget a kedély pótolja ki magának azon hatással, mely mindenkinek lelkébe mint villanyütés száll, valahányszor hazai tárgyakat vagy inkább ismérteket ad elő a költő, idegenek helyett. Ismérteket mondék szándékosan, mert ez a fogalom szélesebb a hazainál, miután vannak tárgyak, névszerint a tisztán emberiek, melyekben minden kedély otthon van, mint magáéiban, s ezek a hazaiság mellett sincsenek kizárva a regényesből, mert úgy nem kevesebb, mint éppen a költői művészet záratnék ki belőle, azaz körülbelül az foglalna fő helyet benne, a mit tulajdonképp a mai műtudalom, folyó nyelven immár, kelmei adaléknak nevez a költészeti elemvegyületben.

    De már ennyire utasítja is figyelmünket a „regényes:” mindamellett olykor igen meg szokta játszani a költői meggyőződést. És miképp a régi klasszikai iskolában egyedül az tartatott művészeti feldolgozásra méltónak, mi görög és római lég színével bírt: hasonlóul a regényes tárgyak is mintegy minden népek számára kijelölve látszának már a francia szellem túlnyomósága miatt, mi éppen oly tévedés mai nap, minő volt Boileaué a klasszikum felől, ki nevetségesnek mondá a költőt, ha Ulysses. Aemeas, Páris, Idomena, Hector, Menelaus, Orestes, Helena nevek mellett Hildebrandhoz simul; vagyis nem görög, hanem újabb időbeli hősöket zeng (L. Kisfaludy Társaság Évlapjai. IV. k. 227. l.). Íme hibás költői meggyőződés avagy nem jelent-e meg a magyar költészetben? Igen; és magát szerencsésen ki is élte, s túlnyomósága ezentúl nem egyhamar remélhető.

    Mondván a regényes műalakot türelmesnek, vagy Hugo Viktor szerint „művészeti szabadelműségnek” (libéralité dans l’art), alkalmasint esik rendben foglalnom fővonásait. Első helyen áll:

    A képzelődés felszabadulása, mely szerint a reégnyes műalakkal rendesen oly tárgyak is fölvétetnek a művészetbe, melyeket az előbbeni, történetileg megelőzött műalak nem fogadott el. Ezen elv a minő nyereséges egy részről, éppen olyan káros másfelől, de csak azon esetben, ha a szépirodalmak mívelői kevésbé levén fegyelmezve a műszép törvényei által, melyek a klasszikai költészetben már valósítvák, elvontan azaz minden korlátok félretudásával értik a szabadságot. Mert a művészet nem lehet törvények nélkül, hanem a mint változik a költői tartalom, azon módon kell változni az alaknak is, és beáll nem a törvények megsemmisülése, hanem módosulása, mint Shakespeare-nél a drámai hely- és időegység, mely ellen véteni ő előtte kanonikus bűn lett volna. Így leszen aztán, hogy a megszaporodott újféle tartalmat ebből szülemlő új forma fedi, azaz tartalom és alak konkrét egységbe forradnak össze és előáll a művészet valamely eddig nem látott arca, mint a műszellem fejlődésének új fokozata. Új tartalom új alakkal.

    Íme jelenségek után emelkedett odáig a széptudomány, hogy a költészeti tárgyak többítésével újabb feladatok megoldását várja meg a művészettől a kidolgozásra nézve. És pedig követeli e tudomány, hogy a netaláni formai veszteséget bensőség pótolja, miért második helyen áll mindjárt, mint a regényes művészet kellő közepe.

    A jellemzés; és a regényes műalakot imez uralkodó határozmány után, minden kétség nélkül bátran nevezhetni jellemzetes műalaknak, a jellemzést e műalak elvének. Ezt tudva egyszersmind azt is tudjuk: miért sürgeti mai nap az ítészet a jellemzetest, az egyénit; miért keressük azt jobban mint valaha regényben, drámában, még pedig a művészet más kellékeinek gondatlan elvetésével is. – Ha immár a tárgyak sokfélesége mellett a bensőség, a jellemzés szinte megkívántatik: a műszellem nem ok nélkül vesz elő minden oly módot, mely által legbiztosabban képes eljutni az érthetőséghez, vagyis a kifejezés kedveért nagy készséggel fogad minden, a nyelvben meglevő, szólásmódokat, és midőn teremti a nyelvet, ugyanakkor felhasználja a meglevőt; ez okból támaszkodik a regényes mindenütt az úgynevezett Népire, mely ugyanannak harmadik étalapja művészeti alkotásaiban. Hol találjuk pedig ezt? Nem egyebütt, mint a nép művészetében; és ezért van egyért, hogy a népköltészet ereklyéi nagyobb kedvvel tanultatnak, nyomoztatnak ez idő szerint, mint akármely más virágzó korszakában a művészetnek s tudománynak.

    Így tehát íme három elem netaláni bővebb kimagyarázása, s irodalmunkban lehető megjelenésének kimutatása válik feladatommá, melyet ha megoldottam, nem fogom bánni: akárki melyiket szereti vagy melyiknek ad elsőséget; mert az elsőség igen iskolás fogalom; nekem elég lesz annyit mondani s kideríteni, hogy az 1830 ótai magyar költészet, epigon ide, epigon oda! a műszellem fejlődésének kényszerűsége, a történet megnyilatkozása; nem képzelt, hanem lételes; nem ránk parancsolt, hanem belőlünk kifejlett. És lássa bárki íme vagy amaz álláspontról a tárgyat: szerencsét kívánok a jó megkülönböztetéshez; én ezúttal műbírói tisztemben úgy vélek igazán eljárni, ha mintegy megülök a tárgy közepében, és jobbra és balra megosztom az igazságot. Lássa más a különbséget; nekem ahhoz egység kell. Így én uralkodom a tárgyon, amúgy ő rajta uralkodik a tárgy. Szerintem már a klasszikai és regényes ugyanazon dolognak különböző színezete, s gondolhatni: hová visz amaz okoskodás, mely csak a különbségeket tartja szem előtt. E tekintetben nem is gondolhatni más kiegyenlítési módot, mint ha előre meg volna állapítva: meddig vihető, s meddig van víve a klasszicizmus vagy a romanticizmus. És ha úgy találtatnék, hogy egyik vagy másik jobban megközelíti vagy éppen megüti a mértéket: egyedül akkor lehetne szó eldöntőleg a költészeti tökély fokáról; de ily mérték nincs megállapítva. Egyébiránt az a körülmény is felötlő, hogy amaz időkor lefolyt, ez még foly; amannak hiányai is fölfedezvék, ennek előnyei sem igen fejlődtek még ki. A regényes, csak mint jelentkező műalak, mely az előbbenitől sokban eltérő irányt hagy észleltetni, tehát mint elv, mely életre akarja magát felküzdeni, s még eddig nagyánt csak törekvésben nyilvánította munkásságát, nézendő s elvárandó. A jeleségek szépen mutatkoztak, mutatkoznak: meglátjuk. Mai nap még azt sem merném elhatározni s megállapítani: vajon elfoglalta-e úgy és oly szeretettel a költői elméket, mint Kazinczy korában a klasszikai, vagy meglehet, az elvnek eddigelé csak homályos oldalai, mint előre vetett árnyak tünetkeznek előttünk.

folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf